πλοῦτος e πενία:
poveri e ricchi nella letteratura greca
da Omero ai Cristiani
Storia della Lingua Greca
Laurea Magistrale in Filologia,
Letteratura e Tradizione Classica
a.a. 2014/2015 – C. Neri
[email protected]
πλοῦτον δὲ καὶ πενίαν μή μοι δῷς,
σύνταξον δέ μοι τὰ δέοντα καὶ τὰ αὐτάρκη
(Pr (LXX) 30,8)
Credite mihi: assem habeas, assem valeas; habes,
habeberis.
“Date retta a me: hai un quattrino, vali un quattrino; hai
un bel conto, sarai tenuto in conto”.
(Petron. 77)
prologo
• povertà e ricchezza: una questione di
referenti (poveri e ricchi di che cosa?)
• poveri e ricchi
• un dato naturale?
• un portato culturale?
• identità personale e rapporti sociali
• Dio e Mammona (Mt 6,24 = Lc 16,13)
una polarità del singolo e della società?
un incontro di persone e obiettivi
presentazioni reciproche: attese e obiettivi
presentazione del corso:
• gli obiettivi
• i modi
• programma e calendario
• le verifiche
• il materiale
gli obiettivi
• approfondire una lingua nei suoi contesti
• comunicare, insegnare, autovalutarsi
• fare ricerca: metodi e strumenti
i modi
• lezioni introduttive e finestre di
approfondimento
• lezioni-Referate
• esercizi personali
programma e calendario
• il programma e la tabella delle lezioni
• Storia della lingua:
Grammatica:
• i libri in programma
• date degli appelli
1.10-5.11
10.11-17.12
le verifiche
• autovalutazione: le schede di verifica
• Referate
• esame finale: la tematica e il saggio
il materiale
http://www2.classics.unibo.it/Didattica/
Programs/20142015/Neri/
le parole del povero e del ricco...
πενία
πτωχεία
ταπεινότης
ὄλβος
κέρδος
ἄφενος
πλοῦτος
χρήματα
πενία, πτωχεία, ταπεινότης
ὄλβος, κέρδος, ἄφενος, πλοῦτος, χρήματα
Hes. Op. 633-638
ὥς περ ἐμός τε πατὴρ καὶ σός, μέγα νήπιε Πέρση,
πλωίζεσκ᾽ ἐν νηυσί, βίου κεχρημένος ἐσθλοῦ·
ὅς ποτε καὶ τεῖδ᾽ ἦλθε πολὺν διὰ πόντον ἀνύσσας,
Κύμην Αἰολίδα προλιπὼν ἐν νηὶ μελαίνῃ,
οὐκ ἄφενος φεύγων οὐδὲ πλοῦτόν τε καὶ ὄλβον,
ἀλλὰ κακὴν πενίην, τὴν Ζεὺς ἄνδρεσσι δίδωσιν.
Od. XIV 156s.
ἐχθρὸς γάρ μοι κεῖνος ὁμῶς Ἀΐδαο πύλῃσι
γίνεται, ὃς πενίῃ εἴκων ἀπατήλια βάζει.
635
πενία, πτωχεία, ταπεινότης
ὄλβος, κέρδος, ἄφενος, πλοῦτος, χρήματα
Hes. Op. 715-718
μηδὲ πολύξεινον μηδ᾽ ἄξεινον καλέεσθαι,
μηδὲ κακῶν ἕταρον μηδ᾽ ἐσθλῶν νεικεστῆρα.
μηδέ ποτ᾽ οὐλομένην πενίην θυμοφθόρον ἀνδρὶ
τέτλαθ᾽ ὀνειδίζειν, μακάρων δόσιν αἰὲν ἐόντων.
715
Pind. fr. 109 M.
τὸ κοινόν τις ἀστῶν ἐν εὐδίᾳ
τιθεὶς ἐρευνασάτω μεγαλάνορος Ἡσυχίας
τὸ φαιδρὸν φάος,
στάσιν ἀπὸ πραπίδος ἐπίκοτον ἀνελών,
πενίας δότειραν, ἐχθρὰν κουροτρόφον
5
πενία, πτωχεία, ταπεινότης
ὄλβος, κέρδος, ἄφενος, πλοῦτος, χρήματα
Od. VI 206-210
ἀλλ᾽ ὅδε τις δύστηνος ἀλώμενος ἐνθάδ᾽ ἱκάνει,
τὸν νῦν χρὴ κομέειν· πρὸς γὰρ Διός εἰσιν ἅπαντες
ξεῖνοί τε πτωχοί τε, δόσις δ᾽ ὀλίγη τε φίλη τε.
ἀλλὰ δότ᾽, ἀμφίπολοι, ξείνῳ βρῶσίν τε πόσιν τε,
λούσατέ τ᾽ ἐν ποταμῷ, ὅθ᾽ ἐπὶ σκέπας ἔστ᾽ ἀνέμοιο.
210
Hes. Op. 17-26
τὴν δ᾽ ἑτέρην προτέρην μὲν ἐγείνατο Νὺξ ἐρεβεννή,
θῆκε δέ μιν Κρονίδης ὑψίζυγος, αἰθέρι ναίων,
γαίης τ᾽ ἐν ῥίζῃσι καὶ ἀνδράσι πολλὸν ἀμείνω·
ἥ τε καὶ ἀπάλαμόν περ ὁμῶς ἐπὶ ἔργον ἐγείρει·
εἰς ἕτερον γάρ τίς τε ἰδὼν ἔργοιο χατίζων
πλούσιον, ὃς σπεύδει μὲν ἀρόμεναι ἠδὲ φυτεύειν
οἶκόν τ᾽ εὖ θέσθαι· ζηλοῖ δέ τε γείτονα γείτων
εἰς ἄφενος σπεύδοντ᾽· ἀγαθὴ δ᾽ Ἔρις ἥδε βροτοῖσιν.
καὶ κεραμεὺς κεραμεῖ κοτέει καὶ τέκτονι τέκτων,
καὶ πτωχὸς πτωχῷ φθονέει καὶ ἀοιδὸς ἀοιδῷ.
20
25
πενία, πτωχεία, ταπεινότης
ὄλβος, κέρδος, ἄφενος, πλοῦτος, χρήματα
Hdt. VII 14
ὡς καὶ μέγας καὶ πολλὸς ἐγένεο ἐν ὀλίγῳ χρόνῳ, οὕτω καὶ ταπεινὸς ὀπίσω κατὰ τάχος
ἔσεαι.
Thuc. VII 75,6
σῖτος γὰρ οὐκέτι ἦν ἐν τῷ στρατοπέδῳ. καὶ μὴν ἡ ἄλλη αἰκία καὶ ἡ ἰσομοιρία τῶν
κακῶν, ἔχουσά τινα ὅμως τὸ μετὰ πολλῶν κούφισιν, οὐδ᾽ ὣς ῥᾳδία ἐν τῷ παρόντι
ἐδοξάζετο, ἄλλως τε καὶ ἀπὸ οἵας λαμπρότητος καὶ αὐχήματος τοῦ πρώτου ἐς οἵαν
τελευτὴν καὶ ταπεινότητα ἀφῖκτο.
Il. XVI 593-596
Γλαῦκος δὲ πρῶτος Λυκίων ἀγὸς ἀσπιστάων
ἐτράπετ᾽, ἔκτεινεν δὲ Βαθυκλῆα μεγάθυμον
Χάλκωνος φίλον υἱόν, ὃς Ἑλλάδι οἰκία ναίων
ὄλβῳ τε πλούτῳ τε μετέπρεπε Μυρμιδόνεσσι.
595
πενία, πτωχεία, ταπεινότης
ὄλβος, κέρδος, ἄφενος, πλοῦτος, χρήματα
Il. X 222-226
ἀλλ᾽ εἴ τίς μοι ἀνὴρ ἅμ᾽ ἕποιτο καὶ ἄλλος
μᾶλλον θαλπωρὴ καὶ θαρσαλεώτερον ἔσται.
σύν τε δύ᾽ ἐρχομένω καί τε πρὸ ὃ τοῦ ἐνόησεν
ὅππως κέρδος ἔῃ· μοῦνος δ᾽ εἴ πέρ τε νοήσῃ
ἀλλά τέ οἱ βράσσων τε νόος, λεπτὴ δέ τε μῆτις.
225
Il. I 169-171
νῦν δ᾽ εἶμι Φθίην δ᾽, ἐπεὶ ἦ πολὺ φέρτερόν ἐστιν
οἴκαδ᾽ ἴμεν σὺν νηυσὶ κορωνίσιν, οὐδέ σ᾽ ὀΐω
ἐνθάδ᾽ ἄτιμος ἐὼν ἄφενος καὶ πλοῦτον ἀφύξειν.
Hes. Op. 311-313
ἔργον δ᾽ οὐδὲν ὄνειδος, ἀεργίη δέ τ᾽ ὄνειδος.
εἰ δέ κεν ἐργάζῃ, τάχα σε ζηλώσει ἀεργὸς
πλουτεῦντα· πλούτῳ δ᾽ ἀρετὴ καὶ κῦδος ὀπηδεῖ.
170
πενία, πτωχεία, ταπεινότης
ὄλβος, κέρδος, ἄφενος, πλοῦτος, χρήματα
Theogn. 683-686
πολλοὶ πλοῦτον ἔχουσιν ἀίδριες· οἱ δὲ τὰ καλά
ζητοῦσιν χαλεπῇ τειρόμενοι πενίῃ.
ἕρδειν δ᾽ ἀμφοτέροισιν ἀμηχανίη παράκειται·
εἴργει γὰρ τοὺς μὲν χρήματα, τοὺς δὲ νόος.
685
Soph. OT 449-462
λέγω δέ σοι· τὸν ἄνδρα τοῦτον ὃν πάλαι
ζητεῖς ἀπειλῶν κἀνακηρύσσων φόνον
τὸν Λαΐειον, οὗτός ἐστιν ἐνθάδε,
ξένος λόγῳ μέτοικος, εἶτα δ᾽ ἐγγενὴς
φανήσεται Θηβαῖος, οὐδ᾽ ἡσθήσεται
τῇ ξυμφορᾷ· τυφλὸς γὰρ ἐκ δεδορκότος
καὶ πτωχὸς ἀντὶ πλουσίου ξένην ἔπι
σκήπτρῳ προδεικνὺς γαῖαν ἐμπορεύσεται.
Φανήσεται δὲ παισὶ τοῖς αὑτοῦ ξυνὼν
ἀδελφὸς αὑτὸς καὶ πατήρ, κἀξ ἧς ἔφυ
γυναικὸς υἱὸς καὶ πόσις, καὶ τοῦ πατρὸς
ὁμοσπόρος τε καὶ φονεύς. καὶ ταῦτ᾽ ἰὼν
εἴσω λογίζου· κἂν λάβῃς μ᾽ ἐψευσμένον,
φάσκειν ἔμ᾽ ἤδη μαντικῇ μηδὲν φρονεῖν.
450
455
460
πενία, πτωχεία, ταπεινότης
ὄλβος, κέρδος, ἄφενος, πλοῦτος, χρήματα
Od. II 70-78
σχέσθε, φίλοι, καί μ᾽ οἶον ἐάσατε πένθεϊ λυγρῷ
τείρεσθ᾽, εἰ μή πού τι πατὴρ ἐμὸς ἐσθλὸς Ὀδυσσεὺς
δυσμενέων κάκ᾽ ἔρεξεν ἐϋκνήμιδας Ἀχαιούς,
τῶν μ᾽ ἀποτεινύμενοι κακὰ ῥέζετε δυσμενέοντες,
τούτους ὀτρύνοντες. ἐμοὶ δέ κε κέρδιον εἴη
ὑμέας ἐσθέμεναι κειμήλιά τε πρόβασίν τε·
εἴ χ᾽ ὑμεῖς γε φάγοιτε, τάχ᾽ ἄν ποτε καὶ τίσις εἴη·
τόφρα γὰρ ἂν κατὰ ἄστυ ποτιπτυσσοίμεθα μύθῳ
χρήματ᾽ ἀπαιτίζοντες, ἕως κ᾽ ἀπὸ πάντα δοθείη.
Hes. Op. 686
χρήματα γὰρ ψυχὴ πέλεται δειλοῖσι βροτοῖσιν.
70
75
πενία, πτωχεία, ταπεινότης
ὄλβος, κέρδος, ἄφενος, πλοῦτος, χρήματα
Alc. fr. 360 V.
ὠς γὰρ δήποτ᾽ Ἀριστόδαμον φαῖσ᾽ οὐκ ἀπάλαμνον ἐν Σπάρτᾳ λόγον
εἴπην, χρήματ᾽ ἄνηρ, πένιχρος δ᾽ οὐδ᾽ εἲς πέλετ᾽ ἔσλος οὐδὲ τίμιος
Pind. I. 2,6-11
ἁ Μοῖσα γὰρ οὐ φιλοκερδής
πω τότ᾽ ἦν οὐδ᾽ ἐργάτις·
οὐδ᾽ ἐπέρναντο γλυκεῖαι μελιφθόγγου ποτὶ Τερψιχόρας
ἀργυρωθεῖσαι πρόσωπα μαλθακόφωνοι ἀοιδαί.
νῦν δ᾽ ἐφίητι <τὸ> τὠργείου φυλάξαι
ῥῆμ᾽ ἀλαθείας < > ἄγχιστα βαῖνον,
“χρήματα χρήματ᾽ ἀνήρ”
ὃς φᾶ κτεάνων θ᾽ ἅμα λειφθεὶς καὶ φίλων.
10
povertà, ricchezza e definizioni
• LSJ9 288, 942s., 1213, 1423, 1550, 1757,
1860, 2004s.
• Chantraine, DELG 146, 519, 791, 881s.,
918, 948s., 1093, 1275
• Beekes, EDG 177, 678, 1067, 1172, 1211s.,
1248s., 1450
ricchi e poveri
• problematici doni degli dèi
• la polinomia della ricchezza e le connotazioni (e le
cause) delle povertà
• ricchezza come obiettivo, mendicità come mestiere
• la povertà come umiliazione e caduta
• il guadagno come vantaggio
• la ‘cecità’ di ricchezza e povertà
• la reificazione dell’uomo nel denaro
ODISSEA
Odissea XVIII 1-107 [1]
ἦλθε δ᾽ ἐπὶ πτωχὸς πανδήμιος, ὃς κατὰ ἄστυ
πτωχεύεσκ᾽ Ἰθάκης, μετὰ δ᾽ ἔπρεπε γαστέρι μάργῃ
ἀζηχὲς φαγέμεν καὶ πιέμεν· οὐδέ οἱ ἦν ἲς
οὐδὲ βίη, εἶδος δὲ μάλα μέγας ἦν ὁράασθαι.
Ἀρναῖος δ᾽ ὄνομ᾽ ἔσκε· τὸ γὰρ θέτο πότνια μήτηρ
ἐκ γενετῆς· Ἶρον δὲ νέοι κίκλησκον ἅπαντες,
οὕνεκ᾽ ἀπαγγέλλεσκε κιών, ὅτε πού τις ἀνώγοι.
ὅς ῥ᾽ ἐλθὼν Ὀδυσῆα διώκετο οἷο δόμοιο,
καί μιν νεικείων ἔπεα πτερόεντα προσηύδα·
“εἶκε, γέρον, προθύρου, μὴ δὴ τάχα καὶ ποδὸς ἕλκῃ.
οὐκ ἀΐεις, ὅτι δή μοι ἐπιλλίζουσιν ἅπαντες,
ἑλκέμεναι δὲ κέλονται; ἐγὼ δ᾽ αἰσχύνομαι ἔμπης.
ἀλλ᾽ ἄνα, μὴ τάχα νῶϊν ἔρις καὶ χερσὶ γένηται”.
5
10
Odissea XVIII 1-107 [2]
τὸν δὲ χολωσάμενος προσεφώνεεν Ἶρος ἀλήτης·
25
“ὢ πόποι, ὡς ὁ μολοβρὸς ἐπιτροχάδην ἀγορεύει,
γρηῒ καμινοῖ ἶσος· ὃν ἂν κακὰ μητισαίμην
κόπτων ἀμφοτέρῃσι, χαμαὶ δέ κε πάντας ὀδόντας
γναθμῶν ἐξελάσαιμι συὸς ὣς ληϊβοτείρης.
ζῶσαι νῦν, ἵνα πάντες ἐπιγνώωσι καὶ οἵδε
30
μαρναμένους· πῶς δ᾽ ἂν σὺ νεωτέρῳ ἀνδρὶ μάχοιο;” [...]
“νῦν μὲν μήτ᾽ εἴης, βουγάϊε, μήτε γένοιο,
εἰ δὴ τοῦτόν γε τρομέεις καὶ δείδιας αἰνῶς,
80
ἄνδρα γέροντα δύῃ ἀρημένον, ἥ μιν ἱκάνει. [...]
“ἐνταυθοῖ νῦν ἧσο κύνας τε σύας τ᾽ ἀπερύκων,
105
μηδὲ σύ γε ξείνων καὶ πτωχῶν κοίρανος εἶναι
λυγρὸς ἐών, μή πού τι κακὸν καὶ μεῖζον ἐπαύρῃ”.
Odisseo e Iro: veri e finti poveri
• nessuno è ciò che sembra
• violenza desiderata e violenza nascosta
• dalle parole ai fatti: il disvelamento dell’ἀλαζών
• divertimenti miserabili: i proci e la ‘pornografia’
• il terrore della debolezza e la cautela della forza
• l’intronizzazione dell’ἀλαζών smascherato
• la prova come ristabilimento dei ruoli
Lingue letterarie e lingue parlate
Il greco (tranne, parzialmente, glosse e iscrizioni, che peraltro sono
‘formalizzate’) è per noi una lingua letteraria (ma ciò, come sempre avviene per
le lingue antiche, è dovuto anche al processo della tradizione).
Il complesso dei linguisti e il sospetto verso le lingue letterarie: l’esempio del
latino da Augusto al Rinascimento (o al Concilio Vaticano II) e del sanscrito, il
divaricarsi dei piani.
Le lingue letterarie come forme ‘normalizzate’ del parlato e come insiemi
compatti di regole fissate e codificate, e le lingue parlate come incerti oggetti di
ricerca (quale lingua parlata? quali atlanti linguistici?).
L’importanza, anche modellizzante, delle lingue letterarie (es. il gotico di
Ulfila, lo slavo o slavone di Salonicco di Cirillo e Metodio, l’armeno dei primi
traduttori biblici, l’arabo del Corano) e le lingue comuni in nuce (es. di Dante,
Petrarca e Boccaccio).
Νon di rado una lingua letteraria diventa lingua comune.
Dal parlato alla ‘letteratura’
Le lingue letterarie, come anche le lingue religiose, sono
un tipo particolare di lingue ‘speciali’ o ‘tecniche’.
Parlate locali (ogni gruppo locale ha la sua) e parlate
speciali (gruppi professionali, esercito, sport).
Il carattere esoterico e ‘segreto’ delle lingue speciali, che
le rende così difficili da studiare.
I caratteri delle lingue speciali: il mantenimento della
fonetica e del sistema grammaticale, e la differenziazione
lessicale (il lessico ha una certa autonomia ed è più
facilmente modificabile: per es. la lingua dei ragazzi);
forestierismi, neologismi, slittamenti semantici.
Lingue letterarie religiose e profane
Le lingue religiose: il passaggio dall’umano al divino e l’esigenza
di discontinuità e di oscurità (terminologica e sintattica: l’es. di
Ahura Mazdah); le Gatha, gli inni vedici, il Carmen fratrum
Arvalium, l’Inno a Zeus dell’Agamennone di Eschilo.
Il processo di laicizzazione delle lingue religiose: l’intervento di
elementi esterni (i re stranieri in India) e il proselitismo (l’alfabeto
gotico, slavo, armeno).
Il processo di cristallizzazione e di irrigidimento indotto dalle
lingue religiose divenute letterarie: la chiave di interpretazione
della realtà e la meccanizzazione del pensiero.
L’internazionalismo delle lingue letterarie.
Le lingue letterarie di origine profana: thul islandesi, filé irlandesi,
scop anglosassoni, chansons de gestes francesi.
Il greco come lingua profana
Il diletto delle aristocrazie, le feste pubbliche, i ritrovi dei
gruppi; la scarsa incidenza dell’elemento religioso sulla lingua
e sulla letteratura elleniche.
I caratteri delle lingue letterarie: arcaismo e dialettalismo (il
dialetto diverso da quello su cui riposa la lingua corrente);
differenze grammaticali (il passato remoto, il congiuntivo, …),
fonetiche (gorod e grad in russo), lessicali (corsiero, affinché,
concerne, sono a dirle, èspleta; l’esempio dei Cechi e dei
Francesi: ordinateur e computer), di ordo verborum (le
esigenze di autonomia e completezza delle frasi letterarie).
Parlato (varietas e irregolarità grammaticale, monotonia nei
tipi di frase e nel lessico) versus letterario (regolarità
[monotonia] grammaticale, varietà nei tipi di frase e nel
lessico).
ESIODO
Esiodo, Opere e giorni 202-212
νῦν δ᾽ αἶνον βασιλεῦσιν ἐρέω φρονέουσι καὶ αὐτοῖς·
ὧδ᾽ ἴρηξ προσέειπεν ἀηδόνα ποικιλόδειρον
ὕψι μάλ᾽ ἐν νεφέεσσι φέρων ὀνύχεσσι μεμαρπώς·
ἣ δ᾽ ἐλεόν, γναμπτοῖσι πεπαρμένη ἀμφ᾽ ὀνύχεσσι,
μύρετο· τὴν ὅ γ᾽ ἐπικρατέως πρὸς μῦθον ἔειπεν·
“δαιμονίη, τί λέληκας; ἔχει νύ σε πολλὸν ἀρείων·
τῇ δ᾽ εἶς ᾗ σ᾽ ἂν ἐγώ περ ἄγω καὶ ἀοιδὸν ἐοῦσαν·
δεῖπνον δ᾽, αἴ κ᾽ ἐθέλω, ποιήσομαι ἠὲ μεθήσω.
