Γέλως βάραθρον:
ironia e umorismo nella letteratura
greca da Omero ai Cristiani
Storia della Lingua Greca
Laurea Magistrale in Filologia,
Letteratura e Tradizione Classica
a.a. 2012/2013 – C. Neri
[email protected]
γέλως βάραθρον καὶ γέρουσι καὶ νέοις
(Diogeniano, vulg. 2,27)
Quale allegria,
se ti ho cercato per una vita senza trovarti,
senza nemmeno avere la soddisfazione di averti,
per vederti andare via.
Quale allegria,
se non riesco neanche più a immaginarti
senza sapere se strisciare, se volare,
insomma, non so più dove cercarti.
Quale allegria.
(L. Dalla, Quale allegria)
prologo
• riso e amarezza
• la sospensione dell’immediatezza
(Kierkegaard)
• le parole che non si possono dire
l’ironia come strumento del pensiero e
della lingua
uno strumento di indagine
un incontro di persone e obiettivi
presentazioni reciproche: attese e obiettivi
presentazione del corso:
• gli obiettivi
• i modi
• programma e calendario
• le verifiche
• il materiale
gli obiettivi
• approfondire una lingua nei suoi contesti
• comunicare, insegnare, autovalutarsi
• fare ricerca: metodi e strumenti
i modi
• lezioni introduttive e finestre di
approfondimento
• lezioni-Referate
• esercizi personali
programma e calendario
• il programma e la tabella delle lezioni
• Storia della lingua:
Grammatica:
• i libri in programma
• date degli appelli
1.10-7.11
12.11-19.12
le verifiche
• autovalutazione: le schede di verifica
• Referate
• esame finale: il tema e il saggio
il materiale
http://www2.classics.unibo.it/Didattica/
Programs/20122013/Neri/
le parole dello humor e dell’ironia...
γέλως
εἰρωνεία
σαρκασμός
il riso degli dèi
Iliade I 595-600
ὣς φάτο, μείδησεν δὲ θεὰ λευκώλενος ῞Ηρη,
μειδήσασα δὲ παιδὸς ἐδέξατο χειρὶ κύπελλον·
αὐτὰρ ὃ τοῖς ἄλλοισι θεοῖς ἐνδέξια πᾶσιν
οἰνοχόει γλυκὺ νέκταρ ἀπὸ κρητῆρος ἀφύσσων·
ἄσβεστος δ᾽ ἄρ᾽ ἐνῶρτο γέλως μακάρεσσι θεοῖσιν
ὡς ἴδον ῞Ηφαιστον διὰ δώματα ποιπνύοντα.
riso e sorriso
• il divino sorriso di Era
• la pacificazione
• il banchetto come luogo del riso
• conciliazione e autoironia
• il riso e la relazione Maggiore/minore
• saper ridere e saper fare ridere
• il riso che ‘sorge’
la dissimulazione (più o meno) onesta
Ar. Nu. 443-451
ΣΤΡ. εἴπερ τὰ χρέα διαφευξοῦμαι
τοῖς τ᾽ ἀνθρώποις εἶναι δόξω
θρασύς, εὔγλωττος, τολμηρός, ἴτης,
βδελυρός, ψευδῶν συγκολλητής,
εὑρησιεπής, περίτριμμα δικῶν,
κύρβις, κρόταλον, κίναδος, τρύμη,
μάσθλης, εἴρων, γλοιός, ἀλαζών,
κέντρων, μιαρός, στρόφις, ἀργαλέος,
ματιολοιχός.
Ar. V. 174s.
ΞΑ. οἵαν πρόφασιν καθῆκεν, ὡς εἰρωνικῶς,
ἵν᾽ αὐτὸν ἐκπέμψειας.
la dissimulazione (più o meno) onesta
Ar. Αν. 1208-1211
ΠΙ.
κατὰ ποίας πύλας
εἰσῆλθες εἰς τὸ τεῖχος, ὦ μιαρωτάτη;
ΙΡ. οὐκ οἶδα μὰ Δί᾽ ἔγωγε, κατὰ ποίας πύλας.
ΠΙ. ἤκουσας αὐτῆς οἷον εἰρωνεύεται;
dissimulazione e impostura
• l’apparire meno di quel che si è
• la menzogna
• l’inganno
• tra captatio benevolentiae e disarmo
• il contrario dell’ ἀλαζονεία
• finti tonti e sciattoni
dalla scarnificazione al sarcasmo
Ar. Pax 481-483
ΕΡ. οὐδ᾽ οἱ Μεγαρῆς δρῶσ᾽ οὐδέν· ἕλκουσιν δ᾽ ὅμως
γλισχρότατα σαρκάζοντες ὥσπερ κυνίδια—
ΤΡ. ὑπὸ τοῦ γε λιμοῦ νὴ Δί᾽ ἐξολωλότες.
Ar. Ra. 964-967
ΕΥ. γνώσει δὲ τοὺς τούτου τε κἀμοὺς ἑκατέρου μαθητάς.
τουτουμενὶ Φορμίσιος Μεγαίνετός θ᾽ ὁ Μανῆς,
σαλπιγγολογχυπηνάδαι, σαρκασμοπιτυοκάμπται,
οὑμοὶ δὲ Κλειτοφῶν τε καὶ Θηραμένης ὁ κομψός.
γέλως, εἰρωνεία e σαρκασμός: definizioni
• LSJ9 342, 491, 1584
• Chantraine, DELG 214, 326, 989
• Beekes, EDG 264s., 393s., 1309
ridere, minimizzarsi, scarnificare
• il riso che scoppia: la felicità come istante
• il riso come luce
• l’autoriduzione e l’inganno
• l’autoironia e la strategia della debolezza
• il riso amaro, a denti stretti
• la scarnificazione dell’avversario
ILIADE
Iliade II 188-270 [1]
ὅν τινα μὲν βασιλῆα καὶ ἔξοχον ἄνδρα κιχείη
τὸν δ᾽ ἀγανοῖς ἐπέεσσιν ἐρητύσασκε παραστάς·
“δαιμόνι᾽ οὔ σε ἔοικε κακὸν ὣς δειδίσσεσθαι,
ἀλλ᾽ αὐτός τε κάθησο καὶ ἄλλους ἵδρυε λαούς”· [...]
ὃν δ᾽ αὖ δήμου τ᾽ ἄνδρα ἴδοι βοόωντά τ᾽ ἐφεύροι,
τὸν σκήπτρῳ ἐλάσασκεν ὁμοκλήσασκέ τε μύθῳ·
“δαιμόνι᾽ ἀτρέμας ἧσο καὶ ἄλλων μῦθον ἄκουε,
οἳ σέο φέρτεροί εἰσι, σὺ δ᾽ ἀπτόλεμος καὶ ἄναλκις
οὔτέ ποτ᾽ ἐν πολέμῳ ἐναρίθμιος οὔτ᾽ ἐνὶ βουλῇ·
οὐ μέν πως πάντες βασιλεύσομεν ἐνθάδ᾽ Ἀχαιοί·
οὐκ ἀγαθὸν πολυκοιρανίη· εἷς κοίρανος ἔστω,
εἷς βασιλεύς, ᾧ δῶκε Κρόνου πάϊς ἀγκυλομήτεω
σκῆπτρόν τ᾽ ἠδὲ θέμιστας, ἵνά σφισι βουλεύῃσι”.
ὣς ὅ γε κοιρανέων δίεπε στρατόν· οἳ δ᾽ ἀγορὴν δὲ
190
200
205
Iliade II 188-270 [2]
αὖτις ἐπεσσεύοντο νεῶν ἄπο καὶ κλισιάων
ἠχῇ, ὡς ὅτε κῦμα πολυφλοίσβοιο θαλάσσης
αἰγιαλῷ μεγάλῳ βρέμεται, σμαραγεῖ δέ τε πόντος.
ἄλλοι μέν ῥ᾽ ἕζοντο, ἐρήτυθεν δὲ καθ᾽ ἕδρας·
Θερσίτης δ᾽ ἔτι μοῦνος ἀμετροεπὴς ἐκολῴα,
ὃς ἔπεα φρεσὶν ᾗσιν ἄκοσμά τε πολλά τε ᾔδη
μάψ, ἀτὰρ οὐ κατὰ κόσμον, ἐριζέμεναι βασιλεῦσιν,
ἀλλ᾽ ὅ τι οἱ εἴσαιτο γελοίϊον Ἀργείοισιν
ἔμμεναι· αἴσχιστος δὲ ἀνὴρ ὑπὸ Ἴλιον ἦλθε·
φολκὸς ἔην, χωλὸς δ᾽ ἕτερον πόδα· τὼ δέ οἱ ὤμω
κυρτὼ ἐπὶ στῆθος συνοχωκότε· αὐτὰρ ὕπερθε
φοξὸς ἔην κεφαλήν, ψεδνὴ δ᾽ ἐπενήνοθε λάχνη.