ἄφρων δ᾽, ὅς κ᾽ ἐθέλῃ πρὸς κρείσσονας ἀντιφερίζειν·
νίκης τε στέρεται πρός τ᾽ αἴσχεσιν ἄλγεα πάσχει”.
ὣς ἔφατ᾽ ὠκυπέτης ἴρηξ, τανυσίπτερος ὄρνις.
205
210
Esiodo, Opere e giorni 320-326, 493-499
χρήματα δ᾽ οὐχ ἁρπακτά, θεόσδοτα πολλὸν ἀμείνω·
εἰ γάρ τις καὶ χερσὶ βίῃ μέγαν ὄλβον ἕληται,
ἢ ὅ γ᾽ ἀπὸ γλώσσης ληίσσεται, οἷά τε πολλὰ
γίνεται, εὖτ᾽ ἂν δὴ κέρδος νόον ἐξαπατήσῃ
ἀνθρώπων, αἰδῶ δέ τ᾽ ἀναιδείη κατοπάζῃ,
ῥεῖα δέ μιν μαυροῦσι θεοί, μινύθουσι δὲ οἶκον
ἀνέρι τῷ, παῦρον δέ τ᾽ ἐπὶ χρόνον ὄλβος ὀπηδεῖ.
[…]
πὰρ δ᾽ ἴθι χάλκειον θῶκον καὶ ἐπαλέα λέσχην
ὥρῃ χειμερίῃ, ὁπότε κρύος ἀνέρα ἔργων
ἰσχάνει, ἔνθα κ᾽ ἄοκνος ἀνὴρ μέγα οἶκον ὀφέλλοι,
μή σε κακοῦ χειμῶνος ἀμηχανίη καταμάρψῃ
σὺν πενίῃ, λεπτῇ δὲ παχὺν πόδα χειρὶ πιέζῃς.
πολλὰ δ᾽ ἀεργὸς ἀνήρ, κενεὴν ἐπὶ ἐλπίδα μίμνων,
χρηίζων βιότοιο, κακὰ προσελέξατο θυμῷ.
320
325
495
ricchezza, rapina, povertà
• la legge del più forte e l’ingiustizia contro il povero
• ricchezza-dono e ricchezza-conquista
• le mani e la lingua
• travasi terminologici
• l’accecamento della ricchezza e il senso del pudore
• l’etica del lavoro
• ritratto del povero
La lingua di Omero?
Il fantasma del testo di Omero: prima e dopo Alessandria.
L’età prealessandrina: il sostrato acheo (arcadico-cipriota); il sostrato eolico
(ma tessalico più che lesbico) e le differenti spiegazioni degli eolismi omerici;
la fase ionica; l’edizione pisistratidea e l’atticizzazione (?); il μεταχαρακτηρισμός ionico del 403 (l’esempio di ΕΟΣ); edizioni κατ’ ἄνδρα e κατὰ πόλιν.
L’età alessandrina e postalessandrina: il lavoro degli Alessandrini (Zenodoto,
Aristofane di Bisanzio) e le edizioni ‘selvagge’ dei papiri; Aristarco e la sua
scuola; l’erudizione ellenistica (Aristonico e Didimo, Erodiano e Nicanore: il
commento dei quattro); il Venetus A e la tradizione medioevale.
Il problema degli arcaismi: il testo come risultato di un continuo compromesso
tra le esigenze della tradizione e della metrica da un lato e della modernizzazione e dell’uditorio dall’altro.
La fissazione del testo omerico risale a un’epoca in cui la pronuncia si era già
differenziata rispetto a quella degli antichi aedi.
Le differenze/oscillazioni (dovute al destinatario: Ioni, Eoli, ecc.) già nel testo
antico.
Incoerenze omeriche
L’azione del digamma (ϝ) ‘scoperto’ da Richard Bentley:
a) i 350 casi in cui ϝ fa posizione nei tempi forti dell’esametro
(ma non nei deboli).
b) i migliaia (oltre 2000) di casi in cui ϝ evita lo iato.
c) la consonante che si sta indebolendo (il passaggio da Omero a
Esiodo).
Il dativo plurale delle declinazioni tematiche:
le forme antiche -οισι e -ῃσι (circa 3000) e le forme recenti -οις
e -ῃς/-αις (circa 100).
Forme non contratte e forme contratte:
a) il genitivo singolare: -οιο, -οο e -ου/-ω.
b) le contrazioni indebite (δείδοα ed ἠόα).
c) il caso εἵως, ἕως, ἧος, εἷος, ἇ(ϝ)ος.
La παλαιὰ Ἰάς: diacronia e sincronia
Le forme eoliche nelle iscrizioni ioniche di Chio, e le forme eoliche
metricamente ‘protette’ (o metricamente ‘necessarie’). Il metro ionico.
Il passaggio di ᾱ a η.
I duali in -ᾱ, i gen. in -αο e in -άων, λαός / νηός.
I nomi di Posidone e degli Ioni (pers. Yauna).
Dativi plurali in -εσσι (ποσ(σί), Τρώεσσι) e aoristi in -σσ-.
Le forme dell’articolo plurale.
Forme con nasali geminate e pronomi (e aggettivi) personali.
Esiti di labiovelari (πίσυρες, πέλωρ, πέλομαι, βέρεθρον).
Desinenze di infiniti (atem. -μεν, -μεναι, -ναι, tem. -εν, -μεν).
I participi perfetti in -ντ- (κεκλήγοντες).
Le varie forme delle preposizioni (πρός, ποτί, προτί).
Le particelle modali: (οὐ) κεν e (οὐκ) ἄν.
I nomina agentis: -τωρ/-τηρ per i nomi semplici e -τᾱς/-της per i
composti (come in eolico).
Il destinatario ionico e il sostrato eolico (l’Asia Minore ionicizzata).
Il carattere arcaico della lingua epica
La presenza intermittente dell’aumento, non
rintracciabile in alcun testo di prosa.
L’autonomia degli avverbi, non ancora
preposizioni o preverbi.
L’alternanza di -σσ- con -σ-: τόσσος e τόσος,
μέσσος e μέσος, (ἐ)κάλεσσα ed (ἐ)κάλεσα.
La progressiva scomparsa (non rivoluzionante)
di alcune libertà e di alcune oscillazioni: la
regolarizzazione linguistica del greco postepico.
Una lingua letteraria e internazionale
L’uso incoerente e ‘versificatorio’ del duale
(ὄσσε, ὀφθαλμός).
Il pubblico aristocratico e la corporazione
internazionale degli aedi.
I composti ‘letterarizzanti’ e termini
peregrini (γλῶτται).
Opera ‘aperta’, formularità, pensiero
individuale e libero dei personaggi.
ARCHILOCO
Archiloco, fr. 19 W.2
“οὔ μοι τὰ Γύγεω τοῦ πολυχρύσου μέλει,
οὐδ᾿ εἷλέ πώ με ζῆλος, οὐδ᾿ ἀγαίομαι
θεῶν ἔργα, μεγάλης δ᾿ οὐκ ἐρέω
τυραννίδος·
ἀπόπροθεν γάρ ἐστιν ὀφθαλμῶν ἐμῶν”.
scelte di povertà
• il modello di Gige
• ricchi di antica data e di recente acquisizione
• la ricchezza e le opere degli dèi
• la ricchezza e il potere
• la misura dello sguardo
• sophrosyne o accidia culturale?
• ricchezza e povertà da simposio
TEOGNIDE
Teognide, 373-392
Ζεῦ φίλε, θαυμάζω σε· σὺ γὰρ πάντεσσιν ἀνάσσεις
τιμὴν αὐτὸς ἔχων καὶ μεγάλην δύναμιν·
ἀνθρώπων δ᾽ εὖ οἶσθα νόον καὶ θυμὸν ἑκάστου·
σὸν δὲ κράτος πάντων ἔσθ᾽ ὕπατον, βασιλεῦ.
πῶς δή σευ, Κρονίδη, τολμᾷ νόος ἄνδρας ἀλιτρούς
ἐν ταὐτῇ μοίρῃ τόν τε δίκαιον ἔχειν,
ἤν τ᾽ ἐπὶ σωφροσύνην τρεφθῇ νόος ἤν τε πρὸς ὕβριν
ἀνθρώπων ἀδίκοισ᾽ ἔργμασι πειθομένων;
οὐδέ τι κεκριμένον πρὸς δαίμονός ἐστι βροτοῖσιν,
οὐδ᾽ ὁδὸν ἥντιν᾽ ἰὼν ἀθανάτοισιν ἅδοι.
ἔμπης δ᾽ ὄλβον ἔχουσιν ἀπήμονα· τοὶ δ᾽ ἀπὸ δειλῶν
ἔργων ἴσχοντες θυμὸν ὅμως πενίην
μητέρ᾽ ἀμηχανίης ἔλαβον τὰ δίκαια φιλεῦντες,
ἥτ᾽ ἀνδρῶν παράγει θυμὸν ἐς ἀμπλακίην
βλάπτουσ᾽ ἐν στήθεσσι φρένας κρατερῆς ὑπ᾽ ἀνάγκης·
τολμᾷ δ᾽ οὐκ ἐθέλων αἴσχεα πολλὰ φέρειν
χρημοσύνῃ εἴκων, ἣ δὴ κακὰ πολλὰ διδάσκει,
ψεύδεά τ᾽ ἐξαπάτας τ᾽ οὐλομένας τ᾽ ἔριδας,
ἄνδρα καὶ οὐκ ἐθέλοντα· κακὸν δέ οἱ οὐδὲν ἔοικεν·
ἡ γὰρ καὶ χαλεπὴν τίκτει ἀμηχανίην.
375
380
385
390
Teognide, 649-652, 1109-1114
ἆ δειλὴ πενίη, τί ἐμοῖσ᾽ ἐπικειμένη ὤμοις
σῶμα καταισχύνεις καὶ νόον ἡμέτερον;
αἰσχρὰ δέ μ᾽ οὐκ ἐθέλοντα βίῃ καὶ πολλὰ διδάσκεις
ἐσθλὰ μετ᾽ ἀνθρώπων καὶ κάλ᾽ ἐπιστάμενον.
[…]
Κύρν᾽, οἱ πρόσθ᾽ ἀγαθοὶ νῦν αὖ κακοί, οἱ δὲ κακοὶ πρίν
νῦν ἀγαθοί. τίς κεν ταῦτ᾽ ἀνέχοιτ᾽ ἐσορῶν,
τοὺς ἀγαθοὺς μὲν ἀτιμοτέρους, κακίους δὲ λαχόντας
τιμῆς; μνηστεύει δ᾽ ἐκ κακοῦ ἐσθλὸς ἀνήρ.
ἀλλήλους δ᾽ ἀπατῶντες ἐπ᾽ ἀλλήλοισι γελῶσιν,
οὔτ᾽ ἀγαθῶν μνήμην εἰδότες οὔτε κακῶν.
650
1110
la povertà dei giusti
• l’olbos dei mascalzoni
• la povertà dei giusti
• le cause della delinquenza
• sociologia della miseria
• bisogno, disperazione, errore, necessità
• il corpo e la mente
• rovesciamento dei valori e perdita della memoria
IPPONATTE
Ipponatte, fr. 43 Dg.2
ἐμοὶ γὰρ οὐκ ἔδωκας οὔτε κω χλαῖναν
δασεῖαν ἐν χειμῶνι φάρμακον ῥίγεος,
οὔτ᾿ ἀσκέρῃσι τοὺς πόδας δασείῃσιν
ἔκρυψας, ὥς μοι μὴ χίμετλα ῥήγνυται.
Ipponatte, fr. 44 Dg.2
ἐμοὶ δὲ Πλοῦτος – ἔστι γὰρ λίην τυφλός –
ἐς τᾠκί᾿ ἐλθὼν οὐδάμ᾿ εἶπεν· “Ἱππῶναξ,
δίδωμί τοι μνέας ἀργύρου τριήκοντα
καὶ πόλλ᾿ ἔτ᾿ ἄλλα”· δείλαιος γὰρ τὰς φρένας. ()
Ipponatte, fr. 48 Dg.2
κακοῖσι δώσω τὴν πολύστονον ψυχήν,
ἢν μὴ ἀποπέμψῃς ὡς τάχιστά μοι κριθέων
μέδιμνον, ὡς ἂν ἄλφιτον ποιήσωμαι
κυκεῶνα πίνειν φάρμακον πονηρίης.
il poeta ‘pitocco’
• giambo, parodia e maschere
• quadri di povertà
• povertà e freddo (cf. Esiodo)
• la cecità di Pluto
• l’incidenza sociale del denaro
• povertà e fame
• la paratragedia prima della tragedia
L’invenzione dell’articolo
La formazione (autoctona soltanto in Grecia) dei concetti scientifici e la lingua come mezzo
di conoscenza: le premesse linguistiche della scienza e la selezione degli elementi
linguistici necessari all’elaborazione teorica.
La fissazione dell’universale in forma determinata e il processo di astrazione (nomi propri
[l’individuale], nomi comuni [il generale: classificazione, generalizzazione e prima
conoscenza], astratti [mere astrazioni senza plurale; ‘nomi mitici’-personificazioni e
metafore: antropomorfizzare l’incorporeo]): l’invenzione dell’articolo e la
sostantivazione dell’aggettivo e delle forme verbali.
Funzioni dell’articolo: determinare l’immateriale, porlo come universale, determinare
singolarmente l’universale (farne cioè un nome astratto, comune e proprio a un tempo).
L’uso particolare, determinato (“questo qui”), dell’articolo omerico (ed esiodico): il valore
dimostrativo e l’assenza degli articoli veri e propri; il valore oppositivo (“questi …
quelli”); il valore anaforico (“Odisseo … lui”); il valore ‘connettivo-relativo’ (“e quelle
…”); il valore prolettico (“questo: ...”); il valore dimostrativo-apposizionale (“quella,
l’isola”); il valore individualizzante (“tutte quelle altre volte”); il valore enfatico (“questo
tuo dono”).
La prima comparsa della prosa e la presenza dell’articolo (a eccezione delle iscrizioni
cipriote e di quelle panfilie, che lo presentano assai di rado): il valore determinativo; il
valore di rinvio e riferimento; il valore di opposizione; l’interposizione e la creazione del
gruppo del sostantivo; la sostantivazione di qualsiasi elemento della frase e l’algebra
linguistica; «un processo privo di ogni valore affettivo ma comodo per l’esposizione
delle idee, e di un’agilità e varietà che non hanno riscontro nella prosa di nessun’altra
lingua indoeuropea» (A. Meillet).
ALCEO
Alceo, fr. 130b V.
⊗
ἀγνοι̣σ̣··σ̣βιότοισ··ις ὀ τάλαις ἔγω
ζώω μοῖραν ἔχων ἀγροϊωτίκαν
ἰμέρρων ἀγόρας ἄκουσαι
καρ̣υ[̣ ζο]μένας ὦγεσιλαΐδα
<—>
καὶ β̣[ό]λ̣λ̣ας· τὰ πάτηρ καὶ πάτερος πάτηρ
κα··[·]·ηρας ἔχοντες πεδὰ τωνδέων
τὼν [ἀ]λλαλοκάκων πολίτ̣αν
ἔγ[ω·ἀ]πὺ τούτων ἀπελήλαμαι
<—>
φεύγων ἐσχατίαισ᾽, ὠς δ᾽ Ὀνυμακλέης
ἔ̣νθ̣ α[δ᾽] ο̣ἶος ἐοίκησ’ ἀλυκαιχμίαις
·[
]ον [π]ό̣λεμον· στάσιν γὰρ
πρὸς κρ·[····]·οὐκ ἄμεινον ὀννέλην·
<—>
5
10
Alceo, fr. 130b V.
·]·[···]·[··]· μακάρων ἐς τέμ[ε]νος θέων
ἐοι̣[·····]·ε̣[·]αίνας ἐπίβαις χθόνος
χλι·[·]·[·]·[·]ν̣ συνόδοισί μ᾽ αὔταις
οἴκημ<μ>ι κ[ά]κων ἔκτος ἔχων πόδας,
<—>
ὄππᾳ Λ[εσβί]αδες κριννόμεναι φύαν
πώλεντ᾽ ἐλκεσίπεπλοι, περὶ δὲ βρέμει
ἄχω θεσπεσία γυναίκων
ἴρα[ς ὀ]λολύγας ἐνιαυσίας
<—>
[
]·[ʹ̣]·[·]·ἀπ̣ὺ πόλλ̣ω̣ν ·ότα δὴ θέοι
[
]·[ ʹ]σ̣κ̣···ν Ὀλ̣ύ̣μπ
̣ ιοι
[
]······
.ν̣α[̣
]···μεν.
⊗
[—]
15
20
la povertà dell’esilio
• gli esili di Alceo
• la vita selvatica vs la piazza e il consiglio
• la vita del lupo o del codardo?
• la stasis come fucina di povertà (cf. Pindaro)
• il ruolo degli dèi
• le donne, la bellezza, la nostalgia
• la poesia che consola
SAFFO
Saffo, fr. 98 V.
a
..].θοc· ἀ γάρ με γέννα[
[—]
.].αc ἐπ’ ἀλικίαc μεγ[
κ]όcμον αἴ τιc ἔχη φόβα.[
π̣ορφύρωι κατελιξαμε[ν
<—>
ἔ̣μμεναι μά̣λα τοῦτο .[
ἀ̣λλα ξανθοτέρα<ι>c ἔχη[
τα<ὶ>c κόμα<ι>c δάιδοc προ.[
[—]
c]τεφάνοιcιν ἐπαρτια[
ἀνθέων ἐριθαλέων· [
μ]ι̣τράναν δ’ ἀρτίωc κλ[
[—]
ποικίλαν ἀπὺ Cαρδίω[ν
...].αονιαcπολειc [
5
10
Saffo, fr. 98 V.
b
— cοὶ δ᾽ ἔγω Κλέι ποικίλαν [
— οὐκ ἔχω πόθεν ἔccεται [
— μιτράν<αν>· ἀλλὰ τὼι Μυτιληνάωι [
***
].[
παι.α.ειον ἔχην πο.[
5
αικε̣.η̣ ποικιλαcκ...(.)[
—
ταῦτα τὰc Κλεανακτιδα̣[
φυγας̣ †..ι̣cαπολιcεχει†
μνάματ’· .ἴδε γὰρ αἶνα διερρυε̣[ν
—
la povertà dell’esilio
• l’esilio di Saffo
• un discorso sulla moda?
• Lesbo e la ricchezza di Sardi
• l’impossibilità di procurarsi una mitra
• l’esilio dei Cleanattidi
• Pittaco e le leggi suntuarie
• un carme celebrativo ‘fuori-sede’?
ANACREONTE
Anacreonte, PMG 388
πρὶν μὲν ἔχων βερβέριον, καλύμματ᾿ ἐσφηκωμένα,
καὶ ξυλίνους ἀστραγάλους ἐν ὠσὶ καὶ ψιλὸν περὶ
πλευρῇσι <lul> βοός,
(–––)
νήπλυτον εἴλυμα κακῆς ἀσπίδος, ἀρτοπώλισιν
κἀθελοπόρνοισιν ὁμιλέων ὁ πονηρὸς Ἀρτέμων,
5
κίβδηλον εὑρίσκων βίον,
(–––)
πολλὰ μὲν ἐν δουρὶ τιθεὶς αὐχένα, πολλὰ δ᾿ ἐν τροχῷ,
πολλὰ δὲ νῶτον σκυτίνῃ μάστιγι θωμιχθείς, κόμην
πώγωνά τ᾿ ἐκτετιλμένος·
(–––)
νῦν δ᾿ ἐπιβαίνει σατινέων χρύσεα φορέων καθέρματα
10
ironia e autoironia
• Artemone prima e dopo
• la vita ‘fasulla’ e la vita ‘rifatta’
• sofferenza e lusso come estremi ridicoli
• l’abbigliamento come biglietto da visita
• frequentazioni e àmbiti sociali
• ironia che scarnifica o ironia benevola?
• l’autoironia di gruppo e le parole proibite
BACCHILIDE
Bacchilide 3
ΙΕΡΩΝΙ ΣΥΡΑΚΟΣΙΩΙ
ΙΠΠΟΙΣ [ΟΛΥ]ΜΠΙΑ
Ἀριστο[κ]άρπου Σικελίας κρέουσαν
Δ[ά]ματρα ἰοστέφανόν τε Κούραν
ὕμνει, γλυκύδωρε Κλεοῖ, θοάς τ᾽ Ὀλυμ]πιοδρόμους Ἱέρωνος ἵππ[ο]υς.
σεύον]το γὰρ σὺν ὑπερόχῳ τε Νίκᾳ
σὺν Ἀγ]λαΐᾳ τε παρ᾽ εὐρυδίναν
Ἀλφεόν, τόθι] Δεινομένεος ἔθηκαν
ὄλβιον τ[έκος στεφάνω]ν κυρῆσαι·
θρόησε δὲ λ[αὸς ]
ἆ τρισευδαίμ[ων ἀνὴρ]
ὃς παρὰ Ζηνὸς λαχὼν πλείσταρχον Ἑλλάνων γέρας
οἶδε πυργωθέντα πλοῦτον μὴ μελαμφαρέϊ κρύπτειν σκότῳ.
βρύει μὲν ἱερὰ βουθύτοις ἑορταῖς,
βρύουσι φιλοξενίας ἀγυιαί·
λάμπει δ᾽ ὑπὸ μαρμαρυγαῖς ὁ χρυσός,
ὑψιδαιδάλτων τριπόδων σταθέντων
5
10
15
Bacchilide 3
πάροιθε ναοῦ, τόθι μέγι[στ]ον ἄλσος
Φοίβου παρὰ Κασταλίας [ῥ]εέθροις
Δελφοὶ διέπουσι. θεόν, θ[εό]ν τις
ἀγλαϊζέθὠ γὰρ ἄριστος [ὄ]λβων·
ἐπεί ποτε καὶ δαμασίππ]ου Λυδίας ἀρχαγέταν,
εὖτε τὰν πεπ[ρωμέναν] Ζηνὸς τελέ[σσαντος κρί]σιν
Σάρδιες Περσᾶ[ν ἁλίσκοντο στρ]ατῷ,
Κροῖσον ὁ χρυσά[ορος]
φύλαξ᾽ Ἀπόλλων. [ὁ δ᾽ ἐς] ἄελπτον ἆμαρ
μ[ο]λὼν πολυδ[άκρυο]ν οὐκ ἔμελλε
μίμνειν ἔτι δ[ουλοσύ]ναν, πυρὰν δὲ
χαλκ[ο]τειχέος π[ροπάροι]θεν αὐ[λᾶς]
ναήσατ᾽, ἔνθα σὺ[ν ἀλόχῳ] τε κεδ[νᾷ]
σὺν εὐπλοκάμοι[ς τ᾽] ἐπέβαιν᾽ ἄλα[στον]
θ]υ[γ]ατράσι δυρομέναις· χέρας δ᾽ [ἐς]
αἰ]πὺν αἰθέρα σ[φ]ετέρας ἀείρας
γέ]γ[ω]νεν· “ὑπέρ[βι]ε δαῖμον, [πο]ῦ θεῶν ἐστι[ν] χάρις;
20
25
30
35
Bacchilide 3
πο]ῦ δὲ Λατοίδ[ας] ἄναξ; [ἔρ-]
ρουσ]ιν Ἀλυά[τ]τα δόμοι
] μυρίων
]ν.
]ν ἄστυ,
ἐρεύθεται αἵματι χρυσο]δίνας
Πακτωλός, ἀ[ε]ικελίως γυνα[ῖ]κες
ἐξ ἐϋκτίτων μεγάρων ἄγονται·
τὰ πρόσθεν [ἐχ]θρὰ φίλα· θανεῖν γλύκιστον”.
τόσ᾽ εἶπε, καὶ ἁβ[ρο]βάταν κ[έλε]υσεν
ἅπτειν ξύλινον δόμον. ἔκ[λα]γον δὲ
παρθένοι, φίλας τ᾽ ἀνὰ ματρὶ χεῖρας
ἔβαλλον· ὁ γὰρ προφανὴς
θνατοῖσιν ἔχθιστος φόνων·
ἀλλ᾽ ἐπεὶ δεινο[ῦ π]υρὸς λαμπρὸν διάϊ[σσεν μέ]νος,
Ζεὺς ἐπιστάσας [μελαγκευ]θὲς νέφος
σβέννυεν ξανθὰ[ν φλόγα.]
ἄπιστον οὐδὲν ὅ τι θ[εῶν μέ]ριμνα
τεύχει· τότε Δαλογενὴ[ς Ἀπό]λλων
40
45
50
55
Bacchilide 3
φέρων ἐς Ὑπερβορέο[υς γ]έροντα
σὺν τανισφύροις κατ[έν]ασσε κούραις
δι᾽ εὐσέβειαν, ὅτι μέ[γιστα] θνατῶν
ἐς ἀγαθέαν <ἀν>έπεμψε Π[υθ]ώ.
ὅσο[ι] <γε> μὲν Ἑλλάδ᾽ ἔχουσιν, [ο]ὔτι[ς,]
ὦ μεγαίνητε Ἱέρων, θελήσει
φάμ]εν σέο πλείονα χρυσὸν [Λοξί]ᾳ πέμψαι βροτῶν.
εὖ λέ]γειν πάρεστιν ὅσ[τις]
μ]ὴ φθόνῳ πιαίνεται,
]λη φίλιππον ἄνδρ᾽ ἀ[ρ]ήϊον [ ]ίου σκᾶπτρ[ο]ν Διὸ[ς]
ἰοπλό]κων τε μέρο[ς ἔχοντ]α Μουσᾶν·
]μαλέαι ποτ[ὲ ]·ʹ ιων
]νος ἐφάμερον α[ ]·
]α σκοπεῖς· βραχ[ύς ἐστιν αἰών·]
πτερ]όεσσα δ᾽ ἐλπὶς ὑπ[ ν]όημα
ἐφαμ]ερίων· ὁ δ᾽ ἄναξ [Ἀπόλλων]
]·ʹ λος εἶπε Φέρη[τος υἷι·]
“θνατὸν εὖντα χρὴ διδύμους ἀέξειν
60
65
70
75
Bacchilide 3
γνώμας, ὅτι τ᾽ αὔριον ὄψεαι μοῦνον ἁλίου φάος,
χὤτι πεντήκοντ᾽ ἔτεα ζωὰν βαθύπλουτον τελεῖς.
ὅσια δρῶν εὔφραινε θυμόν· τοῦτο γὰρ
κερδέων ὑπέρτατον”.
φρονέοντι συνετὰ γαρύω· βαθὺς μὲν
αἰθὴρ ἀμίαντος· ὕδωρ δὲ πόντου
οὐ σάπεται· εὐφροσύνα δ᾽ ὁ χρυσός·
ἀνδρὶ δ᾽ οὐ θέμις, πολιὸν π[αρ]έντα
γῆρας, θάλ[εια]ν αὖτις ἀγκομί<σ>σαι
ἥβαν. ἀρετᾶ[ς γε μ]ὲν οὐ μινύθει
βροτῶν ἅμα σ[ώμ]ατι φέγγος, ἀλλὰ
Μοῦσά νιν τρ[έφει.] Ἱέρων, σὺ δ᾽ ὄλβου
κάλλιστ᾽ ἐπεδ[είξ]αο θνατοῖς ἄνθεα· πράξα[ντι] δ᾽ εὖ
οὐ φέρει κόσμ[ον σι]ωπά·
σὺν δ᾽ ἀλαθ[είᾳ] καλῶν
καὶ μελιγλώσσου τις ὑμνήσει χάριν
Κηΐας ἀηδόνος.
80
85
90
95
splendore e morte
• lo splendore del malato Ierone
• ricchezza, ospitalità, mecenatismo
• olbos e eusebeia di Creso
• la charis degli dèi
• l’iperborea immortalità di Creso, la gloria di
Admeto e le speranze di Ierone malato
• la poetica, graziosa, amichevole ricompensa
della poesia, e l’eternità oltre l’olbos
Le lingue dei lirici
I dativi plurali in -οις, -αις (strum. ai. -aih, ir. -aiš.
lit. -ais) e in -οισι, -αισι/-
 (loc. -su in indoiranico e
baltosla-vo): -οισι in ionico, -οις nei dialetti doricooccidentali (eccezioni in argivo, corinzio, laconico), -οισι
(agg. e sost.) e -οις (dim.) nel lesbico, le oscillazioni
dell’attico e delle lingue letterarie (la tragedia, la commedia
di Epicarmo, i poeti lirici).
L’uso intermittente, arcaico (ábharat e bhárat) e omerico,
dell’aumento: libero nella lirica corale e in quella eolica,
costante (tranne omeriche eccezioni) in quella ionica.
L’uso intermittente, ‘poetico’, dell’articolo (raro negli elegiaci,
nella lirica monodica e corale, più frequente nel giambo e
nella commedia, oltre che nella prosa).
L’iperbato e l’ordo verborum artificiale.
I generi della lirica
Il fondo ionico (κότ’, κως, etc.) e gli epicismi dell’elegia: ionicismi (o atticismi:
δορί?) non epici (la progressiva riduzione) ed epicismi non ionici (il
progressivo incremento). L’epigramma dalla dialettizzazione alla maggiore
letterarietà (fine IV sec.).
Il verso popolare (con paralleli nel vedico) e lo ionico corrente (cólto, non
parlato: la lingua delle iscrizioni) del giambo (forme contratte, crasi,
declinazione ‘attica’, termini volgari, la riduzione degli epicismi non ionici).
L’incomparabile lirica eolica (in mancanza di una prosa eolica e di una lirica
corale epicorica; il limitato apporto delle iscrizioni: fonetica e morfologia,
non lessico) e beotica (Corinna), i metri ‘innodici’ indoeuropei, il lessico e lo
stile semplici; la lingua delle persone cólte contemporanee (tranne la rarità
dell’articolo e delle forme contratte): eolico nei lesbici, ionico in
Anacreonte, beotico in Corinna.
La lirica corale: il ‘dorico’ di poeti non dorici; composizioni corali per feste
religiose pubbliche e successiva laicizzazione; l’ᾱ, gli infiniti in -μεν, gen.
in -ᾶν e dat. in -εσσι, la mancanza di aoristi in -ξα e di ‘futuri dorici’, la
rarità di ϝ (tranne che in Alcmane e in Pindaro: la confusione ϝ/γ nei codici),
l’alternanza σύ/τύ, la presenza di ἄν e κε(ν), Μῶσα e Μοῖσα, i gen. in -οιο,
κῆρ > κέαρ, i composti e la lingua solenne.
ESCHILO
Eschilo, Persiani 159-169
ΒΑΣΙΛΕΙΑ
ταῦτα δὴ λιποῦσ᾽ ἱκάνω χρυσεοστόλμους δόμους
καὶ τὸ Δαρείου τε κἀμὸν κοινὸν εὐνατήριον.
160
καί με καρδίαν ἀμύσσει φροντίς· ἐς δ᾽ ὑμᾶς ἐρῶ
μῦθον οὐδαμῶς ἐμαυτῆς οὖσ᾽ ἀδείμαντος, φίλοι,
μὴ μέγας Πλοῦτος κονίσας οὖδας ἀντρέψῃ ποδὶ
ὄλβον, ὃν Δαρεῖος ἦρεν οὐκ ἄνευ θεῶν τινός.
ταῦτά μοι μέριμν᾽ ἄφραστός ἐστιν ἐν φρεσὶν διπλῆ,
μήτε χρημάτων ἀνάνδρων πλῆθος ἐν τιμῇ σέβειν
μήτ᾽ ἀχρημάτοισι λάμπειν φῶς ὅσον σθένος πάρα.
ἔστι γὰρ πλοῦτός γ᾽ ἀμεμφής, ἀμφὶ δ᾽ ὀφθαλμῷ φόβος·
ὄμμα γὰρ δόμων νομίζω δεσπότου παρουσίαν.
165
una ricchezza in bilico
• la divina ricchezza di Dario
• i pensieri di Atossa
• Ploutos vs olbos?
• la via di mezzo tra i chremata e l’indigenza
• ricchezze e persone
• la ricchezza ‘irreprensibile’
• la presenza del padrone come occhio della casa
SOFOCLE
Sofocle, Filottete 1-47
ΟΔΥΣΣΕΥΣ
ἀκτὴ μὲν ἥδε τῆς περιρρύτου χθονὸς
Λήμνου, βροτοῖς ἄστιπτος οὐδ᾽ οἰκουμένη,
ἔνθ᾽, ὦ κρατίστου πατρὸς Ἑλλήνων τραφεὶς
Ἀχιλλέως παῖ Νεοπτόλεμε, τὸν Μηλιᾶ
Ποίαντος υἱὸν ἐξέθηκ᾽ ἐγώ ποτε,
ταχθεὶς τόδ᾽ ἔρδειν τῶν ἀνασσόντων ὕπο,
νόσῳ καταστάζοντα διαβόρῳ πόδα,
ὅτ᾽ οὔτε λοιβῆς ἡμὶν οὔτε θυμάτων
παρῆν ἑκήλοις προσθιγεῖν, ἀλλ᾽ ἀγρίαις
κατεῖχ᾽ ἀεὶ πᾶν στρατόπεδον δυσφημίαις,
βοῶν, στενάζων. ἀλλὰ ταῦτα μὲν τί δεῖ
λέγειν; ἀκμὴ γὰρ οὐ μακρῶν ἡμῖν λόγων,
μὴ καὶ μάθῃ μ᾽ ἥκοντα κἀκχέω τὸ πᾶν
σόφισμα τῷ νιν αὐτίχ᾽ αἱρήσειν δοκῶ.
ἀλλ᾽ ἔργον ἤδη σὸν τὰ λοίφ᾽ ὑπηρετεῖν,
σκοπεῖν θ᾽ ὅπου ᾽στ᾽ ἐνταῦθα δίστομος πέτρα
τοιάδ᾽, ἵν᾽ ἐν ψύχει μὲν ἡλίου διπλῆ
πάρεστιν ἐνθάκησις, ἐν θέρει δ᾽ ὕπνον
δι᾽ ἀμφιτρῆτος αὐλίου πέμπει πνοή·
5
10
15
Sofocle, Filottete 1-47
βαιὸν δ᾽ ἔνερθεν ἐξ ἀριστερᾶς τάχ᾽ ἂν
ἴδοις ποτὸν κρηναῖον, εἴπερ ἐστὶ σῶν.
ἅ μοι προσελθὼν σῖγα σήμαιν᾽ εἴτ᾽ ἔχει
χῶρον πρὸς αὐτὸν τόνδ᾽ <ἔτ᾽> εἴτ᾽ ἄλλῃ κυρεῖ,
ὡς τἀπίλοιπα τῶν λόγων σὺ μὲν κλύῃς,
ἐγὼ δὲ φράζω, κοινὰ δ᾽ ἐξ ἀμφοῖν ἴῃ.
ΝΕΟΠΤΟΛΕΜΟΣ
ἄναξ Ὀδυσσεῦ, τοὔργον οὐ μακρὰν λέγεις·
δοκῶ γὰρ οἷον εἶπας ἄντρον εἰσορᾶν.
ΟΔ. ἄνωθεν, ἢ κάτωθεν; οὐ γὰρ ἐννοῶ.
ΝΕ. τόδ᾽ ἐξύπερθε, καὶ στίβου γ᾽ οὐδεὶς κτύπος.
ΟΔ. ὅρα καθ᾽ ὕπνον μὴ καταυλισθεὶς κυρῇ.
ΝΕ. ὁρῶ κενὴν οἴκησιν ἀνθρώπων δίχα.
ΟΔ. οὐδ᾽ ἔνδον οἰκοποιός ἐστί τις τροφή;
ΝΕ. στιπτή γε φυλλὰς ὡς ἐναυλίζοντί τῳ.
ΟΔ. τὰ δ᾽ ἄλλ᾽ ἔρημα, κοὐδέν ἐσθ᾽ ὑπόστεγον;
ΝΕ. αὐτόξυλόν γ᾽ ἔκπωμα, φλαυρουργοῦ τινος
τεχνήματ᾽ ἀνδρός, καὶ πυρεῖ᾽ ὁμοῦ τάδε.
ΟΔ. κείνου τὸ θησαύρισμα σημαίνεις τόδε.
20
25
30
35
Sofocle, Filottete 1-47
ΝΕ.
ἰοὺ ἰού· καὶ ταῦτά γ᾽ ἄλλα θάλπεται
ῥάκη, βαρείας του νοσηλείας πλέα.
ΟΔ. ἁνὴρ κατοικεῖ τούσδε τοὺς τόπους σαφῶς,
κἄστ᾽ οὐχ ἑκάς που· πῶς γὰρ ἂν νοσῶν ἀνὴρ
κῶλον παλαιᾷ κηρὶ προσβαίη μακράν;
ἀλλ᾽ ἢ ᾽πὶ φορβῆς νόστον ἐξελήλυθεν,
ἢ φύλλον εἴ τι νώδυνον κάτοιδέ που.
τὸν οὖν παρόντα πέμψον εἰς κατασκοπήν,
μὴ καὶ λάθῃ με προσπεσών· ὡς μᾶλλον ἂν
ἕλοιτό μ᾽ ἢ τοὺς πάντας Ἀργείους λαβεῖν.
[…]
XOΡΟΣ
νῦν δέ μοι
λέγ᾽ αὐλὰς ποίας ἔνεδρος
ναίει καὶ χῶρον τίν᾽ ἔχει·
τὸ γάρ μοι μαθεῖν οὐκ ἀποκαίριον,
μὴ προσπεσών με λάθῃ ποθέν·
τίς τόπος ἢ τίς ἕδρα, τίν᾽ ἔχει στίβον,
ἔναυλον ἢ θυραῖον;
40
45
155
Sofocle, Filottete 1-47
ΝΕ. οἶκον μὲν ὁρᾷς τόνδ᾽ ἀμφίθυρον
πετρίνης κοίτης.
160
ΧΟ. ποῦ γὰρ ὁ τλάμων αὐτὸς ἄπεστιν;
ΝΕ. δῆλον ἔμοιγ᾽ ὡς φορβῆς χρείᾳ
στίβον ὀγμεύει τόνδε πέλας που·
ταύτην γὰρ ἔχειν βιοτῆς αὐτὸν
λόγος ἐστὶ φύσιν, θηροβολοῦντα
πτηνοῖς ἰοῖς, στυγερὸν στυγερῶς,
οὐδέ τιν᾽ αὐτῷ
παιῶνα κακῶν ἐπινωμᾶν.
ΧΟ. οἰκτίρω νιν ἔγωγ᾽, ὅπως,
μή του κηδομένου βροτῶν,
μηδὲ ξύντροφον ὄμμ᾽ ἔχων,
δύστανος, μόνος αἰεί,
νοσεῖ μὲν νόσον ἀγρίαν,
ἀλύει δ᾽ ἐπὶ παντί τῳ
χρείας ἱσταμένῳ· πῶς ποτε, πῶς
δύσμορος ἀντέχει;
ὦ παλάμαι θνητῶν,
165
170
175
Sofocle, Filottete 1-47
ὦ δύστανα γένη βροτῶν
οἷς μὴ μέτριος αἰών.
οὗτος πρωτογόνων ἴσως
οἴκων οὐδενὸς ὕστερος,
πάντων ἄμμορος ἐν βίῳ
κεῖται μοῦνος ἀπ᾽ ἄλλων,
στικτῶν ἢ λασίων μετὰ
θηρῶν, ἔν τ᾽ ὀδύναις ὁμοῦ
λιμῷ τ᾽ οἰκτρὸς ἀνήκεστα μεριμνήματ᾽ ἔχων βαρεῖ·
ἁ δ᾽ ἀθυρόστομος
ἀχὼ τηλεφανὴς πικρὰς
οἰμωγὰς ὑποχεῖται.
180
185
190
miseria e malattia
• un cinico, un giovane puro, un malato
• inutilità e dannosità sociale del malato
• Lemno come antimondo deserto e selvaggio
• la malattia che emargina e consuma
• l’utopia rovesciata, il non-luogo in cui naufraga
ogni idea di socialità
• l’arma povera di ogni autentico riscatto, che
striscia e si nasconde
EURIPIDE
Euripide, Elettra 367-400
οὐκ ἔστ᾽ ἀκριβὲς οὐδὲν εἰς εὐανδρίαν·
ἔχουσι γὰρ ταραγμὸν αἱ φύσεις βροτῶν.
ἤδη γὰρ εἶδον ἄνδρα γενναίου πατρὸς
τὸ μηδὲν ὄντα, χρηστὰ δ᾽ ἐκ κακῶν τέκνα,
λιμόν τ᾽ ἐν ἀνδρὸς πλουσίου φρονήματι,
γνώμην δὲ μεγάλην ἐν πένητι σώματι.
[πῶς οὖν τις αὐτὰ διαλαβὼν ὀρθῶς κρινεῖ;
πλούτῳ; πονηρῷ τἄρα χρήσεται κριτῇ.
ἢ τοῖς ἔχουσι μηδέν; ἀλλ᾽ ἔχει νόσον
πενία, διδάσκει δ᾽ ἄνδρα τῇ χρείᾳ κακόν.
ἀλλ᾽ εἰς ὅπλ᾽ ἐλθών; τίς δὲ πρὸς λόγχην βλέπων
μάρτυς γένοιτ᾽ ἂν ὅστις ἐστὶν ἁγαθός;
κράτιστον εἰκῇ ταῦτ᾽ ἐᾶν ἀφειμένα.]
οὗτος γὰρ ἁνὴρ οὔτ᾽ ἐν Ἀργείοις μέγας
370
375
380
Euripide, Elettra 367-400
οὔτ᾽ αὖ δοκήσει δωμάτων ὠγκωμένος,
ἐν τοῖς δὲ πολλοῖς ὤν, ἄριστος ηὑρέθη.
οὐ μὴ ἀφρονήσεθ᾽, οἳ κενῶν δοξασμάτων
πλήρεις πλανᾶσθε, τῇ δ᾽ ὁμιλίᾳ βροτῶν
κρινεῖτε καὶ τοῖς ἤθεσιν τοὺς εὐγενεῖς;
[οἱ γὰρ τοιοῦτοι τὰς πόλεις οἰκοῦσιν εὖ
καὶ δώμαθ᾽· αἱ δὲ σάρκες αἱ κεναὶ φρενῶν
ἀγάλματ᾽ ἀγορᾶς εἰσιν. οὐδὲ γὰρ δόρυ
μᾶλλον βραχίων σθεναρὸς ἀσθενοῦς μένει·
ἐν τῇ φύσει δὲ τοῦτο κἀν εὐψυχίᾳ.]
ἀλλ᾽ ἄξιος γὰρ ὅ τε παρὼν ὅ τ᾽ οὐ παρὼν
Ἀγαμέμνονος παῖς, οὗπερ οὕνεχ᾽ ἥκομεν,
δεξώμεθ᾽ οἴκων καταλύσεις. χωρεῖν χρεών,
δμῶες, δόμων τῶνδ᾽ ἐντός. ὡς ἐμοὶ πένης
385
390
Euripide, Elettra 367-400
εἴη πρόθυμος πλουσίου μᾶλλον ξένος.