ἔχθιστος δ᾽ Ἀχιλῆϊ μάλιστ᾽ ἦν ἠδ᾽ Ὀδυσῆϊ·
τὼ γὰρ νεικείεσκε· τότ᾽ αὖτ᾽ Ἀγαμέμνονι δίῳ
210
215
220
Iliade II 188-270 [3]
ὀξέα κεκλήγων λέγ᾽ ὀνείδεα· τῷ δ᾽ ἄρ᾽ Ἀχαιοὶ
ἐκπάγλως κοτέοντο νεμέσσηθέν τ᾽ ἐνὶ θυμῷ.
αὐτὰρ ὃ μακρὰ βοῶν Ἀγαμέμνονα νείκεε μύθῳ·
“Ἀτρεΐδη τέο δ᾽ αὖτ᾽ ἐπιμέμφεαι ἠδὲ χατίζεις;
πλεῖαί τοι χαλκοῦ κλισίαι, πολλαὶ δὲ γυναῖκες
εἰσὶν ἐνὶ κλισίῃς ἐξαίρετοι, ἅς τοι Ἀχαιοὶ
πρωτίστῳ δίδομεν εὖτ᾽ ἂν πτολίεθρον ἕλωμεν.
ἦ ἔτι καὶ χρυσοῦ ἐπιδεύεαι, ὅν κέ τις οἴσει
Τρώων ἱπποδάμων ἐξ Ἰλίου υἷος ἄποινα,
ὅν κεν ἐγὼ δήσας ἀγάγω ἢ ἄλλος Ἀχαιῶν,
ἠὲ γυναῖκα νέην, ἵνα μίσγεαι ἐν φιλότητι,
ἥν τ᾽ αὐτὸς ἀπονόσφι κατίσχεαι; οὐ μὲν ἔοικεν
ἀρχὸν ἐόντα κακῶν ἐπιβασκέμεν υἷας Ἀχαιῶν.
ὦ πέπονες κάκ᾽ ἐλέγχε᾽ Ἀχαιΐδες οὐκέτ᾽ Ἀχαιοὶ
225
230
235
Iliade II 188-270 [4]
οἴκαδέ περ σὺν νηυσὶ νεώμεθα, τόνδε δ᾽ ἐῶμεν
αὐτοῦ ἐνὶ Τροίῃ γέρα πεσσέμεν, ὄφρα ἴδηται
ἤ ῥά τί οἱ χἠμεῖς προσαμύνομεν ἦε καὶ οὐκί·
ὃς καὶ νῦν Ἀχιλῆα ἕο μέγ᾽ ἀμείνονα φῶτα
ἠτίμησεν· ἑλὼν γὰρ ἔχει γέρας αὐτὸς ἀπούρας.
ἀλλὰ μάλ᾽ οὐκ Ἀχιλῆϊ χόλος φρεσίν, ἀλλὰ μεθήμων·
ἦ γὰρ ἂν Ἀτρεΐδη νῦν ὕστατα λωβήσαιο”·
ὣς φάτο νεικείων Ἀγαμέμνονα ποιμένα λαῶν,
Θερσίτης· τῷ δ᾽ ὦκα παρίστατο δῖος Ὀδυσσεύς,
καί μιν ὑπόδρα ἰδὼν χαλεπῷ ἠνίπαπε μύθῳ·
“Θερσῖτ᾽ ἀκριτόμυθε, λιγύς περ ἐὼν ἀγορητής,
ἴσχεο, μηδ᾽ ἔθελ᾽ οἶος ἐριζέμεναι βασιλεῦσιν·
οὐ γὰρ ἐγὼ σέο φημὶ χερειότερον βροτὸν ἄλλον
ἔμμεναι, ὅσσοι ἅμ᾽ Ἀτρεΐδῃς ὑπὸ Ἴλιον ἦλθον.
240
245
Iliade II 188-270 [5]
τὼ οὐκ ἂν βασιλῆας ἀνὰ στόμ᾽ ἔχων ἀγορεύοις,
καί σφιν ὀνείδεά τε προφέροις, νόστόν τε φυλάσσοις.
οὐδέ τί πω σάφα ἴδμεν ὅπως ἔσται τάδε ἔργα,
ἢ εὖ ἦε κακῶς νοστήσομεν υἷες Ἀχαιῶν.
τὼ νῦν Ἀτρεΐδῃ Ἀγαμέμνονι ποιμένι λαῶν
ἧσαι ὀνειδίζων, ὅτι οἱ μάλα πολλὰ διδοῦσιν
ἥρωες Δαναοί· σὺ δὲ κερτομέων ἀγορεύεις.
ἀλλ᾽ ἔκ τοι ἐρέω, τὸ δὲ καὶ τετελεσμένον ἔσται·
εἴ κ᾽ ἔτι σ᾽ ἀφραίνοντα κιχήσομαι ὥς νύ περ ὧδε,
μηκέτ᾽ ἔπειτ᾽ Ὀδυσῆϊ κάρη ὤμοισιν ἐπείη,
μηδ᾽ ἔτι Τηλεμάχοιο πατὴρ κεκλημένος εἴην,
εἰ μὴ ἐγώ σε λαβὼν ἀπὸ μὲν φίλα εἵματα δύσω,
χλαῖνάν τ᾽ ἠδὲ χιτῶνα, τά τ᾽ αἰδῶ ἀμφικαλύπτει,
αὐτὸν δὲ κλαίοντα θοὰς ἐπὶ νῆας ἀφήσω
250
255
260
Iliade II 188-270 [6]
πεπλήγων ἀγορῆθεν ἀεικέσσι πληγῇσιν”.
ὣς ἄρ᾽ ἔφη, σκήπτρῳ δὲ μετάφρενον ἠδὲ καὶ ὤμω
πλῆξεν· ὃ δ᾽ ἰδνώθη, θαλερὸν δέ οἱ ἔκπεσε δάκρυ·
σμῶδιξ δ᾽ αἱματόεσσα μεταφρένου ἐξυπανέστη
σκήπτρου ὕπο χρυσέου· ὃ δ᾽ ἄρ᾽ ἕζετο τάρβησέν τε,
ἀλγήσας δ᾽ ἀχρεῖον ἰδὼν ἀπομόρξατο δάκρυ.
οἳ δὲ καὶ ἀχνύμενοί περ ἐπ᾽ αὐτῷ ἡδὺ γέλασσαν·
265
270
Tersite: il primo personaggio comico
• la petulanza
• la deforme bruttezza
• la ghignante contestazione del potere
• l’amore per la disputa e per la discordia
• la propensione all’insulto
• il disfattismo demagogico
• la turpe cattiveria irrisa
Il riso degli integrati come conferma dei valori in gioco
Lingue letterarie e lingue parlate
Il greco (tranne, parzialmente, glosse e iscrizioni, che peraltro sono
‘formalizzate’) è per noi una lingua letteraria (ma ciò, come sempre avviene per
le lingue antiche, è dovuto anche al processo della tradizione).
Il complesso dei linguisti e il sospetto verso le lingue letterarie: l’esempio del
latino da Augusto al Rinascimento (o al Concilio Vaticano II) e del sanscrito, il
divaricarsi dei piani.
Le lingue letterarie come forme ‘normalizzate’ del parlato e come insiemi
compatti di regole fissate e codificate, e le lingue parlate come incerti oggetti di
ricerca (quale lingua parlata? quali atlanti linguistici?).
L’importanza, anche modellizzante, delle lingue letterarie (es. il gotico di
Ulfila, lo slavo o slavone di Salonicco di Cirillo e Metodio, l’armeno dei primi
traduttori biblici, l’arabo del Corano) e le lingue comuni in nuce (es. di Dante,
Petrarca e Boccaccio).
Νon di rado una lingua letteraria diventa lingua comune.
Dal parlato alla ‘letteratura’
Le lingue letterarie, come anche le lingue religiose, sono
un tipo particolare di lingue ‘speciali’ o ‘tecniche’.
Parlate locali (ogni gruppo locale ha la sua) e parlate
speciali (gruppi professionali, esercito, sport).
Il carattere esoterico e ‘segreto’ delle lingue speciali, che
le rende così difficili da studiare.
I caratteri delle lingue speciali: il mantenimento della
fonetica e del sistema grammaticale, e la differenziazione
lessicale (il lessico ha una certa autonomia ed è più
facilmente modificabile: per es. la lingua dei ragazzi);
forestierismi, neologismi, slittamenti semantici.
Lingue letterarie religiose e profane
Le lingue religiose: il passaggio dall’umano al divino e l’esigenza
di discontinuità e di oscurità (terminologica e sintattica: l’es. di
Ahura Mazdah); le Gatha, gli inni vedici, il Carmen
fratrum Arvalium, l’Inno a Zeus dell’Agamennone di Eschilo.
Il processo di laicizzazione delle lingue religiose: l’intervento di
elementi esterni (i re stranieri in India) e il proselitismo (l’alfabeto
gotico, slavo, armeno).