αἰνῶ μὲν οὖν τοῦδ᾽ ἀνδρὸς ἐσδοχὰς δόμων,
ἐβουλόμην δ᾽ ἂν εἰ κασίγνητός με σὸς
ἐς εὐτυχοῦντας ἦγεν εὐτυχῶν δόμους.
ἴσως δ᾽ ἂν ἔλθοι· Λοξίου γὰρ ἔμπεδοι
χρησμοί, βροτῶν δὲ μαντικὴν χαίρειν ἐῶ.
395
400
miseria e nobiltà
• la casa del contadino e la gnome-captatio
• ricchezza e nobiltà (di cuore)
• gli scherzi della natura
• apparenze e pregiudizi
• l’assenza di parametri: il trionfo del caso
• il congedo della mantica
• verso la poesia degli affetti familiari
Il teatro: festa religiosa e laica
Le maschere da armamentario cultuale a istituto
letterario e mezzo di rappresentazione.
Lo scenario (il teatro di Dioniso), il pubblico
(l’intera polis) e la formalizzazione.
La commistione di generi poetici non attici: il
genere lirico religioso dorico e quello lirico
narrativo ionico.
Dalla lirica corale alla tragedia: il coro, il canto
‘a solo’, il parlato-recitato (l’attività di Arione
di Metimna a Corinto e l’origine doricocorinzia?).
Commistione linguistica nella tragedia
I cori: i metri e la lingua lirici, l’ᾱ, le ultime tracce del ‘sacro’ (le
oscillazioni testuali e il problema della tradizione linguistica dei testi
scenici).
Il parlato giambo-trocaico, la lingua di Atene e gli ionismi letterarizzanti:
la grammatica attica; α ed η attici; la sporadicità del duale; σσ (non
ττ) e ρσ (non ρρ) e gli iperionismi (πυρσός); forme ioniche letterarie
(ὄπωπα per ἐόρακα, δούρατος e δορός per δόρατος, γῆθεν).
La volontà di distaccarsi dall’attico quotidiano e di ‘alzare il tono’: gli
omerismi (forme non contratte, lunghe ει e ου per ε e ο, des. in -οιο
ed -εσσι, forme pronominali e articolo-relativo, diverse forme verbali,
comp. ἀρείων e βέλτερος, preposizioni, congiunzioni e particelle) e il
gioco dei verbi composti (e dei preverbi ‘esaustivi’); la glossa in luogo
del nome comune; occidentalismi (nel coro e nel dialogo: dal coro al
dialogo o da Corinto ad Atene? Metricismi, poetismi, tecnicismi, ᾱ
originari); ionismi non omerici (e.g. κεῖνος, ἱστορέω, φερνή, ἀγρεύω,
Θρῇξ, πρευμενής).
La cultura ‘di tipo ateniese’
La commistione stilizzata di tutte le espressioni
letterarie precedenti.
La lirica discorsiva e narrativa ionica e la lirica
religiosa dorica.
Il carattere interdialettale e tendenzialmente
‘imperialista’ della letteratura ateniese.
La preparazione di una nuova lingua comune
(che però sarà creata dalla filosofia, dalla
scienza e dalla storiografia più che dalla
poesia).
ARISTOFANE
Aristofane, Pluto 95-118
ΧΡΕΜΥΛΟΣ
εἰ πάλιν ἀναβλέψειας, ὥσπερ καὶ πρὸ τοῦ,
φεύγοις ἂν ἤδη τοὺς πονηρούς;
ΠΛΟΥΤΟΣ
φήμ᾽ ἐγώ.
ΧΡ.
ὡς τοὺς δικαίους δ᾽ ἂν βαδίζοις;
ΠΛ.
πάνυ μὲν οὖν·
πολλοῦ γὰρ αὐτοὺς οὐχ ἑόρακά πω χρόνου.
ΚΑΡΙΩΝ
καὶ θαῦμά γ᾽ οὐδέν· οὐδ᾽ ἐγὼ γὰρ ὁ βλέπων.
ΠΛ.
ἄφετόν με νῦν· ἴστον γὰρ ἤδη τἀπ᾽ ἐμοῦ.
ΧΡ.
μὰ Δί᾽, ἀλλὰ πολλῷ μᾶλλον ἑξόμεσθά σου.
ΠΛ.
οὐκ ἠγόρευον ὅτι παρέξειν πράγματα
ἐμέλλετόν μοι;
ΧΡ.
καὶ σύ γ᾽, ἀντιβολῶ, πιθοῦ,
καὶ μή μ᾽ ἀπολίπῃς· οὐ γὰρ εὑρήσεις ἐμοῦ
ζητῶν ἔτ᾽ ἄνδρα τοὺς τρόπους βελτίονα.
ΚΑ.
μὰ τὸν Δί᾽, οὐ γὰρ ἔστιν ἄλλος πλὴν ἐγώ.
95
100
105
Aristofane, Pluto 95-118, 144-146
ΠΛ.
ΧΡ.
ΠΛ.
ΚΑ.
ΧΡ.
ΠΛ.
ΧΡ.
ΚΑ.
ταυτὶ λέγουσι πάντες· ἡνίκ᾽ ἂν δέ μου
τύχωσ᾽ ἀληθῶς καὶ γένωνται πλούσιοι,
ἀτεχνῶς ὑπερβάλλουσι τῇ μοχθηρίᾳ.
ἔχει μὲν οὕτως, εἰσὶ δ᾽ οὐ πάντες κακοί.
μὰ Δί᾽, ἀλλ᾽ ἁπαξάπαντες.
οἰμώξει μακρά.
σοὶ δ᾽ ὡς ἂν εἰδῇς ὅσα, παρ᾽ ἡμῖν ἢν μένῃς,
γενήσετ᾽ ἀγαθά, πρόσεχε τὸν νοῦν ἵνα πύθῃ.
οἶμαι γάρ, οἶμαι—ξὺν θεῷ δ᾽ εἰρήσεται—
ταύτης ἀπαλλάξειν σε τῆς ὀφθαλμίας
βλέψαι ποήσας.
μηδαμῶς τοῦτ᾽ ἐργάσῃ·
οὐ βούλομαι γὰρ πάλιν ἀναβλέψαι.
τί φῄς;
ἅνθρωπος οὗτός ἐστιν ἄθλιος φύσει.
[…]
καὶ νὴ Δί᾽ εἴ τί γ᾽ ἐστὶ λαμπρὸν καὶ καλὸν
ἢ χαρίεν ἀνθρώποισι, διὰ σὲ γίγνεται.
ἅπαντα τῷ πλουτεῖν γάρ ἐσθ᾽ ὑπήκοα.
110
115
145
Aristofane, Pluto 181-201
ΚΑ.
ΠΛ.
ΧΡ.
ΚΑ.
ΧΡ.
ΚΑ.
ΧΡ.
ΚΑ.
ΧΡ.
ΚΑ.
τὰ δὲ πράγματ᾽ οὐχὶ διὰ σὲ πάντα πράττεται;
μονώτατος γὰρ εἶ σὺ πάντων αἴτιος
καὶ τῶν κακῶν καὶ τῶν ἀγαθῶν, εὖ ἴσθ᾽ ὅτι.
κρατοῦσι γοῦν κἀν τοῖς πολέμοις ἑκάστοτε,
ἐφ᾽ οἷς ἂν οὗτος ἐπικαθέζηται μόνον.
ἐγὼ τοσαῦτα δυνατός εἰμ᾽ εἷς ὢν ποεῖν;
καὶ ναὶ μὰ Δία τούτων γε πολλῷ πλείονα·
ὥστ᾽ οὐδὲ μεστός σου γέγον᾽ οὐδεὶς πώποτε.
τῶν μὲν γὰρ ἄλλων ἐστὶ πάντων πλησμονή·
ἔρωτος, —
ἄρτων, —
μουσικῆς, —
τραγημάτων, —
τιμῆς, —
πλακούντων, —
ἀνδραγαθίας, —
185
190
ἰσχάδων, —
Aristofane, Pluto 181-201
ΧΡ.
ΚΑ.
ΧΡ.
ΚΑ.
ΧΡ.
ΠΛ.
ΧΡ.
ΠΛ.
φιλοτιμίας, —
μάζης, —
στρατηγίας, —
φακῆς,
σοῦ δ᾽ ἐγένετ᾽ οὐδεὶς μεστὸς οὐδεπώποτε.
ἀλλ᾽ ἢν τάλαντά τις λάβῃ τριακαίδεκα,
πολὺ μᾶλλον ἐπιθυμεῖ λαβεῖν ἑκκαίδεκα·
κἂν ταῦθ᾽ ἁνύσηται, τετταράκοντα βούλεται,
ἢ οὔ φησιν εἶν᾽ αὑτῷ βιωτὸν τὸν βίον.
εὖ τοι λέγειν ἔμοιγε φαίνεσθον πάνυ·
πλὴν ἓν μόνον δέδοικα—
φράζε, τοῦ πέρι;
ὅπως ἐγὼ τὴν δύναμιν ἣν ὑμεῖς φατε
ἔχειν με, ταύτης δεσπότης γενήσομαι.
[…]
195
200
Aristofane, Pluto 507-549
ΠΕΝΙΑ
ΧΡ.
ΠΕ.
ΧΡ.
ΠΕ.
ΧΡ.
ἀλλ᾽, ὦ πάντων ῥᾷστ᾽ ἀνθρώπων ἀναπεισθέντ᾽ οὐχ ὑγιαίνειν
δύο πρεσβύτα, ξυνθιασώτα τοῦ ληρεῖν καὶ παραπαίειν,
εἰ τοῦτο γένοιθ᾽ ὃ ποθεῖθ᾽ ὑμεῖς, οὔ φημ᾽ ἂν λυσιτελεῖν σφῷν.
εἰ γὰρ ὁ Πλοῦτος βλέψειε πάλιν διανείμειέν τ᾽ ἴσον αὑτόν,
οὔτε τέχνην ἂν τῶν ἀνθρώπων οὔτ᾽ ἂν σοφίαν μελετῴη
οὐδείς· ἀμφοῖν δ᾽ ὑμῖν τούτοιν ἀφανισθέντοιν ἐθελήσει
τίς χαλκεύειν ἢ ναυπηγεῖν ἢ ῥάπτειν ἢ τροχοποιεῖν,
ἢ σκυτοτομεῖν ἢ πλινθουργεῖν ἢ πλύνειν ἢ σκυλοδεψεῖν,
ἢ γῆς ἀρότροις ῥήξας δάπεδον καρπὸν Δηοῦς θερίσασθαι,
ἢν ἐξῇ ζῆν ἀργοῖς ὑμῖν τούτων πάντων ἀμελοῦσιν;
λῆρον ληρεῖς. ταῦτα γὰρ ἡμῖν πάνθ᾽ ὅσα νυνδὴ κατέλεξας
οἱ θεράποντες μοχθήσουσιν.
πόθεν οὖν ἕξεις θεράποντας;
ὠνησόμεθ᾽ ἀργυρίου δήπου.
τίς δ᾽ ἔσται πρῶτον ὁ πωλῶν,
ὅταν ἀργύριον κἀκεῖνος ἔχῃ;
κερδαίνειν βουλόμενός τις
ἔμπορος ἥκων ἐκ Θετταλίας παρ᾽ ἀπλήστων ἀνδραποδιστῶν.
510
515
520
Aristofane, Pluto 507-549
ΠΕ.
ΧΡ.
ΠΕ.
ΧΡ.
ἀλλ᾽ οὐδ᾽ ἔσται πρῶτον ἁπάντων οὐδεὶς οὐδ᾽ ἀνδραποδιστὴς
κατὰ τὸν λόγον ὃν σὺ λέγεις δήπου. τίς γὰρ πλουτῶν ἐθελήσει
κινδυνεύων περὶ τῆς ψυχῆς τῆς αὑτοῦ τοῦτο ποῆσαι;
ὥστ᾽ αὐτὸς ἀροῦν ἐπαναγκασθεὶς καὶ σκάπτειν τἄλλα τε μοχθεῖν
ὀδυνηρότερον τρίψεις βίοτον πολὺ τοῦ νῦν.
ἐς κεφαλὴν σοί.
ἔτι δ᾽ οὐχ ἕξεις οὔτ᾽ ἐν κλίνῃ καταδαρθεῖν, —οὐ γὰρ ἔσονται, —
οὔτ᾽ ἐν δάπισιν, —τίς γὰρ ὑφαίνειν ἐθελήσει χρυσίου ὄντος; —
οὔτε μύροισιν μυρίσαι στακτοῖς ὁπόταν νύμφην ἀγάγησθον,
οὔθ᾽ ἱματίων βαπτῶν δαπάναις κοσμῆσαι ποικιλομόρφων.
καίτοι τί πλέον πλουτεῖν ἐστιν τούτων πάντων ἀποροῦντα;
παρ᾽ ἐμοῦ δ᾽ ἐστὶν ταῦτ᾽ εὔπορα πάνθ᾽ ὑμῖν ὧν δεῖσθον· ἐγὼ γὰρ
τὸν χειροτέχνην ὥσπερ δέσποιν᾽ ἐπαναγκάζουσα κάθημαι
διὰ τὴν χρείαν καὶ τὴν πενίαν ζητεῖν ὁπόθεν βίον ἕξει.
σὺ γὰρ ἂν πορίσαι τί δύναι᾽ ἀγαθὸν πλὴν φῴδων ἐκ βαλανείου
καὶ παιδαρίων ὑποπεινώντων καὶ γραϊδίων κολοσυρτόν;
φθειρῶν τ᾽ ἀριθμὸν καὶ κωνώπων καὶ ψυλλῶν οὐδὲ λέγω σοι
ὑπὸ τοῦ πλήθους, αἳ βομβοῦσαι περὶ τὴν κεφαλὴν ἀνιῶσιν,
ἐπεγείρουσαι καὶ φράζουσαι· “πεινήσεις· ἀλλ᾽ ἐπανίστω”.
πρὸς δέ γε τούτοις ἀνθ᾽ ἱματίου μὲν ἔχειν ῥάκος· ἀντὶ δὲ κλίνης
525
530
535
540
Aristofane, Pluto 507-549, 567-574
ΠΕ.
ΧΡ.
ΠΕ.
ΧΡ.
στιβάδα σχοίνων κόρεων μεστήν, ἣ τοὺς εὕδοντας ἐγείρει·
καὶ φορμὸν ἔχειν ἀντὶ τάπητος σαπρόν· ἀντὶ δὲ προσκεφαλαίου
λίθον εὐμεγέθη πρὸς τῇ κεφαλῇ· σιτεῖσθαι δ᾽ ἀντὶ μὲν ἄρτων
μαλάχης πτόρθους, ἀντὶ δὲ μάζης φυλλεῖ᾽ ἰσχνῶν ῥαφανίδων,
ἀντὶ δὲ θράνου στάμνου κεφαλὴν κατεαγότος, ἀντὶ δὲ μάκτρας
πιθάκνης πλευρὰν ἐρρωγυῖαν καὶ ταύτην· ἆρά γε πολλῶν
ἀγαθῶν πᾶσιν τοῖς ἀνθρώποις ἀποφαίνω σ᾽ αἴτιον οὖσαν;
σὺ μὲν οὐ τὸν ἐμὸν βίον εἴρηκας, τὸν τῶν πτωχῶν δ᾽ ἐπεκρούσω.
οὔκουν δήπου τῆς πτωχείας πενίαν φαμὲν εἶναι ἀδελφήν;
[…]
σκέψαι τοίνυν ἐν ταῖς πόλεσιν τοὺς ῥήτορας, ὡς ὁπόταν μὲν
ὦσι πένητες, περὶ τὸν δῆμον καὶ τὴν πόλιν εἰσὶ δίκαιοι,
πλουτήσαντες δ᾽ ἀπὸ τῶν κοινῶν παραχρῆμ᾽ ἄδικοι γεγένηνται,
ἐπιβουλεύουσί τε τῷ πλήθει καὶ τῷ δήμῳ πολεμοῦσιν.
ἀλλ᾽ οὐ ψεύδει τούτων γ᾽ οὐδέν, καίπερ σφόδρα βάσκανος οὖσα.
ἀτὰρ οὐχ ἧττόν γ᾽ οὐδὲν κλαύσει, —μηδὲν ταύτῃ γε κομήσῃς, —
ὁτιὴ ζητεῖς τοῦτ᾽ ἀναπείθειν ἡμᾶς, ὡς ἔστιν ἄμεινον πενία πλούτου.
545
570
il dio della ricchezza
• il sogno (o l’incubo) di una Ricchezza con dieci
decimi
• ricchezza, onestà, giustizia: la favola comica.
• Cremilo, Trimalcione, la faccia di chi guarda i soldi
• Pluto: un vecchio malridotto
• l’onnipotenza cieca di Pluto
• la saggezza inascoltabile di Penia
• lo stimolo di ogni virtù, motore di vita e progresso
sociale
• il valore strumentale
• l’utopia del benessere di tutti
• la prigione della ricchezza
Il ‘dramma’ siciliano e la commedia
La misteriosa (l’assenza di opere intere fino a Teocrito
e ad Archimede) ma influente (l’esempio delle
monete del VI sec. a.C.) cultura siciliana e le origini
doriche del dramma (δρᾶμα)
La koine occidentale di tipo dorico: Epicarmo (il nome
di un genere?) e Sofrone (la fortuna).
I genitivi ἐμέος e τέος, ϝίσαμι (< ϝίσαντι), δεικνύειν (<
δεικνύοντι), πεφύκειν, πέποσχα, il dat. pl. in -εσσι,
κάρρων (per κρείσσων), ψιν, ψε (per σφιν, σφε)
Le differenze dall’attico, la lingua naturale e ‘parlata’,
i composti parodici, l’influsso della tragedia.
La commedia attica
L’ateniese parlato e le differenze tra Aristofane e
Menandro: i volgarismi.
La grammatica attica (imperativi in -ο e in -σο,
ἔδοσαν ed ἔδωκαν, futuri dorici e non,
ἔμελλον ed ἤμελλον, comparativi in -ω e
in -ονα, πλέον / πλεῖν / πλεῖον ἢ …), i cori e i
composti paratragici (e paraepici e paralirici),
gli ‘stranieri’ parlanti nei dialetti locali (le
lingue diverse ma comunicanti), i metricismi
(-οιατο, -μεσθα, etc.), Erfindungen comiche.
La letteratura ateniese e panellenica.
ERODOTO
Erodoto, I 32
1. Σόλων μὲν δὴ εὐδαιμονίης δευτερεῖα ἔνεμε τούτοισι, Κροῖσος δὲ
σπερχθεὶς εἶπε· “ὦ ξεῖνε Ἀθηναῖε, ἡ δ᾽ ἡμετέρη εὐδαιμονίη οὕτω τοι
ἀπέρριπται ἐς τὸ μηδέν, ὥστε οὐδὲ ἰδιωτέων ἀνδρῶν ἀξίους ἡμέας
ἐποίησας;”. ὁ δὲ εἶπε· “ὦ Κροῖσε, ἐπιστάμενόν με τὸ θεῖον πᾶν ἐὸν
φθονερόν τε καὶ ταραχῶδες ἐπειρωτᾷς ἀνθρωπηίων πρηγμάτων πέρι. 2.