Il processo di cristallizzazione e di irrigidimento indotto dalle
lingue religiose divenute letterarie: la chiave di interpretazione
della realtà e la meccanizzazione del pensiero.
L’internazionalismo delle lingue letterarie.
Le lingue letterarie di origine profana: thul islandesi, filé irlandesi,
scop anglosassoni, chansons de gestes francesi.
Il greco come lingua profana
Il diletto delle aristocrazie, le feste pubbliche, i ritrovi dei
gruppi; la scarsa incidenza dell’elemento religioso sulla lingua
e sulla letteratura elleniche.
I caratteri delle lingue letterarie: arcaismo e dialettalismo (il
dialetto diverso da quello su cui riposa la lingua corrente);
differenze grammaticali (il passato remoto, il congiuntivo, …),
fonetiche (gorod e grad in russo), lessicali (corsiero, affinché,
concerne, sono a dirle, èspleta; l’esempio dei Cechi e dei
Francesi: ordinateur e computer), di ordo verborum (le
esigenze di autonomia e completezza delle frasi letterarie).
Parlato (varietas e irregolarità grammaticale, monotonia nei
tipi di frase e nel lessico) versus letterario (regolarità
[monotonia] grammaticale, varietà nei tipi di frase e nel
lessico).
ODISSEA
Odissea XVIII 1-107 [1]
ἦλθε δ᾽ ἐπὶ πτωχὸς πανδήμιος, ὃς κατὰ ἄστυ
πτωχεύεσκ᾽ Ἰθάκης, μετὰ δ᾽ ἔπρεπε γαστέρι μάργῃ
ἀζηχὲς φαγέμεν καὶ πιέμεν· οὐδέ οἱ ἦν ἲς
οὐδὲ βίη, εἶδος δὲ μάλα μέγας ἦν ὁράασθαι.
Ἀρναῖος δ᾽ ὄνομ᾽ ἔσκε· τὸ γὰρ θέτο πότνια μήτηρ
ἐκ γενετῆς· Ἶρον δὲ νέοι κίκλησκον ἅπαντες,
οὕνεκ᾽ ἀπαγγέλλεσκε κιών, ὅτε πού τις ἀνώγοι.
ὅς ῥ᾽ ἐλθὼν Ὀδυσῆα διώκετο οἷο δόμοιο,
καί μιν νεικείων ἔπεα πτερόεντα προσηύδα·
“εἶκε, γέρον, προθύρου, μὴ δὴ τάχα καὶ ποδὸς ἕλκῃ.
οὐκ ἀΐεις, ὅτι δή μοι ἐπιλλίζουσιν ἅπαντες,
ἑλκέμεναι δὲ κέλονται; ἐγὼ δ᾽ αἰσχύνομαι ἔμπης.
ἀλλ᾽ ἄνα, μὴ τάχα νῶϊν ἔρις καὶ χερσὶ γένηται”.
5
10
Odissea XVIII 1-107 [2]
τὸν δὲ χολωσάμενος προσεφώνεεν Ἶρος ἀλήτης·
“ὢ πόποι, ὡς ὁ μολοβρὸς ἐπιτροχάδην ἀγορεύει,
γρηῒ καμινοῖ ἶσος· ὃν ἂν κακὰ μητισαίμην
κόπτων ἀμφοτέρῃσι, χαμαὶ δέ κε πάντας ὀδόντας
γναθμῶν ἐξελάσαιμι συὸς ὣς ληϊβοτείρης.
ζῶσαι νῦν, ἵνα πάντες ἐπιγνώωσι καὶ οἵδε
μαρναμένους· πῶς δ᾽ ἂν σὺ νεωτέρῳ ἀνδρὶ μάχοιο;”
“νῦν μὲν μήτ᾽ εἴης, βουγάϊε, μήτε γένοιο,
εἰ δὴ τοῦτόν γε τρομέεις καὶ δείδιας αἰνῶς,
ἄνδρα γέροντα δύῃ ἀρημένον, ἥ μιν ἱκάνει. [...]
“ἐνταυθοῖ νῦν ἧσο κύνας τε σύας τ᾽ ἀπερύκων,
μηδὲ σύ γε ξείνων καὶ πτωχῶν κοίρανος εἶναι
λυγρὸς ἐών, μή πού τι κακὸν καὶ μεῖζον ἐπαύρῃ”.
25
30
[...]
80
105
Odisseo e Iro: ironia e spacconeria
• nessuno è ciò che sembra· ironia e alazoneia
• violenza desiderata e violenza nascosta
• dalle parole ai fatti: il disvelamento dell’ἀλαζών
• divertimenti miserabili: i proci e la ‘pornografia’
• il terrore della debolezza e la cautela della forza
• l’intronizzazione dell’ἀλαζών smascherato
• la prova come ristabilimento dei ruoli
La lingua di Omero?
Il fantasma del testo di Omero: prima e dopo Alessandria.
L’età prealessandrina: il sostrato acheo (arcadico-cipriota); il sostrato eolico
(ma tessalico più che lesbico) e le differenti spiegazioni degli eolismi omerici;
la fase ionica; l’edizione pisistratidea e l’atticizzazione (?); il μεταχαρακτηρισμός ionico del 403 (l’esempio di ΕΟΣ); edizioni κατ’ ἄνδρα e κατὰ πόλιν.
L’età alessandrina e postalessandrina: il lavoro degli Alessandrini (Zenodoto,
Aristofane di Bisanzio) e le edizioni ‘selvagge’ dei papiri; Aristarco e la sua
scuola; l’erudizione ellenistica (Aristonico e Didimo, Erodiano e Nicanore: il
commento dei quattro); il Venetus A e la tradizione medioevale.
Il problema degli arcaismi: il testo come risultato di un continuo compromesso
tra le esigenze della tradizione e della metrica da un lato e della modernizzazione e dell’uditorio dall’altro.
La fissazione del testo omerico risale a un’epoca in cui la pronuncia si era già
differenziata rispetto a quella degli antichi aedi.
Le differenze/oscillazioni (dovute al destinatario: Ioni, Eoli, ecc.) già nel testo
antico.
Incoerenze omeriche
L’azione del digamma (ϝ) ‘scoperto’ da Richard Bentley:
a) i 350 casi in cui ϝ fa posizione nei tempi forti dell’esametro
(ma non nei deboli).
b) i migliaia di casi in cui ϝ evita lo iato.
c) la consonante che si sta indebolendo (il passaggio da Omero a
Esiodo).
Il dativo plurale delle declinazioni tematiche:
le forme antiche -οισι e -ῃσι e le forme recenti -οις e -ῃς/-αις.
Forme non contratte e forme contratte:
a) il genitivo singolare: -οιο, -οο e -ου/-ω.
b) le contrazioni indebite (δείδοα ed ἠόα).
c) il caso εἵως, ἕως, ἧος, εἷος, ἇ(ϝ)ος.
La παλαιὰ Ἰάς: diacronia e sincronia
Le forme eoliche nelle iscrizioni ioniche di Chio, e le forme eoliche
metricamente ‘protette’ (o metricamente ‘necessarie’).
Il passaggio di ᾱ a η.
I duali in -ᾱ, i gen. in -αο e in -άων, λαός / νηός.
I nomi di Posidone e degli Ioni.
Dativi plurali in -essi (ποσ(σί), Τρώεσσι) e aoristi in -σσ-.
Le forme dell’articolo plurale.
Forme con nasali geminate e pronomi personali.
Esiti di labiovelari (πίσυρες, πέλωρ, βέρεθρον).
Desinenze di infiniti.
I participi perfetti in -ντ- (κεκλήγοντες).
Le varie forme delle preposizioni (πρός, ποτί, προτί).
Le particelle modali: (οὐ) κεν e (οὐκ) ἄν.
I nomina agentis: -τωρ/-τηρ per i nomi semplici e -τᾱς/-της per i
composti (come in eolico).
Il destinatario ionico e il sostrato eolico (l’Asia Minore ionicizzata).
Il carattere arcaico della lingua epica
La presenza intermittente dell’aumento, non
rintracciabile in alcun testo di prosa.
L’autonomia degli avverbi, non ancora
preposizioni o preverbi.
L’alternanza di -σσ- con -σ-: τόσσος e τόσος,
μέσσος e μέσος, (ἐ)κάλεσσα ed (ἐ)κάλεσα.
La progressiva scomparsa (non rivoluzionante)
di alcune libertà e di alcune oscillazioni: la
regolarizzazione linguistica del greco postepico.
Una lingua letteraria e internazionale
L’uso incoerente e ‘versificatorio’ del duale
(ὄσσε, ὀφθαλμός).
Il pubblico aristocratico e la corporazione
internazionale degli aedi.
I composti ‘letterarizzanti’ e termini
peregrini (γλῶτται).
Opera ‘aperta’, formularità, pensiero
individuale e libero dei personaggi.
SAFFO
Saffo, frr. 55, 91, 135, 155 V.