ἐν γὰρ τῷ μακρῷ χρόνῳ πολλὰ μὲν ἔστι ἰδεῖν τὰ μή τις ἐθέλει, πολλὰ δὲ
καὶ παθεῖν. ἐς γὰρ ἑβδομήκοντα ἔτεα οὖρον τῆς ζόης ἀνθρώπῳ
προτίθημι. 3. οὗτοι ἐόντες ἐνιαυτοὶ ἑβδομήκοντα παρέχονται ἡμέρας
διηκοσίας καὶ πεντακισχιλίας καὶ δισμυρίας, ἐμβολίμου μηνὸς μὴ
γινομένου· εἰ δὲ δὴ ἐθελήσει τοὔτερον τῶν ἐτέων μηνὶ μακρότερον
γίνεσθαι, ἵνα δὴ αἱ ὧραι συμβαίνωσι παραγινόμεναι ἐς τὸ δέον, μῆνες
μὲν παρὰ τὰ ἑβδομήκοντα ἔτεα οἱ ἐμβόλιμοι γίνονται τριήκοντα πέντε,
ἡμέραι δὲ ἐκ τῶν μηνῶν τούτων χίλιαι πεντήκοντα. 4. τουτέων τῶν
ἁπασέων ἡμερέων τῶν ἐς τὰ ἑβδομήκοντα ἔτεα, ἐουσέων πεντήκοντα
καὶ διηκοσιέων καὶ ἑξακισχιλιέων καὶ δισμυριέων, ἡ ἑτέρη αὐτέων τῇ
ἑτέρῃ ἡμέρῃ τὸ παράπαν οὐδὲν ὅμοιον προσάγει πρῆγμα. οὕτω ὦν, ὦ
Erodoto, I 32
Κροῖσε, πᾶν ἐστι ἄνθρωπος συμφορή. 5. ἐμοὶ δὲ σὺ καὶ πλουτέειν μέγα
φαίνεαι καὶ βασιλεὺς πολλῶν εἶναι ἀνθρώπων· ἐκεῖνο δὲ τὸ εἴρεό με οὔ
κώ σε ἐγὼ λέγω, πρὶν τελευτήσαντα καλῶς τὸν αἰῶνα πύθωμαι. οὐ γάρ
τι ὁ μέγα πλούσιος μᾶλλον τοῦ ἐπ᾽ ἡμέρην ἔχοντος ὀλβιώτερός ἐστι, εἰ
μή οἱ τύχη ἐπίσποιτο πάντα καλὰ ἔχοντα εὖ τελευτῆσαι τὸν βίον. πολλοὶ
μὲν γὰρ ζάπλουτοι ἀνθρώπων ἀνόλβιοί εἰσι, πολλοὶ δὲ μετρίως ἔχοντες
βίου εὐτυχέες. 6. ὁ μὲν δὴ μέγα πλούσιος, ἀνόλβιος δέ, δυοῖσι προέχει
τοῦ εὐτυχέος μοῦνον, οὗτος δὲ τοῦ πλουσίου καὶ ἀνολβίου πολλοῖσι· ὁ
μὲν ἐπιθυμίην ἐκτελέσαι καὶ ἄτην μεγάλην προσπεσοῦσαν ἐνεῖκαι
δυνατώτερος, ὁ δὲ τοῖσδε προέχει ἐκείνου· ἄτην μὲν καὶ ἐπιθυμίην οὐκ
ὁμοίως δυνατὸς ἐκείνῳ ἐνεῖκαι, ταῦτα δὲ ἡ εὐτυχίη οἱ ἀπερύκει, ἄπηρος
δέ ἐστι, ἄνουσος, ἀπαθὴς κακῶν, εὔπαις, εὐειδής· 7. εἰ δὲ πρὸς τούτοισι
ἔτι τελευτήσει τὸν βίον εὖ, οὗτος ἐκεῖνος τὸν σὺ ζητέεις, <ὁ> ὄλβιος
κεκλῆσθαι ἄξιός ἐστι· πρὶν δ᾽ ἂν τελευτήσῃ, ἐπισχεῖν μηδὲ καλέειν κω
ὄλβιον, ἀλλ᾽ εὐτυχέα. 8. τὰ πάντα μέν νυν ταῦτα συλλαβεῖν ἄνθρωπον
ἐόντα ἀδύνατόν ἐστι, ὥσπερ χώρη οὐδεμία καταρκέει πάντα ἑωυτῇ
Erodoto, I 32
παρέχουσα, ἀλλὰ ἄλλο μὲν ἔχει, ἑτέρου δὲ ἐπιδέεται· ἣ δὲ ἂν τὰ πλεῖστα
ἔχῃ, αὕτη ἀρίστη. ὣς δὲ καὶ ἀνθρώπου σῶμα ἓν οὐδὲν αὔταρκές ἐστι· τὸ
μὲν γὰρ ἔχει, ἄλλου δὲ ἐνδεές ἐστι· 9. ὃς δ᾽ ἂν αὐτῶν πλεῖστα ἔχων
διατελέῃ καὶ ἔπειτα τελευτήσῃ εὐχαρίστως τὸν βίον, οὗτος παρ᾽ ἐμοὶ τὸ
οὔνομα τοῦτο, ὦ βασιλεῦ, δίκαιός ἐστι φέρεσθαι. σκοπέειν δὲ χρὴ
παντὸς χρήματος τὴν τελευτὴν κῇ ἀποβήσεται· πολλοῖσι γὰρ δὴ
ὑποδέξας ὄλβον ὁ θεὸς προρρίζους ἀνέτρεψε”.
la ricchezza di Creso
• Tello ateniese, Cleobi e Bitone
• Creso, i sovrani e i commoners
• il tempo e l’imprevedibilità
• il disvelamento della fine
• ricchezza e infelicità
• benessere, fortuna e felicità
• la dinamica del desiderio e la sanzione della
fine
TUCIDIDE
Tucidide, I 101
1. Θάσιοι δὲ νικηθέντες μάχῃ καὶ πολιορκούμενοι
Λακεδαιμονίους ἐπεκαλοῦντο καὶ ἐπαμύνειν ἐκέλευον
ἐσβαλόντας ἐς τὴν Ἀττικήν. 2. οἱ δὲ ὑπέσχοντο μὲν κρύφα τῶν
Ἀθηναίων καὶ ἔμελλον, διεκωλύθησαν δὲ ὑπὸ τοῦ γενομένου
σεισμοῦ, ἐν ᾧ καὶ οἱ Εἵλωτες αὐτοῖς καὶ τῶν περιοίκων
Θουριᾶταί τε καὶ Αἰθαιῆς ἐς Ἰθώμην ἀπέστησαν. πλεῖστοι δὲ
τῶν Εἱλώτων ἐγένοντο οἱ τῶν παλαιῶν Μεσσηνίων τότε
δουλωθέντων ἀπόγονοι· ᾗ καὶ Μεσσήνιοι ἐκλήθησαν οἱ
πάντες. 3. πρὸς μὲν οὖν τοὺς ἐν Ἰθώμῃ πόλεμος καθειστήκει
Λακεδαιμονίοις, Θάσιοι δὲ τρίτῳ ἔτει πολιορκούμενοι
ὡμολόγησαν Ἀθηναίοις τεῖχός τε καθελόντες καὶ ναῦς
παραδόντες, χρήματά τε ὅσα ἔδει ἀποδοῦναι αὐτίκα ταξάμενοι
καὶ τὸ λοιπὸν φέρειν, τήν τε ἤπειρον καὶ τὸ μέταλλον ἀφέντες.
gli Iloti a Itome
• guerra, ricchezza e povertà
• i Tasii e la lega delio-attica
• Iloti e perieci
• la lentezza degli Spartani
• la legge del più forte
• la resa del povero al ricco
Un’invenzione ionica: la prosa
La poesia degli Eoli e la prosa degli Ioni: l’affrancamento dalla
tradizione e dal sentimento e la riproduzione intellettuale e discorsiva
di una realtà positiva.
Gli Ioni alla guida culturale e spirituale della Grecia dall’età arcaica
all’inizio di quella classica: i Greci yauna, l’influsso sull’architettura,
sulle arti e sulla scienza orientale (persiana in primis).
La koiné ionica e l’influenza dell’alfabeto ionico (l’es. di χ), poi
generalizzato (Atene 403, Beozia 370, ecc.), e della terminologia
ionica.
L’estrazione e la lingua ionica dei primi prosatori (Talete, Anassimandro,
Anassimene; Eraclito; Ecateo), e quindi del genere in quanto tale
(Erodoto e Tucidide; Ippocrate di Coo; Antioco di Siracusa, Ellanico
di Lesbo); le poche tracce di una prosa dorica (dalle Dialexeis ad
Archimede); le differenze stilistiche (maggiore o minore letterarietà),
non linguistiche tra i γένη della prosa; poetismi e/o arcaismi.
La prosa ‘paraletteraria’:
αἶνοι, λόγοι, μῦθοι, leggi ed elenchi
L’Αἴσωπος λογοποιός e i riflessi poetici da
Archiloco a Platone (Phaed. 60c, 61b).
Genealogie, elenchi di vincitori (ad
Olimpia dal 776 a.C.), liste di sacerdoti o
governanti (gli efori a Sparta dal 757 a.C.,
gli arconti ad Atene dal 683 a.C.), leggi.
La prosa didascalica e narrativa:
logografia, storiografia, scienza,
filosofia
La lingua dei primi logografi tra pretese
poetiche e koiné d’uso microasiatica.
Epicismi, forme non contratte, ionismi
arcaici, l’‘ingenuità’ e il gusto narrativo
(l’esempio degli Iamata di Epidauro).
Erodoto, la filosofia, la medicina
La lingua semplice (scevra di γλῶσσαι), varia e
‘internazionale’ del viaggiatore di Alicarnasso.
Arcaismi, forme non contratte, epicismi e
atticismi, periodi più articolati: la tradizione
manoscritta e la stilizzazione letteraria.
Le γνῶμαι filosofiche tra retorica e poesia:
Eraclito e Democrito.
Ippocrate ἄκρατος: concisione e chiarezza.
La lingua ufficiale della dodecapoli e
della giambografia: la prosa ‘orale’
Il carattere autoctono della prosa ionica e il rifiuto dei concetti
tradizionali di origine orientale (ma si veda Eraclito): i fatti
e la ragione.
Gli scritti per la lettura (cf. Plat. Parm. 127c) e il carattere
orale delle frasi (le ripetizioni, le pospositive, i parallelismi
e la sottolineatura continua della struttura della frase).
Dalle parole-forza alle parole-segno (es. di ὕπνος, φύσις,
ἀνάγκη).
Il pensiero discorsivo e razionale: l’isolamento e l’espressione
distinta di ogni nozione (l’opposizione dei termini, l’articolo
e l’aggettivo neutro, le formanti nominali -της, -σις e -μα e
la razionalizzazione del linguaggio), agilità e precisione.
Atene e la retorica
La sopravvivenza della lingua di cultura ionica.
La prosa fatta per l’azione: l’attico dall’arcaismo (il duale, i
verbi atematici, λαμβάνω/λήψομαι, πόλις, -ττ- e -ρρ-) alla
Kunstprosa.
La retorica di importazione (Siracusa?): Gorgia di Leontini (le
figure retoriche), Trasimaco di Calcedonia (il ritmo
prosastico e i cola).
Politologia e storiografia: la Costituzione degli Ateniesi e
Tucidide (ἐς, αἰεί, ἵνα, ὡς, ἤν, δορί, οὐ σμικρός, μὴ θέλω).
Lisia figlio di Cefalo (l’atticismo giudiziario); Antifonte e la
differenza tra Tetralogie e discorsi giudiziari; Iperide e
l’anticipo della koiné; Demostene e la prosa di tutta la
Grecia.
PLATONE
Platone, Simposio 203b-204c
ὅτε γὰρ ἐγένετο ἡ Ἀφροδίτη, ἡστιῶντο οἱ θεοὶ οἵ τε ἄλλοι καὶ ὁ τῆς
Μήτιδος ὑὸς Πόρος. ἐπειδὴ δὲ ἐδείπνησαν, προσαιτήσουσα οἷον δὴ
εὐωχίας οὔσης ἀφίκετο ἡ Πενία, καὶ ἦν περὶ τὰς θύρας. ὁ οὖν Πόρος
μεθυσθεὶς τοῦ νέκταρος— οἶνος γὰρ οὔπω ἦν—εἰς τὸν τοῦ Διὸς κῆπον
εἰσελθὼν βεβαρημένος ηὗδεν. ἡ οὖν Πενία ἐπιβουλεύουσα διὰ τὴν αὑτῆς
ἀπορίαν παιδίον ποιήσασθαι ἐκ τοῦ Πόρου, κατακλίνεταί τε παρ᾽ αὐτῷ
καὶ ἐκύησε τὸν Ἔρωτα. διὸ δὴ καὶ τῆς Ἀφροδίτης ἀκόλουθος καὶ
θεράπων γέγονεν ὁ Ἔρως, γεννηθεὶς ἐν τοῖς ἐκείνης γενεθλίοις, καὶ ἅμα
φύσει ἐραστὴς ὢν περὶ τὸ καλὸν καὶ τῆς Ἀφροδίτης καλῆς οὔσης. ἅτε
οὖν Πόρου καὶ Πενίας ὑὸς ὢν ὁ Ἔρως ἐν τοιαύτῃ τύχῃ καθέστηκεν.
πρῶτον μὲν πένης ἀεί ἐστι, καὶ πολλοῦ δεῖ ἁπαλός τε καὶ καλός, οἷον οἱ
πολλοὶ οἴονται, ἀλλὰ σκληρὸς καὶ αὐχμηρὸς καὶ ἀνυπόδητος καὶ ἄοικος,
χαμαιπετὴς ἀεὶ ὢν καὶ ἄστρωτος, ἐπὶ θύραις καὶ ἐν ὁδοῖς ὑπαίθριος
κοιμώμενος, τὴν τῆς μητρὸς φύσιν ἔχων, ἀεὶ ἐνδείᾳ σύνοικος. κατὰ δὲ αὖ
τὸν πατέρα ἐπίβουλός ἐστι τοῖς καλοῖς καὶ τοῖς ἀγαθοῖς, ἀνδρεῖος ὢν καὶ
ἴτης καὶ σύντονος, θηρευτὴς δεινός, ἀεί τινας πλέκων μηχανάς, καὶ
Platone, Simposio 203b-204c
φρονήσεως ἐπιθυμητὴς καὶ πόριμος, φιλοσοφῶν διὰ παντὸς τοῦ βίου,
δεινὸς γόης καὶ φαρμακεὺς καὶ σοφιστής· καὶ οὔτε ὡς ἀθάνατος πέφυκεν
οὔτε ὡς θνητός, ἀλλὰ τοτὲ μὲν τῆς αὐτῆς ἡμέρας θάλλει τε καὶ ζῇ, ὅταν
εὐπορήσῃ, τοτὲ δὲ ἀποθνῄσκει, πάλιν δὲ ἀναβιώσκεται διὰ τὴν τοῦ
πατρὸς φύσιν, τὸ δὲ ποριζόμενον ἀεὶ ὑπεκρεῖ, ὥστε οὔτε ἀπορεῖ Ἔρως
ποτὲ οὔτε πλουτεῖ, σοφίας τε αὖ καὶ ἀμαθίας ἐν μέσῳ ἐστίν. ἔχει γὰρ
ὧδε. θεῶν οὐδεὶς φιλοσοφεῖ οὐδ᾽ ἐπιθυμεῖ σοφὸς γενέσθαι—ἔστι γάρ—
οὐδ᾽ εἴ τις ἄλλος σοφός, οὐ φιλοσοφεῖ. οὐδ᾽ αὖ οἱ ἀμαθεῖς φιλοσοφοῦσιν
οὐδ᾽ ἐπιθυμοῦσι σοφοὶ γενέσθαι· αὐτὸ γὰρ τοῦτό ἐστι χαλεπὸν ἀμαθία,
τὸ μὴ ὄντα καλὸν κἀγαθὸν μηδὲ φρόνιμον δοκεῖν αὑτῷ εἶναι ἱκανόν.
οὔκουν ἐπιθυμεῖ ὁ μὴ οἰόμενος ἐνδεὴς εἶναι οὗ ἂν μὴ οἴηται ἐπιδεῖσθαι.
τίνες οὖν, ἔφην ἐγώ, ὦ Διοτίμα, οἱ φιλοσοφοῦντες, εἰ μήτε οἱ σοφοὶ μήτε
οἱ ἀμαθεῖς;
δῆλον δή, ἔφη, τοῦτό γε ἤδη καὶ παιδί, ὅτι οἱ μεταξὺ τούτων ἀμφοτέρων,
ὧν ἂν εἴη καὶ ὁ Ἔρως. ἔστιν γὰρ δὴ τῶν καλλίστων ἡ σοφία, Ἔρως δ᾽
Platone, Simposio 203b-204c
ἐστὶν ἔρως περὶ τὸ καλόν, ὥστε ἀναγκαῖον Ἔρωτα φιλόσοφον εἶναι,
φιλόσοφον δὲ ὄντα μεταξὺ εἶναι σοφοῦ καὶ ἀμαθοῦς. αἰτία δὲ αὐτῷ καὶ
τούτων ἡ γένεσις· πατρὸς μὲν γὰρ σοφοῦ ἐστι καὶ εὐπόρου, μητρὸς δὲ οὐ
σοφῆς καὶ ἀπόρου. ἡ μὲν οὖν φύσις τοῦ δαίμονος, ὦ φίλε Σώκρατες,
αὕτη· ὃν δὲ σὺ ᾠήθης Ἔρωτα εἶναι, θαυμαστὸν οὐδὲν ἔπαθες. ᾠήθης δέ,
ὡς ἐμοὶ δοκεῖ τεκμαιρομένῃ ἐξ ὧν σὺ λέγεις, τὸ ἐρώμενον Ἔρωτα εἶναι,
οὐ τὸ ἐρῶν· διὰ ταῦτά σοι οἶμαι πάγκαλος ἐφαίνετο ὁ Ἔρως. καὶ γὰρ
ἔστι τὸ ἐραστὸν τὸ τῷ ὄντι καλὸν καὶ ἁβρὸν καὶ τέλεον καὶ μακαριστόν·
τὸ δέ γε ἐρῶν ἄλλην ἰδέαν τοιαύτην ἔχον, οἵαν ἐγὼ διῆλθον.
Eros e Penia
• un banchetto per Afrodite
• l’ubriachezza di Poros e il coraggio di Penia
• la povertà di Eros: un tipico ‘barbone’
• il povero che non molla
• povertà e risorse
• la filosofia come tensione
• l’amore come ricerca di ciò che non si è e non si
ha
[Platone], Ipparco 225a-232c
ΣΩΚΡΑΤΗΣ τί γὰρ τὸ φιλοκερδές; τί ποτέ ἐστιν, καὶ τίνες οἱ
φιλοκερδεῖς;
ΕΤΑΙΡΟΣ ἐμοὶ μὲν δοκοῦσιν οἳ ἂν κερδαίνειν ἀξιῶσιν ἀπὸ τῶν μηδενὸς
ἀξίων.
ΣΩ. πότερον οὖν σοι δοκοῦσιν γιγνώσκοντες ὅτι οὐδενός ἐστιν ἄξια, ἢ
ἀγνοοῦντες; εἰ γὰρ ἀγνοοῦντες, ἀνοήτους λέγεις τοὺς φιλοκερδεῖς.
ΕΤ. ἀλλ᾽ οὐκ ἀνοήτους λέγω, ἀλλὰ πανούργους καὶ πονηροὺς καὶ ἥττους
τοῦ κέρδους, γιγνώσκοντας ὅτι οὐδενὸς ἄξιά ἐστιν ἀφ᾽ ὧν τολμῶσι
κερδαίνειν, ὅμως τολμᾶν φιλοκερδεῖν δι᾽ ἀναισχυντίαν.
[…]
ΣΩ. τίνας οὖν ποτε λέγεις τοὺς φιλοκερδεῖς; οὐ γάρ που τούτους γε οὓς
διεληλύθαμεν, <ἀλλ᾽> οἵτινες γιγνώσκοντες τὰ οὐδενὸς ἄξια ἀπὸ τούτων
οἴονται δεῖν κερδαίνειν· ἀλλ᾽ οὕτω μέν, ὦ θαυμάσιε, ὡς σὺ λέγεις, οὐκ
ἔστ᾽ ἀνθρώπων οὐδεὶς φιλοκερδής.
ΕΤ. ἀλλ᾽ ἐγώ, ὦ Σώκρατες, βούλομαι λέγειν τούτους φιλοκερδεῖς εἶναι,
οἳ ἑκάστοτε ὑπὸ ἀπληστίας καὶ πάνυ σμικρὰ καὶ ὀλίγου ἄξια καὶ οὐδενὸς
[Platone], Ipparco 225a-232c
γλίχονται ὑπερφυῶς καὶ φιλοκερδοῦσιν.
ΣΩ. οὐ δήπου, ὦ βέλτιστε, γιγνώσκοντες ὅτι οὐδενὸς ἄξιά ἐστιν· τοῦτο
μὲν γὰρ ἤδη ἡμᾶς αὐτοὺς τῷ λόγῳ ἐξηλέγξαμεν ὅτι ἀδύνατον.
ΕΤ. ἔμοιγε δοκεῖ.
ΣΩ. οὐκοῦν εἰ μὴ γιγνώσκοντες, δῆλον ὅτι ἀγνοοῦντες, οἰόμενοι δὲ τὰ
οὐδενὸς ἄξια πολλοῦ ἄξια εἶναι.
ΕΤ. φαίνεται.
ΣΩ. ἄλλο τι οὖν οἵ γε φιλοκερδεῖς φιλοῦσι τὸ κέρδος;
ΕΤ. ναί.
ΣΩ. κέρδος δὲ λέγεις ἐναντίον τῇ ζημίᾳ;
ΕΤ. ἔγωγε.
ΣΩ. ἔστιν οὖν ὅτῳ ἀγαθόν ἐστι ζημιοῦσθαι;
ΕΤ. οὐδενί.
ΣΩ. ἀλλὰ κακόν;
ΕΤ. ναί.
ΣΩ. βλάπτονται ὑπὸ τῆς ζημίας ἄρα ἄνθρωποι.
[Platone], Ipparco 225a-232c
ΕΤ. βλάπτονται.
ΣΩ. κακὸν ἄρα ἡ ζημία.
ΕΤ. ναί.
ΣΩ. ἐναντίον δὲ τῇ ζημίᾳ τὸ κέρδος.
ΕΤ. ἐναντίον.
ΣΩ. ἀγαθὸν ἄρα τὸ κέρδος.
ΕΤ. ναί.
ΣΩ. τοὺς οὖν τὸ ἀγαθὸν φιλοῦντας φιλοκερδεῖς καλεῖς.
ΕΤ. ἔοικεν.
ΣΩ. οὐ μανικούς γε, ὦ ἑταῖρε, λέγεις τοὺς φιλοκερδεῖς. ἀλλὰ σὺ αὐτὸς
πότερον φιλεῖς ὃ ἂν ἀγαθὸν ᾖ, ἢ οὐ φιλεῖς;
[…]
ΕΤ. εἴ τις, ὦ Σώκρατες, οἶμαι, ὀρθῶς λαμβάνοι τὸν φιλοκερδῆ. ὀρθῶς δ᾽
ἐστὶ τοῦτον ἡγεῖσθαι φιλοκερδῆ, ὃς ἂν σπουδάζῃ ἐπὶ τούτοις καὶ ἀξιοῖ
κερδαίνειν ἀπ᾽ αὐτῶν, ἀφ᾽ ὧν οἱ χρηστοὶ οὐ τολμῶσι κερδαίνειν.
ΣΩ. ἀλλ᾽ ὁρᾷς, ὦ γλυκύτατε, τὸ κερδαίνειν ἄρτι ὡμολογήσαμεν εἶναι
[Platone], Ipparco 225a-232c
ὠφελεῖσθαι.
ΕΤ. τί οὖν δὴ τοῦτο;
ΣΩ. ὅτι καὶ τόδε αὐτῷ προσωμολογήσαμεν, βούλεσθαι τὰ ἀγαθὰ πάντας
καὶ ἀεί.