κατθάνοισα δὲ κείσῃ οὐδέ ποτα μναμοσύνα σέθεν
ἔσσετ᾿ οὐδὲ †ποκ᾿† ὔστερον· οὐ γὰρ πεδέχῃς βρόδων
τὼν ἐκ Πιερίας· ἀλλ᾿ ἀφάνης κἀν Ἀίδα δόμῳ
φοιτάσῃς πεδ᾿ ἀμαύρων νεκύων ἐκπεποταμένα.
ἀσαροτέρας οὐδάμα πΩἴρανα σέθεν τύχοισαν
τί με Πανδίονις, Ὤιρανα, χελίδω ...;
πόλλα μοι τὰν Πωλυανάκτιδα παῖδα χαίρην
ironie al femminile
• rivalità educative?
• modi di essere e modi di insegnare
• questioni di stile
• competenza poetica e competenza ‘afroditica’
• ciò che resta: poetiche del ricordo
• la fastidiosa Irene
• ironia e sarcasmo come armi politiche e culturali
per approfondire...
• Sapph. fr. 57 V. (la rozzezza di una ciarlatana);
• Sapph. fr. 68a V. (odiata Andromeda, amata Megara);
• Sapph. fr. 130 V. (l’ἀλαζονεία di Eros);
• Sapph. fr. 133 V. (ancora su Andromeda).
ANACREONTE
Anacreonte, PMG 388
πρὶν μὲν ἔχων βερβέριον, καλύμματ᾿ ἐσφηκωμένα,
καὶ ξυλίνους ἀστραγάλους ἐν ὠσὶ καὶ ψιλὸν περὶ
πλευρῇσι <lul> βοός,
(–––)
νήπλυτον εἴλυμα κακῆς ἀσπίδος, ἀρτοπώλισιν
κἀθελοπόρνοισιν ὁμιλέων ὁ πονηρὸς Ἀρτέμων,
5
κίβδηλον εὑρίσκων βίον,
(–––)
πολλὰ μὲν ἐν δουρὶ τιθεὶς αὐχένα, πολλὰ δ᾿ ἐν τροχῷ,
πολλὰ δὲ νῶτον σκυτίνῃ μάστιγι θωμιχθείς, κόμην
πώγωνά τ᾿ ἐκτετιλμένος·
(–––)
νῦν δ᾿ ἐπιβαίνει σατινέων χρύσεα φορέων καθέρματα
10
Anacreonte, PMG 395
πολιοὶ μὲν ἡμὶν ἤδη
κρόταφοι κάρη τε λευκόν,
χαρίεσσα δ᾽ οὐκέτ᾽ ἥβη
πάρα, γηραλέοι δ᾽ ὀδόντες,
γλυκεροῦ δ᾽ οὐκέτι πολλὸς
βιότου χρόνος λέλειπται·
διὰ ταῦτ᾽ ἀνασταλύζω
θαμὰ Τάρταρον δεδοικώς·
Ἀίδεω γάρ ἐστι δεινὸς
μυχός, ἀργαλῆ δ᾽ ἐς αὐτὸν
κάτοδος· καὶ γὰρ ἑτοῖμον
καταβάντι μὴ ἀναβῆναι.
5
10
ironia e autoironia
• Artemone prima e dopo
• la vita ‘fasulla’ e la vita ‘rifatta’
• sofferenza e lusso come estremi ridicoli
• l’abbigliamento come biglietto da visita
• frequentazioni e àmbiti sociali
• ironia che scarnifica o ironia benevola?
• l’autoironia e le parole proibite
L’invenzione dell’articolo
Il primo manifestarsi dell’individualità e del presente nella lirica greca arcaica: il mito come
confronto, la sentenza e lo snodo tra particolare e universale, l’io e il sentimento, la mobilità
dello spirito (B. Snell).
La formazione (autoctona soltanto in Grecia) dei concetti scientifici e la lingua come espressione
dello spirito e come mezzo di conoscenza: le premesse linguistiche della scienza e la
selezione degli elementi linguistici necessari all’elaborazione teorica.
La fissazione dell’universale in forma determinata e il processo di astrazione (nomi propri
[l’individuale], nomi comuni [il generale: classificazione, generalizzazione e prima
conoscenza], astratti [mere astrazioni senza plurale; ‘nomi mitici’-personificazioni e
metafore: antropomorfizzare l’incorporeo]): l’invenzione dell’articolo e la sostantivazione
dell’aggettivo e delle forme verbali.
Funzioni dell’articolo: determinare l’immateriale, porlo come universale, determinare
singolarmente l’universale (farne cioè un nome astratto, comune e proprio a un tempo).