ΕΤ. ναί.
ΣΩ. οὐκοῦν καὶ οἱ ἀγαθοὶ πάντα τὰ κέρδη βούλονται ἔχειν, εἴπερ ἀγαθά
γέ ἐστιν.
[…]
ΣΩ. τὸ δὲ ἄξιον λέγεις ἄξιον εἶναι ἄλλο τι ἢ κεκτῆσθαι;
ΕΤ. ναί, κεκτῆσθαι.
ΣΩ. τὸ δὲ ἄξιον αὖ λέγεις κεκτῆσθαι τὸ ἀνωφελὲς ἢ τὸ ὠφέλιμον;
ΕΤ. τὸ ὠφέλιμον δήπου.
ΣΩ. οὐκοῦν τὸ ὠφέλιμον ἀγαθόν ἐστιν;
ΕΤ. ναί.
ΣΩ. οὐκοῦν, ὦ ἀνδρειότατε πάντων, οὐ τὸ κερδαλέον ἀγαθὸν αὖ πάλιν
τρίτον ἢ τέταρτον ἥκει ἡμῖν ὁμολογούμενον;
[Platone], Ipparco 225a-232c
ΕΤ. ἔοικεν.
ΣΩ. μνημονεύεις οὖν ὅθεν ἡμῖν οὗτος ὁ λόγος γέγονεν;
ΕΤ. οἶμαί γε.
ΣΩ. εἰ δὲ μή, ἐγώ σε ὑπομνήσω. ἠμφεσβήτησάς μοι τοὺς ἀγαθοὺς μὴ
πάντα τὰ κέρδη βούλεσθαι κερδαίνειν, ἀλλὰ τῶν κερδῶν τἀγαθά, τὰ δὲ
πονηρὰ μή.
ΕΤ. ναίχι.
ΣΩ. οὐκοῦν νῦν πάντα τὰ κέρδη ὁ λόγος ἡμᾶς ἠνάγκακε καὶ σμικρὰ καὶ
μεγάλα ὁμολογεῖν ἀγαθὰ εἶναι;
ΕΤ. ἠνάγκακε γάρ, ὦ Σώκρατες, μᾶλλον ἐμέ γε ἢ πέπεικεν.
elogio dell’avidità
• un inno (ironico?) al mercatismo selvaggio
• il guadagno, la vergogna, il bene
• guadagno e danno
• la definizione di ciò che è bene
• utile e giovevole
• un’argomentazione sofistica
• una costrizione che non persuade
Filosofia e retorica: Isocrate e Platone
La conversazione cólta di Platone: i poetismi, le etimologie
popolari (vd. Cratilo), l’attico puro (il duale), parole usuali in
significato generale (i neutri e l’articolo), l’algebra linguistica.
La storia girovaga di Senofonte: l’attico impuro e l’annuncio della
koiné (la rarità del duale, dorismi e ionismi, poetismi, coinismi).
La lingua aulica e la grammatica attica di Isocrate.
La koiné in Aristotele: l’attico che diventa greco comune e prosa
del pensiero razionale (l’ordo verborum, le pospositive, gli
elementi verbali e nominal-verbali, l’articolo dimostrativo,
varietas e unità).
La lingua dei vasai e delle tabellae defixionis: l’attico che non
rimane.
Il problema della tradizione manoscritta e l’emendazione (già
antica) delle anomalie.
ARISTOTELE
Aristotele, Politica 1279b 4-1280a 6
παρεκβάσεις δὲ τῶν εἰρημένων τυραννὶς μὲν βασιλείας, ὀλιγαρχία δὲ
ἀριστοκρατίας, δημοκρατία δὲ πολιτείας. ἡ μὲν γὰρ τυραννίς ἐστι
μοναρχία πρὸς τὸ συμφέρον τὸ τοῦ μοναρχοῦντος, ἡ δ᾽ ὀλιγαρχία πρὸς
τὸ τῶν εὐπόρων, ἡ δὲ δημοκρατία πρὸς τὸ συμφέρον τὸ τῶν ἀπόρων·
πρὸς δὲ τὸ τῷ κοινῷ λυσιτελοῦν οὐδεμία αὐτῶν.
δεῖ δὲ μικρῷ διὰ μακροτέρων εἰπεῖν τίς ἑκάστη τούτων τῶν πολιτειῶν
ἐστιν· καὶ γὰρ ἔχει τινὰς ἀπορίας, τῷ δὲ περὶ ἑκάστην μέθοδον
φιλοσοφοῦντι καὶ μὴ μόνον ἀποβλέποντι πρὸς τὸ πράττειν οἰκεῖόν ἐστι
τὸ μὴ παρορᾶν μηδέ τι καταλείπειν, ἀλλὰ δηλοῦν τὴν περὶ ἕκαστον
ἀλήθειαν.
ἔστι δὲ τυραννὶς μὲν μοναρχία, καθάπερ εἴρηται, δεσποτικὴ τῆς
πολιτικῆς κοινωνίας, ὀλιγαρχία δ᾽ ὅταν ὦσι κύριοι τῆς πολιτείας οἱ τὰς
οὐσίας ἔχοντες, δημοκρατία δὲ τοὐναντίον ὅταν οἱ μὴ κεκτημένοι
πλῆθος οὐσίας ἀλλ᾽ ἄποροι. πρώτη δ᾽ ἀπορία πρὸς τὸν διορισμόν ἐστιν.
εἰ γὰρ εἶεν οἱ πλείους, ὄντες εὔποροι, κύριοι τῆς πόλεως, δημοκρατία δ᾽
ἐστὶν ὅταν ᾖ κύριον τὸ πλῆθος—ὁμοίως δὲ πάλιν κἂν εἴ που συμβαίνει
Aristotele, Politica 1279b 4-1280a 6
τοὺς ἀπόρους ἐλάττους μὲν εἶναι τῶν εὐπόρων, κρείττους δ᾽ ὄντας
κυρίους εἶναι τῆς πολιτείας, ὅπου δ᾽ ὀλίγον κύριον πλῆθος, ὀλιγαρχίαν
εἶναί φασιν—οὐκ ἂν καλῶς δόξειεν διωρίσθαι περὶ τῶν πολιτειῶν. ἀλλὰ
μὴν κἄν τις συνθεὶς τῇ μὲν εὐπορίᾳ τὴν ὀλιγότητα τῇ δ᾽ ἀπορίᾳ τὸ
πλῆθος οὕτω προσαγορεύῃ τὰς πολιτείας, ὀλιγαρχίαν μὲν ἐν ᾗ τὰς ἀρχὰς
ἔχουσιν οἱ εὔποροι, ὀλίγοι τὸ πλῆθος ὄντες, δημοκρατίαν δὲ ἐν ᾗ οἱ
ἄποροι, πολλοὶ τὸ πλῆθος ὄντες, ἄλλην ἀπορίαν ἔχει. τίνας γὰρ ἐροῦμεν
τὰς ἄρτι λεχθείσας πολιτείας, τὴν ἐν ᾗ πλείους <οἱ> εὔποροι καὶ ἐν ᾗ
ἐλάττους οἱ ἄποροι, κύριοι δ᾽ ἑκάτεροι τῶν πολιτειῶν, εἴπερ μηδεμία
ἄλλη πολιτεία παρὰ τὰς εἰρημένας ἔστιν; ἔοικε τοίνυν ὁ λόγος ποιεῖν
δῆλον ὅτι τὸ μὲν ὀλίγους ἢ πολλοὺς εἶναι κυρίους συμβεβηκός ἐστιν, τὸ
μὲν ταῖς ὀλιγαρχίαις, τὸ δὲ ταῖς δημοκρατίαις, διὰ τὸ τοὺς μὲν εὐπόρους
ὀλίγους, πολλοὺς δ᾽ εἶναι τοὺς ἀπόρους πανταχοῦ (διὸ καὶ οὐ συμβαίνει
τὰς ῥηθείσας αἰτίας <αἰτίας> γίνεσθαι διαφορᾶς), ᾧ δὲ διαφέρουσιν ἥ τε
δημοκρατία καὶ ἡ ὀλιγαρχία ἀλλήλων πενία καὶ πλοῦτός ἐστιν, καὶ
ἀναγκαῖον μέν, ὅπου ἂν ἄρχωσι διὰ πλοῦτον, ἄν τ᾽ ἐλάττους ἄν τε
Aristotele, Politica 1279b 4-1280a 6
πλείους, εἶναι ταύτην ὀλιγαρχίαν, ὅπου δ᾽ οἱ ἄποροι, δημοκρατίαν, ἀλλὰ
συμβαίνει, καθάπερ εἴπομεν, τοὺς μὲν ὀλίγους εἶναι τοὺς δὲ πολλούς.
εὐποροῦσι μὲν γὰρ ὀλίγοι, τῆς δὲ ἐλευθερίας μετέχουσι πάντες· δι᾽ ἃς
αἰτίας ἀμφισβητοῦσιν ἀμφότεροι τῆς πολιτείας.
la politica dei poveri e dei ricchi
• forme di governo e degenerazioni
• l’utile di parte e il bene comune
• l’oligarchia come governo dei ricchi
• la democrazia come governo dei poveri
• i signori della città
• la libertà (anche come fattore di definizioni confuse)
• la forza e il valore
L’unità di tre nozioni
La lingua letteraria da Aristotele all’età moderna: la lingua di Polibio, di
Strabone, di Plutarco; la lingua avversata dagli atticisti.
La lingua parlata, d’uso, dell’età di Alessandro Magno e dei secoli successivi: la testimonianza dei papiri documentari e di opere a finalità
non principalmente letteraria come il Nuovo Testamento; l’evoluzione
della lingua in rapporto ad Aufstieg und Niedergang dell’impero
culturale greco; l’inevitabile varietas di ogni lingua parlata.
La lingua ‘madre’ del greco medioevale e moderno, con la sua nuova
differenziazione in parlate non corrispondenti in nulla agli antichi
dialetti, e caratterizzate da una sostanziale unità di fondo.
La codificazione ortografico-grammaticale e l’insegnamento scolastico
da un lato, le varietà e ‘irregolarità’ fonetiche e di pronuncia dall’altro:
la koiné come fluttuante insieme di tendenze (la progressiva e
inarrestabile scomparsa del perfetto, dell’ottativo, del futuro,
dell’infinito, la semplificazione del sistema dei casi).
La norma ideale e le tendenze naturali, la tradizione e l’evoluzione, la
fissità e il cambiamento.
TEOFRASTO
Teofrasto, Caratteri 30
ΑΙΣΧΡΟΚΕΡΔΕΙΑΣ
1. ἡ δὲ αἰσχροκέρδειά ἐστιν ἐπιθυμία κέρδους αἰσχροῦ, ἔστι δὲ τοιοῦτος
ὁ αἰσχροκερδής, 2 οἷος ἑστιῶν ἄρτους ἱκανοὺς μὴ παραθεῖναι 3. καὶ
δανείσασθαι παρὰ ξένου παρ᾽ αὑτῷ καταλύοντος.
4. καὶ διανέμων μερίδας φῆσαι δίκαιον εἶναι διμοίρῳ τῷ διανέμοντι
δίδοσθαι καὶ εὐθὺς αὑτῷ νεῖμαι. 5. καὶ οἰνοπωλῶν κεκραμένον τὸν οἶνον
τῷ φίλῳ ἀποδόσθαι. 6. καὶ ἐπὶ θέαν τηνικαῦτα πορεύεσθαι ἄγων τοὺς
υἱεῖς, ἡνίκα προῖκα ἀφιᾶσιν οἱ θεατρῶναι. 7. καὶ ἀποδημῶν δημοσίᾳ τὸ
μὲν ἐκ τῆς πόλεως ἐφόδιον οἴκοι καταλιπεῖν, παρὰ δὲ τῶν
συμπρεσβευτῶν δανείζεσθαι· καὶ τῷ ἀκολούθῳ μεῖζον φορτίον ἐπιθεῖναι
ἢ δύναται φέρειν καὶ ἐλάχιστα ἐπιτήδεια τῶν ἄλλων παρέχειν· καὶ
ξενίων τὸ μέρος τὸ αὑτοῦ ἀπαιτήσας ἀποδόσθαι. 8. καὶ ἀλειφόμενος ἐν
τῷ βαλανείῳ [καὶ] εἰπών· σαπρόν γε τὸ ἔλαιον ἐπρίω, ὦ παιδάριον· τῷ
ἀλλοτρίῳ ἀλείφεσθαι. 9. καὶ τῶν εὑρισκομένων χαλκῶν ἐν ταῖς ὁδοῖς
ὑπὸ τῶν οἰκετῶν δεινὸς ἀπαιτῆσαι τὸ μέρος, κοινὸν εἶναι φήσας τὸν
Ἑρμῆν. 10. καὶ θοἰμάτιον ἐκδοῦναι πλῦναι καὶ χρησάμενος παρὰ
Teofrasto, Caratteri 30
γνωρίμου ἐφελκύσαι πλείους ἡμέρας, ἕως ἂν ἀπαιτηθῇ. 11. καὶ τὰ
τοιαῦτα· Φειδωνείῳ μέτρῳ τὸν πύνδακα εἰσκεκρουμένῳ μετρεῖν αὐτὸς
τοῖς ἔνδον τὰ ἐπιτήδεια σφόδρα ἀποψῶν. 12. ὑποπρίασθαι φίλου
δοκοῦντος πρὸς τρόπου πωλεῖν. 13. καὶ χρέος δὲ ἀποδιδοὺς τριάκοντα
μνῶν ἔλαττον τέτταρσι δραχμαῖς ἀποδοῦναι. 14. καὶ τῶν υἱῶν δὲ μὴ
πορευομένων εἰς τὸ διδασκαλεῖον τὸν μῆνα ὅλον διά τιν᾽ ἀρρωστίαν
ἀφαιρεῖν τοῦ μισθοῦ κατὰ λόγον· καὶ τὸν Ἀνθεστηριῶνα μῆνα μὴ
πέμπειν αὐτοὺς εἰς τὰ μαθήματα διὰ τὸ θέας εἶναι πολλάς, ἵνα μὴ τὸν
μισθὸν ἐκτίνῃ. 15. καὶ παρὰ παιδὸς κομιζόμενος ἀποφορὰν τοῦ χαλκοῦ
τὴν ἐπικαταλλαγὴν προσαπαιτεῖν, [καὶ] λογισμὸν δὲ λαμβάνων παρὰ τοῦ
χειρίζοντος. 16. καὶ φράτορας ἑστιῶν αἰτεῖν τοῖς ἑαυτοῦ παισὶν ἐκ τοῦ
κοινοῦ ὄψον, τὰ δὲ καταλειπόμενα ἀπὸ τῆς τραπέζης ἡμίση τῶν
ῥαφανίδων ἀπογράφεσθαι, ἵν᾽ οἱ διακονοῦντες παῖδες μὴ λάβωσι. 17.
συναποδημῶν δὲ μετὰ γνωρίμων χρήσασθαι τοῖς ἐκείνων παισί, τὸν δὲ
ἑαυτοῦ ἔξω μισθῶσαι καὶ μὴ ἀναφέρειν εἰς τὸ κοινὸν τὸν μισθόν. 18.
ἀμέλει δὲ καὶ συναγόντων παρ᾽ αὐτῷ ὑποθεῖναι τῶν παρ᾽ ἑαυτοῦ
Teofrasto, Caratteri 30
διδομένων ξύλων καὶ φακῶν καὶ ὄξους καὶ ἁλῶν καὶ ἐλαίου τοῦ εἰς τὸν
λύχνον. 19. καὶ γαμοῦντός τινος τῶν φίλων καὶ ἐκδιδομένου θυγατέρα
πρὸ χρόνου τινὸς ἀποδημῆσαι, ἵνα <μὴ> προπέμψῃ προσφοράν. 20. καὶ
παρὰ τῶν γνωρίμων τοιαῦτα κίχρασθαι, ἃ μήτ᾽ ἂν ἀπαιτήσαι μὴτ᾽ ἀπ᾽
ἀποδιδόντων ταχέως ἄν τις κομίσαιτο.
l’avaro
• guadagno e guadagno turpe
• il fare le parti
• il risparmio fine a se stesso
• la mercificazione di ogni attività
• la mercificazione di ogni rapporto
• la parsimonia malata
• cattive abitudini e stare in società
• tra la commedia nuova e l’etica aristotelica
Il quadro storico
Commercianti, soldati, intellettuali dalle πόλεις-stato alla cittadinanza ‘allentata’
dell’età ellenistica: la lingua locale dalla funzione politica di lingua della comunità a
vernacolo per esteriori rivendicazioni di indipendenza.
Le tappe di un’evoluzione storico-linguistica: le invasioni persiane, l’egemonia
ateniese, l’egemonia macedone e l’impero di Alessandro Magno, l’impero romano.
La minaccia persiana: dalla koiné ionica del VI sec. a.C. alla koiné ionico-attica (475431 a.C.); la resistenza contro i Persiani e l’egemonia di Atene e di Sparta.
L’impero culturale di Atene: il sistema giudiziario (dal 446 a.C.), le cleruchie, le arti e
l’aristocrazia dello spirito (l’ininfluenza linguistica delle egemonie di Sparta e di
Tebe).
I Macedoni da Alessandro I (490-454) ad Archelao (413-400) e da Filippo ad
Alessandro Magno, e la consacrazione dell’attico sotto l’impero macedone: il nuovo
periodo di espansione (a differenza del V secolo) e l’affermarsi della cultura
ellenistica (Alessandria, Pergamo, Antiochia).
La soppressione delle peculiarità attiche e il formarsi di una lingua comune dalla Sicilia
all’India, dall’Egitto al Mar Nero: la lingua urbana e ufficiale delle classi dirigenti e
i patois locali (il declino delle koinai occidentali).
Il carattere ‘impoetico’ della koiné, lingua della scienza e della filosofia: il lessico
intellettuale dell’Occidente (precisione e sfumature).
I confini del greco: latino, aramaico, partico, arabo, armeno, slavo; influenze, prestiti,
calchi.
Le fonti della koiné
I testi documentari (lettere, conti, ecc.) e gli errori (ει/ι, la pronuncia
delle occlusive, α/ε, gli errori dei forestieri).
Papiri (Egitto ed Ercolano ante 79 d.C.) e iscrizioni: le differenti
tipologie di errore (fonetica [per es. ει/ι] e morfologia [per es. εἶδα])
I testi letterari e gli inconvenienti della ‘tradizione’ (quella ‘a monte’:
letterarizzante; quella ‘a valle’: analogista e/o innovatrice); i testi
documentari come indicatori della lingua d’uso nelle opere letterarie.
I testi ‘paraletterari’: i Settanta e il Nuovo Testamento; il valore
documentario dei testi biblici per lo studio della koiné e l’antichità
della loro tradizione (il Vaticano e il Sinaitico del IV sec.,
l’Alessandrino del V sec.); il problema della paternità delle
particolarità (gli autori o i copisti?).
L’influenza del parlato sulla lingua ufficiale: l’esempio di οὐδείς/οὐθείς e
dei gruppi -ττ-/-σσ- tra parlato e letteratura (atticizzante).
I testi letterari non arcaizzanti (Aristotele, Menandro, Polibio) e il greco
moderno: l’evoluzione della lingua.
MENANDRO
Menandro, Lo scorbutico 271-314
ΓΟΡΓΙΑΣ
εἶναι νομίζω πᾶσιν ἀνθρώποις ἐγὼ
τοῖς τ᾽ εὐτυχοῦσιν τοῖς τε πράττουσιν κακῶς
πέρας τι τούτου καὶ μεταλλαγήν τινα,
καὶ τῷ μὲν εὐτυχοῦντι μέχρι τούτου μένειν
τὰ πράγματ᾽ εὐθενοῦντ᾽ ἀεὶ τὰ τοῦ βίου
ὅσον ἂν χρόνον φέρειν δύνηται τὴν τύχην
μηδὲν ποήσας ἄδικον· εἰς δὲ τοῦθ᾽ ὅταν
ἔλθῃ προαχθεὶς τοῖς ἀγαθοῖς, ἐνταῦθά που
τὴν μεταβολὴν τὴν εἰς τὸ χεῖρον λαμβάνει·
τοῖς δ᾽ ἐνδεῶς πράττουσιν, ἂν μηδὲν κακὸν
ποιῶσιν ἀποροῦντες, φέρωσιν δ᾽ εὐγενῶς
τὸν δαίμον᾽, εἰς πίστιν ποτ᾽ ἐλθόντας χρόνῳ,
βελτίον᾽ εἶναι μερίδα προσδοκᾶν τινα.
τί οὖν λέγω; μήτ᾽ αὐτός, εἰ σφόδρ᾽ εὐπορεῖς,
πίστευε τούτῳ, μήτε τῶν πτωχῶν πάλιν
ἡμῶν καταφρόνει· τοῦ διευτυχεῖν δ᾽ ἀεὶ
πάρεχε σεαυτὸν τοῖς ὁρῶσιν ἄξιον.
275
280
285
Menandro, Lo scorbutico 271-314
ΣΩΣΤΡΑΤΟΣ ἄτοπον δέ σοι τι φαίνομαι νυνὶ ποεῖν;
ΓΟ.
ἔργον δοκεῖς μοι φαῦλον ἐζηλωκέναι,
πείσειν νομίζων ἐξαμαρτεῖν παρθένον
ἐλευθέραν, ἢ καιρὸν ἐπιτηρῶν τινα
κατεργάσασθαι πρᾶγμα θανάτων ἄξιον
πολλῶν.
ΣΩ.
Ἄπολλον.
ΓΟ.
οὐ δίκαιόν ἐστι γοῦν
τὴν σὴν σχολὴν τοῖς ἀσχολουμένοις κακὸν
ἡμῖν γενέσθαι. τῶν δ᾽ ἁπάντων ἴσθ᾽ ὅτι
πτωχὸς ἀδικηθείς ἐστι δυσκολώτατο[ν.
πρῶτον μέν ἐστ᾽ ἐλεινός, εἶτα λαμβάνει
οὐκ εἰς ἀδικίαν ὅσα πέπονθ᾽, ἀλλ᾽ εἰς [ὕβριν.
ΣΩ.
μειράκιον, οὕτως εὐτυχοίης, βραχ[ύ τι μου
ἄκουσον—
ΔΑΟΣ
εὖ γε, δέσποθ᾽, οὕτω πολλά [μοι
ἀγαθὰ γένοιτο.
290
295
300
Menandro, Lo scorbutico 271-314
ΣΩ.
—καὶ σύ γ᾽, ὁ λαλῶν πρ[ὶν μαθεῖν.
κόρην τιν᾽ εἶδο[ν ἐνθαδί· τ]αύτης ἐρῶ.
εἰ τοῦτ᾽ ἀδίκημ᾽ ε[ἴρηκ]ας, ἠδίκηκ’ ἴσως.
τί γὰρ ἄν τις εἴποι; π[λὴν π]ορεύομ᾽ ἐνθάδε
οὐχὶ πρὸς ἐκείνην, βούλομαι δ᾽ αὐτῆς ἰδεῖν
τὸν πατέρ᾽. ἐγὼ γάρ, ὢν ἐλεύθερος, βίον
ἱκανὸν ἔχων, ἕτοιμός εἰμι λαμβάνειν
αὐτὴν ἄπροικον, πίστιν ἐπιθεὶς διατελεῖν
στέργων. ἐπὶ κακῷ δ᾽ εἰ προσελήλυθ᾽ ἐνθάδε
ἢ βουλόμενος ὑμῶν <τι> κακοτεχνεῖν λάθρᾳ,
οὗτός μ᾽ ὁ Πάν, μειράκιον, αἱ Νύμφαι θ᾽ ἅμα
ἀπόπληκτον αὐτοῦ πλησίον τῆς οἰκίας
ἤδη ποήσειαν. τετάραγμ᾽, <εὖ> ἴσθ᾽ ὅτι,
οὐδὲ μετρίως, εἴ σοι τοιοῦτος φαίνομαι.
305
310
mai insultare un povero!
• la fortuna e i cambiamenti
• benessere e giustizia
• l’illecebra della ricchezza e il cambiamento in peggio
• non confidare nella ricchezza
• povertà e dignità
• mai insultare un povero!
• ricchezza e ‘libertà’
• amore e status sociale: la gratuità dell’amore vero
LEONIDA
Leonida, Antologia Palatina VII 726
Ἑσπέριον κἠῷον ἀπώσατο πολλάκις ὕπνον
ἡ γρηῢς πενίην Πλατθὶς ἀμυνομένη·
καί τι πρὸς ἠλακάτην καὶ τὸν συνέριθον ἄτρακτον
ἤεισεν πολιοῦ γήραος ἀγχίθυρος
καί τι παριστίδιος δινευμένη ἄχρις ἐπ᾽ ἠοῦς
κεῖνον Ἀθηναίης σὺν Χάρισιν δόλιχον,
ἢ ῥικνῇ ῥικνοῦ περὶ γούνατος ἄρκιον ἱστῷ
χειρὶ στρογγύλλουσ᾽ ἱμερόεσσα κρόκην.
ὀγδωκονταέτις δ᾽ Ἀχερούσιον ηὔγασεν ὕδωρ
ἡ καλὴ καλῶς Πλατθὶς ὑφηναμένη.
5
10
la povera filatrice
• il lavoro indefesso e la lotta contro il sonno
• la conocchia e il fuso
• il canto durante il lavoro
• la vecchiezza operosa
• Atene e le Grazie
• la bellezza delle grinze
• epigramma e vita quotidiana
• la poesia degli umili e delle piccole cose
I caratteri della koiné
Da un ritmo quantitativo a un ritmo accentuativo (fenomeno indoeuropeo, cui si oppone
in parte solo il lituano): l’ingresso dell’accento nella ritmica e l’affievolirsi delle
distinzioni quantitative all’interno dello stesso timbro.
La scomparsa generalizzata di ϝ, y, s- (gli ipercorrettismi ἐφέτος e μεθαύριον).
La scomparsa del duale (Ar.: 37x δύο: 10x + δραχμάς, 27x + duale; Men.: δύο + pl.) e
la rianimazione fittizia degli atticisti.
La scomparsa dell’ottativo, doppione del congiuntivo (vd. sanscrito, persiano, latino,
ecc.): il mantenimento del valore desiderativo, il progressivo arretramento di quello
potenziale (la concorrenza del futuro: qualcuno potrebbe fare / farà forse), di quello
irreale (la concorrenza del passato: facciamo come se tu fossi / che eri), di quello
dipendente dai tempi storici (‘congiuntivo del passato’: la concorrenza del
congiuntivo); «la perdita di un’eleganza da aristocratici» (Meillet).
Il verbo dalla complicazione indoeuropea (le ‘anomalie’) all’uniformazione
paradigmatica: i verbi atematici e le forme ‘irregolari’ ricondotti a una coniugazione
‘normale’; la debole e ambigua des. 3 pers. pl. -ντ e il prevalere di -σαν.
La riduzione delle forme nominali anomale, la riduzione dei comparativi, la progressiva
scomparsa del medio, la rapida scomparsa del perfetto (la concorrenza dell’aoristo,
nello sbiadirsi dei valori aspettuali), la scomparsa della flessione consonantica, lo
sviluppo delle preposizioni (specie nei Settanta: es. πέποιθα ἐπί).
LUCIANO
Luciano, Timone 13-17
ΖΕΥΣ
13. οὐδὲν ἔτι τοιοῦτον ὁ Τίμων ἐργάσεται περὶ σέ· πάνυ γὰρ αὐτὸν ἡ
δίκελλα πεπαιδαγώγηκεν, εἰ μὴ παντάπασιν ἀνάλγητός ἐστι τὴν ὀσφῦν,
ὡς χρῆν σὲ ἀντὶ τῆς πενίας προαιρεῖσθαι. σὺ μέντοι πάνυ μεμψίμοιρος
εἶναί μοι δοκεῖς, ὃς νῦν μὲν τὸν Τίμωνα αἰτιᾷ, διότι σοι τὰς θύρας
ἀναπετάσας ἠφίει περινοστεῖν ἐλευθέρως οὔτε ἀποκλείων οὔτε
ζηλοτυπῶν· ἄλλοτε δὲ τοὐναντίον ἠγανάκτεις κατὰ τῶν πλουσίων
κατακεκλεῖσθαι λέγων πρὸς αὐτῶν ὑπὸ μοχλοῖς καὶ κλεισὶ καὶ σημείων
ἐπιβολαῖς, ὡς μηδὲ παρακύψαι σοι ἐς τὸ φῶς δυνατὸν εἶναι. ταῦτα γοῦν
ἀπωδύρου πρός με, ἀποπνίγεσθαι λέγων ἐν πολλῷ τῷ σκότῳ· καὶ διὰ
τοῦτο ὠχρὸς ἡμῖν ἐφαίνου καὶ φροντίδος ἀνάπλεως, συνεσπακὼς τοὺς
δακτύλους πρὸς τὸ ἔθος τῶν λογισμῶν καὶ ἀποδράσεσθαι ἀπειλῶν, εἰ
καιροῦ λάβοιο, παρ᾽ αὐτῶν· καὶ ὅλως τὸ πρᾶγμα ὑπέρδεινον ἐδόκει σοι,
ἐν χαλκῷ ἢ σιδηρῷ τῷ θαλάμῳ καθάπερ τὴν Δανάην παρθενεύεσθαι ὑπ᾽
ἀκριβέσι καὶ παμπονήροις παιδαγωγοῖς ἀνατρεφόμενον, τῷ Τόκῳ καὶ τῷ
Λογισμῷ. 14. ἄτοπα γοῦν ποιεῖν ἔφασκες αὐτοὺς ἐρῶντας μὲν εἰς
ὑπερβολήν, ἐξὸν δὲ ἀπολαύειν οὐ τολμῶντας, οὐδὲ ἐπ᾽ ἀδείας
Luciano, Timone 13-17
χρωμένους τῷ ἔρωτι κυρίους γε ὄντας, ἀλλὰ φυλάττειν ἐγρηγορότας, ἐς
τὸ σημεῖον καὶ τὸν μοχλὸν ἀσκαρδαμυκτὶ βλέποντας, ἱκανὴν ἀπόλαυσιν
οἰομένους οὐ τὸ αὐτοὺς ἀπολαύειν ἔχειν, ἀλλὰ τὸ μηδενὶ μεταδιδόναι
τῆς ἀπολαύσεως, καθάπερ τὴν ἐν τῇ φάτνῃ κύνα μήτε αὐτὴν ἐσθίουσαν
τῶν κριθῶν μήτε τῷ ἵππῳ πεινῶντι ἐπιτρέπουσαν. καὶ προσέτι γε καὶ
κατεγέλας αὐτῶν φειδομένων καὶ φυλαττόντων καὶ τὸ καινότατον
αὑτοὺς ζηλοτυπούντων, ἀγνοούντων δὲ ὡς κατάρατος οἰκέτης ἢ
οἰκονόμος πεδότριψ ὑπεισιὼν λαθραίως ἐμπαροινήσει, τὸν κακοδαίμονα
καὶ ἀνέραστον δεσπότην πρὸς ἀμαυρόν τι καὶ μικρόστομον λυχνίδιον
καὶ διψαλέον θρυαλλίδιον ἐπαγρυπνεῖν ἐάσας τοῖς τόκοις. πῶς οὖν οὐκ
ἄδικα ταῦτά σου, πάλαι μὲν ἐκεῖνα αἰτιᾶσθαι, νῦν δὲ τῷ Τίμωνι τὰ
ἐναντία ἐπικαλεῖν;
ΠΛΟΥΤΟΣ
15. καὶ μὴν εἴ γε τἀληθὲς ἐξετάζοις, ἄμφω σοι εὔλογα δόξω ποιεῖν· τοῦ
τε γὰρ Τίμωνος τὸ πάνυ τοῦτο ἀνειμένον ἀμελὲς καὶ οὐκ εὐνοϊκὸν ὡς
πρὸς ἐμὲ εἰκότως ἂν δοκοίη· τούς τε αὖ κατάκλειστον ἐν θύραις καὶ
σκότῳ φυλάττοντας, ὅπως αὐτοῖς παχύτερος γενοίμην καὶ πιμελὴς καὶ
Luciano, Timone 13-17
ὑπέρογκος ἐπιμελουμένους, οὔτε προσαπτομένους αὐτοὺς οὔτε ἐς τὸ
φῶς προάγοντας, ὡς μηδὲ ὀφθείην πρός τινος, ἀνοήτους ἐνόμιζον εἶναι
καὶ ὑβριστάς, οὐδὲν ἀδικοῦντά με ὑπὸ τοσούτοις δεσμοῖς κατασήποντας,
οὐκ εἰδότας ὡς μετὰ μικρὸν ἀπίασιν ἄλλῳ τινὶ τῶν εὐδαιμόνων με
καταλιπόντες. 16. οὔτ᾽ οὖν ἐκείνους οὔτε τοὺς πάνυ προχείρους εἰς ἐμὲ
τούτους ἐπαινῶ, ἀλλὰ τούς, ὅπερ ἄριστόν ἐστι, μέτρον ἐπιθήσοντας τῷ
πράγματι καὶ μήτε ἀφεξομένους τὸ παράπαν μήτε προησομένους τὸ
ὅλον.
σκόπει γάρ, ὦ Ζεῦ, πρὸς τοῦ Διός. εἴ τις νόμῳ γήμας γυναῖκα νέαν καὶ
καλὴν ἔπειτα μήτε φυλάττοι μήτε ζηλοτυποῖ τὸ παράπαν, ἀφιεὶς καὶ
βαδίζειν ἔνθα ἐθέλοι νύκτωρ καὶ μεθ᾽ ἡμέραν καὶ συνεῖναι τοῖς
βουλομένοις, μᾶλλον δὲ αὐτὸς ἀπάγοι μοιχευθησομένην ἀνοίγων τὰς
θύρας καὶ μαστροπεύων καὶ πάντας ἐπ᾽ αὐτὴν καλῶν, ἆρα ὁ τοιοῦτος
ἐρᾶν δόξειεν ἄν; οὐ σύ γε, ὦ Ζεῦ, τοῦτο φαίης ἄν, ἐρασθεὶς πολλάκις.
17. εἰ δέ τις ἔμπαλιν ἐλευθέραν γυναῖκα εἰς τὴν οἰκίαν νόμῳ παραλαβὼν
ἐπ᾽ ἀρότῳ παίδων γνησίων, ὁ δὲ μήτε αὐτὸς προσάπτοιτο ἀκμαίας καὶ
Luciano, Timone 13-17
καλῆς παρθένου μήτε ἄλλῳ προσβλέπειν ἐπιτρέποι, ἄγονον δὲ καὶ
στεῖραν κατακλείσας παρθενεύοι, καὶ ταῦτα ἐρᾶν φάσκων καὶ δῆλος ὢν
ἀπὸ τῆς χρόας καὶ τῆς σαρκὸς ἐκτετηκυίας καὶ τῶν ὀφθαλμῶν
ὑποδεδυκότων, ἔσθ᾽ ὅπως ὁ τοιοῦτος οὐ παραπαίειν δόξειεν ἄν, δέον
παιδοποιεῖσθαι καὶ ἀπολαύειν τοῦ γάμου, καταμαραίνων εὐπρόσωπον
οὕτω καὶ ἐπέραστον κόρην καθάπερ ἱέρειαν τῇ Θεσμοφόρῳ τρέφων διὰ
παντὸς τοῦ βίου; ταῦτα καὶ αὐτὸς ἀγανακτῶ, πρὸς ἐνίων μὲν ἀτίμως
λακτιζόμενος καὶ λαφυσσόμενος καὶ ἐξαντλούμενος, ὑπ᾽ ἐνίων δὲ ὥσπερ
στιγματίας δραπέτης πεπεδημένος.
la misantropia tra povertà e ricchezza
• la stabilità del carattere
• ricchezza/corruzione, povertà/stimolo alla virtù
• la ricchezza come premio
• la giusta ‘via di mezzo’
• i soldi come le donne
• la corruzione sta nei rapporti umani
• la coerenza del misantropo
• la letteratura come satira e come critica sociale
GIOVANNI CRISOSTOMO
Giovanni Crisostomo, Omelia sulla
Prima lettera a Timoteo 12,4
εἰπὲ γάρ μοι, πόθεν σὺ πλουτεῖς; παρὰ τίνος λαβών; τί δὲ ἕτερος πόθεν;
παρὰ τοῦ πάππου, φησί, παρὰ τοῦ πατρός. δυνήσῃ οὖν μέχρι πολλοῦ τοῦ
γένους ἀνιών, οὕτω δεῖξαι τὴν κτῆσιν δικαίαν οὖσαν; ἀλλ᾽ οὐκ ἂν ἔχοις,
ἀλλ᾽ ἀνάγκη τὴν ἀρχὴν αὐτῆς καὶ τὴν ῥίζαν ἀπὸ ἀδικίας εἶναί τινος.
πόθεν; ὅτι ὁ Θεὸς ἐξ ἀρχῆς οὐ τὸν μὲν πλούσιον ἐποίησε, τὸν δὲ πένητα,
οὐδὲ παραγαγών, τούτῳ μὲν ἔδειξε χρυσίου θησαυροὺς πολλούς, ἐκεῖνον
δὲ ἀπεστέρησε τῆς ἐρεύνης, ἀλλὰ τὴν αὐτὴν πᾶσιν ἀνῆκε γῆν. πόθεν οὖν
κοινῆς οὔσης, σὺ μὲν ἔχεις πλέθρα τόσα καὶ τόσα, ὁ δὲ πλησίον οὐδὲ
κύαθον γῆς; ὁ πατήρ μοι, φησί, παρέδωκεν. ἐκεῖνος δὲ παρὰ τίνος
παρέλαβε; παρὰ τῶν προγόνων. ἀλλὰ ἀνάγκη πάντως ἀνιόντα εὑρεῖν τὴν
ἀρχήν. ἐγένετο πλούσιος ὁ Ἰακώβ, ἀλλὰ τῶν πόνων λαβὼν τὸν μισθόν.
πλὴν ἀλλ᾽ οὐδὲ ὑπὲρ τούτων ἀκριβολογοῦμαι· ἔστω δίκαιος ὁ πλοῦτος,
καὶ πάσης ἁρπαγῆς ἀπηλλάχθω· οὐ γὰρ δὴ σὺ ὑπεύθυνος περὶ ὧν ὁ
πατὴρ ἐπλεονέκτησεν· ἔχεις μὲν γὰρ τὰ ἐκ τῆς ἁρπαγῆς, ἀλλ᾽ οὐχ
Giovanni Crisostomo, Omelia sulla
Prima lettera a Timoteo 12,4
ποθεν ἀπὸ γῆς ἀναβλυσθέντα τὸν χρυσὸν ἔχειν· τί οὖν; παρὰ τοῦτο
ἀγαθὸς ὁ πλοῦτος; οὐδαμῶς. ἀλλ᾽ οὐδὲ πονηρός, φησίν. ἐὰν μὴ
πλεονεκτῇ, οὐ πονηρός, ἐὰν μεταδιδῷ τοῖς δεομένοις· ἐὰν δὲ μὴ
μεταδιδῷ, πονηρὸς καὶ ἐπίβουλος. ἕως ἂν μὴ ποιῇ, φησί, κακόν, οὐ
κακός, κἂν ἀγαθὸν μὴ ἐργάζηται. καλῶς· τοῦτο δὲ οὐ κακὸν τὸ μόνον
ἔχειν τὰ Δεσποτικὰ, τὸ μόνον ἀπολαύειν τῶν κοινῶν; ἢ οὐχὶ τοῦ Θεοῦ ἡ
γῆ καὶ τὸ πλήρωμα αὐτῆς; εἰ τοίνυν τοῦ Δεσπότου τοῦ κοινοῦ τὰ
ἡμέτερα, ἄρα καὶ τῶν συνδούλων τῶν ἡμετέρων· τὰ γὰρ τοῦ Δεσπότου
πάντα κοινά. ἢ οὐχ ὁρῶμεν καὶ ἐν ταῖς μεγάλαις οἰκίαις οὕτω ταῦτα
διατεταγμένα; οἷον, πᾶσιν ἐξ ἴσου τὸ σιτομέτριον δίδοται· ἀπὸ τῶν
δεσποτικῶν γὰρ ἔξεισι θησαυρῶν· ἡ οἰκία ἡ δεσποτικὴ πᾶσιν ἀνεῖται.
κοινὰ καὶ τὰ βασιλικὰ πάντα, αἱ πόλεις, αἱ ἀγοραί, οἱ περίπατοι πᾶσίν
εἰσι κοινοὶ, πάντες τὸ ἴσον μετέχομεν. θέα γάρ μοι Θεοῦ οἰκονομίαν·
ἐποίησεν εἶναί τινα κοινὰ, ἵνα κἂν ἀπ᾽ ἐκείνων καταιδέσῃ τὸ ἀνθρώπινον
Giovanni Crisostomo, Omelia sulla
Prima lettera a Timoteo 12,4
θάλατταν, τὸ φῶς, τοὺς ἀστέρας, καθάπερ ἀδελφοῖς πάντα ἐξ ἴσης
διανέμει. ὀφθαλμοὺς πᾶσι τοὺς αὐτοὺς ἐδημιούργησε, σῶμα τὸ αὐτό,
ψυχὴν τὴν αὐτήν, ὁμοίαν τὴν κατασκευὴν ἐν πᾶσιν, ἀπὸ γῆς τὰ πάντα,
καὶ ἀπὸ ἑνὸς ἀνδρὸς πάντας, ἐν τῇ αὐτῇ οἰκίᾳ πάντας. ἀλλ᾽ οὐδὲν
τούτων ἡμᾶς ἐνέτρεψεν. ἐποίησε καὶ ἄλλα κοινά, οἷον λουτρά, πόλεις,
ἀγοράς, περιπάτους. καὶ θέα πῶς ἐν τοῖς κοινοῖς οὐδεμία μάχη, ἀλλὰ
πάντα εἰρηνικά. ὅταν δέ τις παρασπάσαι τι ἐπιχειρήσῃ, καὶ ἴδιον ποιήσῃ,
τότε ἡ ἔρις ἐπεισέρχεται, ὥσπερ αὐτῆς τῆς φύσεως ἀγανακτούσης, ὅτι
δή, πάντοθεν ἡμᾶς συνάγοντος τοῦ Θεοῦ, ἡμεῖς φιλονεικοῦμεν διαιρεῖν
ἑαυτούς, καὶ ἀποσπᾷν ἐν τῷ ἰδιοποιεῖσθαι, καὶ λέγειν, “τὸ σόν”, καὶ “τὸ
ἐμόν”, τὸ ψυχρὸν τοῦτο ῥῆμα· τότε γὰρ μάχη, τότε ἀηδία. ἔνθα δὲ τοῦτο
οὐκ ἔστιν, οὐδὲ μάχη οὐδὲ φιλονεικία τίκτεται· ὥστε τοῦτο μᾶλλον
ἐκείνου συγκεκλήρωται ἡμῖν, καὶ κατὰ φύσιν ἐστί. διὰ τί μηδεὶς ὑπὲρ
ἀγορᾶς ποτε δικάζεται; ἆρα οὐχ ὅτι κοινὴ πάντων ἐστίν; ὑπὲρ δὲ οἰκίας
Giovanni Crisostomo, Omelia sulla
Prima lettera a Timoteo 12,4
κοινὰ ἡμῖν πρόκειται· ἡμεῖς δὲ οὐδὲ ἐν τοῖς ἐλαχίστοις τὸ κοινὸν
φυλάττομεν. καὶ μὴν διὰ τοῦτο ἡμῖν ἐκεῖνα ἀνῆκεν, ἵνα παιδευθῶμεν ἀπ᾽
ἐκείνων καὶ ταῦτα ἔχειν κοινῶς· ἡμεῖς δὲ οὐδὲ οὕτω παιδευόμεθα. ἀλλ᾽
ὅπερ ἔφην, πῶς ὁ τὸν πλοῦτον ἔχων ἀγαθός; οὐκ ἔνι τοῦτο, ἀλλ᾽ ἀγαθός,
ἐὰν ἑτέροις μεταδῷ· ὅταν μὴ ἔχῃ, τότε ἀγαθός· ὅταν ἑτέροις αὐτὸν δῷ,
τότε ἀγαθός· ἕως δ᾽ ἂν ἔχῃ, οὐκ ἂν εἴη ἀγαθός. τοῦτο οὖν ἀγαθόν, ὃ
κατεχόμενον μὲν πονηροὺς δείκνυσιν, ἡ ἀπόκτησις δὲ ἀγαθούς; οὐκ ἄρα
τὸ ἔχειν χρήματα ἀγαθόν, ἀλλὰ τὸ μὴ ἔχειν ἀγαθὸν ποιεῖ φαίνεσθαι. οὐκ
ἄρα ὁ πλοῦτος ἀγαθόν. ἂν δὲ καὶ παρὸν λαβεῖν, μὴ λάβῃς, πάλιν ἀγαθός.
εἰ τοίνυν καὶ ἔχοντες τοῦτον, ἂν τοῖς ἄλλοις μεταδοίημεν, ἢ διδόμενον
οὐ λαμβάνοντες, τότε ἐσμὲν ἀγαθοί, ἂν δὲ λάβωμεν ἢ κτησώμεθα, οὐκ
ἀγαθοί, πῶς ἀγαθὸν ἂν γένηται ὁ πλοῦτος; μὴ τοίνυν κάλει τοῦτο
ἀγαθόν. διὰ τοῦτο αὐτὸν οὐκ ἔχεις, ἐπειδὴ ἀγαθὸν αὐτὸν νομίζεις,
ἐπειδή, ἐπτόησαι περὶ αὐτόν. κάθαρόν σου τὴν διάνοιαν, τὴν κρίσιν ἔχε
Giovanni Crisostomo, Omelia sulla
Prima lettera a Timoteo 12,4
τίνα δὲ ταῦτά ἐστιν; ἀρετή, φιλανθρωπία· ταῦτα ἀγαθά, οὐκ ἐκεῖνος.
κατὰ τοῦτον τὸν κανόνα ἐὰν ᾖς ἐλεήμων, ὅσῳ ἂν ᾖς πλέον, τοσούτῳ
ἀγαθὸς καὶ εἶ καὶ νομίζῃ· ἂν δὲ πλούσιος ᾖς, οὐκέτι. οὕτω γενώμεθα οὖν
ἀγαθοί, ἵνα καὶ ὦμεν ἀγαθοί, καὶ τῶν μελλόντων ἐπιτύχωμεν ἀγαθῶν, ἐν
Ἰησοῦ Χριστῷ, μεθ᾽ οὗ τῷ Πατρὶ ἅμα τῷ ἁγίῳ Πνεύματι δόξα, κράτος,
τιμὴ, νῦν καὶ ἀεὶ, καὶ εἰς τοὺς αἰῶνας τῶν αἰώνων.
i Cristiani e la ricchezza
• la radice della ricchezza
• ricchezza giusta e ingiusta
• la ricchezza come rapina
• economia degli uomini e economia di Dio
• il “far parte ai bisognosi”
• il “mio”, il “tuo”
• il significato della parola “nostro”
• la povertà evangelica
I LXX: 1RE
1Re 17
1. καὶ εἶπεν Ηλιου ὁ προφήτης ὁ Θεσβίτης ἐκ Θεσβων τῆς Γαλααδ πρὸς
Αχααβ Ζῇ κύριος ὁ θεὸς τῶν δυνάμεων ὁ θεὸς Ισραηλ, ᾧ παρέστην
ἐνώπιον αὐτοῦ, εἰ ἔσται τὰ ἔτη ταῦτα δρόσος καὶ ὑετὸς ὅτι εἰ μὴ διὰ
στόματος λόγου μου.
2. καὶ ἐγένετο ῥῆμα κυρίου πρὸς Ηλιου· 3. “πορεύου ἐντεῦθεν κατὰ
ἀνατολὰς καὶ κρύβηθι ἐν τῷ χειμάρρῳ Χορραθ τοῦ ἐπὶ προσώπου τοῦ
Ιορδάνου·
4. καὶ ἔσται ἐκ τοῦ χειμάρρου πίεσαι ὕδωρ, καὶ τοῖς κόραξιν ἐντελοῦμαι
διατρέφειν σε ἐκεῖ”. 5. καὶ ἐποίησεν Ηλιου κατὰ τὸ ῥῆμα κυρίου καὶ
ἐκάθισεν ἐν τῷ χειμάρρῳ Χορραθ ἐπὶ προσώπου τοῦ Ιορδάνου. 6. καὶ οἱ
κόρακες ἔφερον αὐτῷ ἄρτους τὸ πρωὶ καὶ κρέα τὸ δείλης, καὶ ἐκ τοῦ
χειμάρρου ἔπινεν ὕδωρ.
7. καὶ ἐγένετο μετὰ ἡμέρας καὶ ἐξηράνθη ὁ χειμάρρους, ὅτι οὐκ ἐγένετο
ὑετὸς ἐπὶ τῆς γῆς. 8. καὶ ἐγένετο ῥῆμα κυρίου πρὸς Ηλιου· 9. “ἀνάστηθι
καὶ πορεύου εἰς Σαρεπτα τῆς Σιδωνίας· ἰδοὺ ἐντέταλμαι ἐκεῖ γυναικὶ
χήρᾳ τοῦ διατρέφειν σε”. 10. καὶ ἀνέστη καὶ ἐπορεύθη εἰς Σαρεπτα εἰς
τὸν πυλῶνα τῆς πόλεως, καὶ ἰδοὺ ἐκεῖ γυνὴ χήρα συνέλεγεν ξύλα· καὶ
1Re 17
ἐβόησεν ὀπίσω αὐτῆς Ηλιου καὶ εἶπεν αὐτῇ· “λαβὲ δή μοι ὀλίγον ὕδωρ
εἰς ἄγγος καὶ πίομαι”. 11. καὶ ἐπορεύθη λαβεῖν, καὶ ἐβόησεν ὀπίσω
αὐτῆς Ηλιου καὶ εἶπεν· “λήμψῃ δή μοι ψωμὸν ἄρτου ἐν τῇ χειρί σου”.
12. καὶ εἶπεν ἡ γυνή· “ζῇ κύριος ὁ θεός σου, εἰ ἔστιν μοι ἐγκρυφίας ἀλλ᾽
ἢ ὅσον δρὰξ ἀλεύρου ἐν τῇ ὑδρίᾳ καὶ ὀλίγον ἔλαιον ἐν τῷ καψάκῃ· καὶ
ἰδοὺ ἐγὼ συλλέγω δύο ξυλάρια καὶ εἰσελεύσομαι καὶ ποιήσω αὐτὸ
ἐμαυτῇ καὶ τοῖς τέκνοις μου, καὶ φαγόμεθα καὶ ἀποθανούμεθα”. 13. καὶ
εἶπεν πρὸς αὐτὴν Ηλιου· “θάρσει, εἴσελθε καὶ ποίησον κατὰ τὸ ῥῆμά
σου· ἀλλὰ ποίησον ἐμοὶ ἐκεῖθεν ἐγκρυφίαν μικρὸν ἐν πρώτοις καὶ
ἐξοίσεις μοι, σαυτῇ δὲ καὶ τοῖς τέκνοις σου ποιήσεις ἐπ᾽ ἐσχάτου· 14. ὅτι
τάδε λέγει κύριος· “ἡ ὑδρία τοῦ ἀλεύρου οὐκ ἐκλείψει καὶ ὁ καψάκης
τοῦ ἐλαίου οὐκ ἐλαττονήσει ἕως ἡμέρας τοῦ δοῦναι κύριον τὸν ὑετὸν ἐπὶ
τῆς γῆς”. 15. καὶ ἐπορεύθη ἡ γυνὴ καὶ ἐποίησεν· καὶ ἤσθιεν αὐτὴ καὶ
αὐτὸς καὶ τὰ τέκνα αὐτῆς. 16. καὶ ἡ ὑδρία τοῦ ἀλεύρου οὐκ ἐξέλιπεν καὶ
ὁ καψάκης τοῦ ἐλαίου οὐκ ἐλαττονώθη κατὰ τὸ ῥῆμα κυρίου, ὃ
ἐλάλησεν ἐν χειρὶ Ηλιου.
1Re 17
17. καὶ ἐγένετο μετὰ ταῦτα καὶ ἠρρώστησεν ὁ υἱὸς τῆς γυναικὸς τῆς
κυρίας τοῦ οἴκου, καὶ ἦν ἡ ἀρρωστία αὐτοῦ κραταιὰ σφόδρα, ἕως οὗ οὐχ
ὑπελείφθη ἐν αὐτῷ πνεῦμα. 18. καὶ εἶπεν πρὸς Ηλιου· “τί ἐμοὶ καὶ σοί,
ἄνθρωπε τοῦ θεοῦ; εἰσῆλθες πρός με τοῦ ἀναμνῆσαι τὰς ἀδικίας μου καὶ
θανατῶσαι τὸν υἱόν μου”. 19. καὶ εἶπεν Ηλιου πρὸς τὴν γυναῖκα· “δός
μοι τὸν υἱόν σου”. καὶ ἔλαβεν αὐτὸν ἐκ τοῦ κόλπου αὐτῆς καὶ ἀνήνεγκεν
αὐτὸν εἰς τὸ ὑπερῷον, ἐν ᾧ αὐτὸς ἐκάθητο ἐκεῖ, καὶ ἐκοίμισεν αὐτὸν ἐπὶ
τῆς κλίνης αὐτοῦ. 20. καὶ ἀνεβόησεν Ηλιου καὶ εἶπεν· “οἴμμοι, κύριε ὁ
μάρτυς τῆς χήρας, μεθ᾽ ἧς ἐγὼ κατοικῶ μετ᾽ αὐτῆς, σὺ κεκάκωκας τοῦ
θανατῶσαι τὸν υἱὸν αὐτῆς”. 21. καὶ ἐνεφύσησεν τῷ παιδαρίῳ τρὶς καὶ
ἐπεκαλέσατο τὸν κύριον καὶ εἶπεν· “Κύριε ὁ θεός μου, ἐπιστραφήτω δὴ
ἡ ψυχὴ τοῦ παιδαρίου τούτου εἰς αὐτόν”. 22. καὶ ἐγένετο οὕτως, καὶ
ἀνεβόησεν τὸ παιδάριον. 23. καὶ κατήγαγεν αὐτὸν ἀπὸ τοῦ ὑπερῴου εἰς
τὸν οἶκον καὶ ἔδωκεν αὐτὸν τῇ μητρὶ αὐτοῦ· καὶ εἶπεν Ηλιου· “βλέπε, ζῇ
ὁ υἱός σου”. 24. καὶ εἶπεν ἡ γυνὴ πρὸς Ηλιου· “ἰδοὺ ἔγνωκα ὅτι
ἄνθρωπος θεοῦ εἶ σὺ καὶ ῥῆμα κυρίου ἐν στόματί σου ἀληθινόν”.
Elia a Sarepta
• carestia e povertà: la ricchezza dell’acqua
• il torrente e i corvi
• l’attesa della morte
• solidarietà tra poveri
• il poco che non finisce e il messaggio anti-accumulo
• i figli come ricchezza
• dalla morte alla vita
IL NUOVO TESTAMENTO:
MATTEO
Matteo, 5,1-12
1. ἰδὼν δὲ τοὺς ὄχλους ἀνέβη εἰς τὸ ὄρος, καὶ καθίσαντος αὐτοῦ προσῆλθαν
αὐτῷ οἱ μαθηταὶ αὐτοῦ· 2. καὶ ἀνοίξας τὸ στόμα αὐτοῦ ἐδίδασκεν αὐτοὺς
λέγων·
3. “μακάριοι οἱ πτωχοὶ τῷ πνεύματι, ὅτι αὐτῶν ἐστιν ἡ βασιλεία τῶν
οὐρανῶν.
4. μακάριοι οἱ πενθοῦντες, ὅτι αὐτοὶ παρακληθήσονται.
5. μακάριοι οἱ πραεῖς, ὅτι αὐτοὶ κληρονομήσουσιν τὴν γῆν.
6. μακάριοι οἱ πεινῶντες καὶ διψῶντες τὴν δικαιοσύνην, ὅτι αὐτοὶ
χορτασθήσονται.
7. μακάριοι οἱ ἐλεήμονες, ὅτι αὐτοὶ ἐλεηθήσονται.
8. μακάριοι οἱ καθαροὶ τῇ καρδίᾳ, ὅτι αὐτοὶ τὸν θεὸν ὄψονται.
9. μακάριοι οἱ εἰρηνοποιοί, ὅτι αὐτοὶ υἱοὶ θεοῦ κληθήσονται.
10. μακάριοι οἱ δεδιωγμένοι ἕνεκεν δικαιοσύνης, ὅτι αὐτῶν ἐστιν ἡ
βασιλεία τῶν οὐρανῶν.
11. μακάριοί ἐστε ὅταν ὀνειδίσωσιν ὑμᾶς καὶ διώξωσιν καὶ εἴπωσιν πᾶν
πονηρὸν καθ᾽ ὑμῶν ψευδόμενοι ἕνεκεν ἐμοῦ.
12. χαίρετε καὶ ἀγαλλιᾶσθε, ὅτι ὁ μισθὸς ὑμῶν πολὺς ἐν τοῖς οὐρανοῖς·
οὕτως γὰρ ἐδίωξαν τοὺς προφήτας τοὺς πρὸ ὑμῶν.
Beati i poveri
• una carta di identità
• la regalità della povertà
• molti tipi di povertà
• la beatitudine come promessa
• essere nel mondo senza essere del mondo
• la gioia inattaccabile
• la piena libertà
Conducevamo la notte al pascolo come se fosse stata un gregge di fanciulle, e la
scortavamo fino ai porti dell’aurora con i nostri bordoni di aguardiente, i nostri
rozzi bastoni fatti di risate. E non fossimo stati noi, puntuali nel crepuscolo,
lenti camminatori dei prati della luna, come avrebbe potuto la notte - con le sue
stelle accese, le sue nubi sfrangiate, il suo manto di tenebre - come avrebbe essa
potuto, sperduta e solitaria, ritrovarsi per i tortuosi sentieri di questa città di
vicoli e d’erte? Su per ogni erta un incantesimo, ad ogni angolo un mistero, in
ogni cuore notturno un grido di supplica, una pena d’amore; sapore di fame
sulle bocche silenziose ed Exu, libero nell’ora dei crocicchi gravida di pericoli.
In quel nostro pascolare senza limiti, raccoglievamo al passaggio la sete e la
fame, le suppliche e i singhiozzi, i sedimenti del dolore e i germogli della
speranza, i sospiri d’amore e le folli parole dolenti, e componevamo un serto
color del sangue per adornare il manto della notte. Valicavamo sentieri distanti,
i più stretti e tentatori, arrivavamo alle ultime frontiere dell’umana resistenza, al
fondo del segreto dell’uomo, illuminandolo con le tenebre della notte;
discernevamo il suo terreno e le sue radici. Il manto della notte ricopriva tutta la
miseria e tutta la grandezza e le confondeva in una sola umanità, in un’unica
speranza.
(Jorge Amado, I guardiani della notte)
la povertà al pascolo
• povertà e ricchezza, carità e giustizia
• i confini dell’umano (alti e bassi)
• la disciplina del desiderio
• modelli di società e identità individuale
la povertà come solipsismo o come
tensione, la ricchezza come rapina o
come dono
alla fine di una carrellata...
È morto l’altr’anno. Pace all'anima sua. Ma ogni volta che nella recita del breviario mi
imbatto in quel versetto del salmo 8 che dice “L'hai fatto poco meno degli angeli”, non
posso fare a meno di ricordarmi di lui. Povero Giuseppe! Viveva allo sbando, come un
cane randagio. Aveva trentasei anni, e metà dell'esistenza l'aveva consumata nel carcere.
La mala sorte un po' se l'era voluta da solo, per quella dissennata anarchia che gli
covava nell'anima e lo rendeva irriducibile ai nostri canoni di persone perbene. Ma una
buona porzione di sventura gliela procuravamo a rate tutti quanti. A partire da me che,
avendolo accolto in casa, gli facevo pagare l'ospitalità con le mie prediche... per finire ai
giovanotti dei bar vicino alla stazione, che gli pagavano la bottiglia di whisky per
godersi lo spettacolo di vederlo ubriaco. La sera, quando tornava in episcopio più tardi
del solito e non gli andava di cenare, mi guardava con le pupille stralunate che si
ritiravano all'insù lasciando vedere tutto il bianco degli occhi, e biascicava parole senza
costrutto dalle quali, però, mi sembrava di capire: “Lo so, sono un verme, cacciami via,
se vuoi: me lo merito”. Quell’anno, alla fine di aprile, il santuario di Molfetta, dedicato
alla Madonna dei martiri, con speciale bolla pontificia veniva solennemente elevato alla
dignità di basilica minore. La città era in festa, e per il singolare avvenimento giunse da
Roma un cardinale il quale, nella notte precedente la proclamazione, volle presiedere lui
stesso una veglia di preghiera che si tenne nel santuario. Parlò con trasporto di Maria
suscitando un vivo entusiasmo. Poi, prima di mandare tutti a dormire, diede la parola a
chi avesse voluto chiedere qualcosa. Fu allora che si alzò un giovane e, rivolgendosi
proprio a me, mi chiese a bruciapelo il significato di basilica minore. Gli risposi
dicendo che «basilíca» è una parola che deriva dal greco e significa «casa del re», e
conclusi con enfasi che il nostro santuario di Molfetta stava per essere riconosciuto
ufficialmente come dimora del Signore del cielo e della terra. Il giovane, il quale tra
l'altro disse che aveva studiato il greco, replicò affermando che tutte queste cose le
sapeva già, e che il significato di basilica come casa del re era per lui scontatissimo. E
insistette testardamente: “Lo so che cosa vuol dire basilica. Ma perché basilica
minore?”. Dovetti mostrare nel volto un certo imbarazzo. Non avevo, infatti, le idee
molto chiare in proposito. Solo più tardi mi sarei fatto una cultura e avrei capito che
basiliche maggiori sono quelle di Roma, e basiliche minori sono tutte le altre. Ma una
risposta qualsiasi bisognava pur darla, e io non ero tanto umile da dichiarare lì, su due
piedi, davanti a un'assemblea che mi interpellava, e davanti al cardinale che si era
accorto del mio disagio, la mia scandalosa ignoranza sull'argomento. Mi venne, però, un
lampo improvviso. Mi avvicinai alla parete del tempio e battendovi contro, con la
mano, dissi: “Vedi, basilica minore è quella fatta di pietre, basilica maggiore è quella
fatta di carne. L'uomo, insomma. Basilica maggiore sono io, sei tu! Basilica maggiore è
questo bambino, è quella vecchietta, è il signor cardinale. Casa del re!”. Il cardinale
annuiva benevolmente col capo. Forse mi assolveva per quel guizzo di genio. La veglia
finì che era passata la mezzanotte. Fui l'ultimo a lasciare il santuario. Me ne tornavo a
piedi verso casa, quando una macchina mi raggiunse e alcuni giovani mi offrirono un
passaggio. Lungo la strada, ricommentammo insieme la serata, mentre il tergicristallo
cadenzava i nostri discorsi. Ma ecco che, giunti davanti al portone dell'episcopio, si
presentò allo sguardo una scena imprevista. Disteso a terra a dormire, infracidito dalla
pioggia e con una bottiglia vuota tra le mani, c'era lui: Giuseppe. Sotto
gli abbaglianti della macchina, aveva un non so che di selvaggio, la barba pareva più
ispida, e le pupille si erano rapprese nel bianco degli occhi. Ci fermammo muti a
contemplare con tristezza, finché la ragazza che era in macchina dietro di me
mormorò, quasi sottovoce: “Vescovo, basilica maggiore o basilica minore?». «Basilica
maggiore”, risposi. E lo portammo di peso a dormire. All'alba, volli andare a vedere se
si fosse svegliato. Avevo intenzione di cantargliene quattro. Giuseppe riposava, sereno.
Un respiro placido gli sollevava il petto nudo. Sotto le palpebre socchiuse luccicavano
due pupille nerissime, e la barba dava al suo volto un tocco di eleganza. Forse stava
sognando. Mi venne spontaneo rivolgermi al Signore a ripetere col salmo: “Lo hai
fatto poco meno degli angeli”. Mi attardai per per vedere se avesse le ali. Forse le
aveva nascoste sotto il guanciale.
(Don Tonino Bello)
la ricchezza dell’umano
“Vorrei ringraziare i miei genitori a Vergaio,
un piccolo paese in Italia, grazie mamma e
babbo. Loro mi hanno dato il regalo più
grande: la povertà; e li voglio ringraziare per il
resto della mia vita”
(R. Benigni,
discorso alla cerimonia degli Oscar, 21 marzo 1999)
epilogo
[email protected]
Scarica

slides del corso - Dipartimento di Filologia Classica e Italianistica