L’uso particolare, determinato (“questo qui”), dell’articolo omerico (ed esiodico): il valore
dimostrativo e l’assenza degli articoli veri e propri; il valore oppositivo (“questi … quelli”); il
valore anaforico (“Odisseo … lui”); il valore ‘connettivo-relativo’ (“e quelle …”); il valore
prolettico (“questo: ...”); il valore dimostrativo-apposizionale (“quella, l’isola”); il valore
individualizzante (“tutte quelle altre volte”); il valore enfatico (“questo tuo dono”).
La prima comparsa della prosa e la presenza dell’articolo (a eccezione delle iscrizioni cipriote e
di quelle panfilie, che lo presentano assai di rado): il valore determinativo; il valore di rinvio e
riferimento; il valore di opposizione; l’interposizione e la creazione del gruppo del sostantivo;
la sostantivazione di qualsiasi elemento della frase e l’algebra linguistica; «un processo privo
di ogni valore affettivo ma comodo per l’esposizione delle idee, e di un’agilità e varietà che
non hanno riscontro nella prosa di nessun’altra lingua indoeuropea» (A. Meillet).
Le lingue dei lirici
I dativi plurali in -οις, -αις (strum. ai. -aih, ir. -aiš.
lit. -ais) e in -οισι, -αισι/-
 (loc. -su in indoiranico e
baltosla-vo): -οισι in ionico, -οις nei dialetti doricooccidentali (eccezioni in argivo), -οισι (agg. e sost.) e -οις
(dim.) nel lesbico, le oscillazioni dell’attico e delle lingue
letterarie (la tragedia, la commedia di Epicarmo, i poeti
lirici).
L’uso intermittente, arcaico (ábharat e bhárat) e omerico,
dell’aumento: libero nella lirica corale e in quella eolica,
costante (tranne omeriche eccezioni) in quella ionica.
L’uso intermittente, ‘poetico’, dell’articolo (raro negli elegiaci,
nella lirica monodica e corale, più frequente nel giambo e
nella commedia, oltre che nella prosa).
L’iperbato e l’ordo verborum artificiale.
I generi della lirica
Il fondo ionico (κότ’, κως, etc.) e gli epicismi dell’elegia: ionicismi (o atticismi:
δορί?) non epici (la progressiva riduzione) ed epicismi non ionici (il
progressivo incremento). L’epigramma dalla dialettizzazione alla maggiore
letterarietà (fine IV sec.).
Il verso popolare (con paralleli nel vedico) e lo ionico corrente (cólto, non
parlato: la lingua delle iscrizioni) del giambo (forme contratte, crasi,
declinazione ‘attica’, termini volgari, la riduzione degli epicismi non ionici).
L’incomparabile lirica eolica (in mancanza di una prosa eolica e di una lirica
corale epicorica; il limitato apporto delle iscrizioni: fonetica e morfologia,
non lessico) e beotica (Corinna), i metri ‘innodici’ indoeuropei, il lessico e lo
stile semplici; la lingua delle persone cólte contemporanee (tranne la rarità
dell’articolo e delle forme contratte): eolico nei lesbici, ionico in
Anacreonte, beotico in Corinna.
La lirica corale: il ‘dorico’ di poeti non dorici; composizioni corali per feste
religiose pubbliche e successiva laicizzazione; l’ᾱ, gli infiniti in -μεν, gen.
in -ᾶν e dat. in -εσσι, la mancanza di aoristi in -ξα e di ‘futuri dorici’, la
rarità di ϝ (tranne che in Alcmane e in Pindaro: la confusione ϝ/γ nei codici),
l’alternanza σύ/τύ, la presenza di ἄν e κε(ν), Μῶσα e Μοῖσα, i gen. in -οιο,
κῆρ > κέαρ, i composti e la lingua solenne.
SOFOCLE
Sofocle, Edipo re 1005-1085 [1]
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
καὶ μὴν μάλιστα τοῦτ᾽ ἀφικόμην, ὅπως
σοῦ πρὸς δόμους ἐλθόντος εὖ πράξαιμί τι.
ἀλλ᾽ οὔποτ᾽ εἶμι τοῖς φυτεύσασιν γ᾽ ὁμοῦ.
ὦ παῖ, καλῶς εἶ δῆλος οὐκ εἰδὼς τί δρᾷς.
πῶς, ὦ γεραιέ; πρὸς θεῶν, δίδασκέ με.
εἰ τῶνδε φεύγεις οὕνεκ᾽ εἰς οἴκους μολεῖν –
ταρβῶν γε μή μοι Φοῖβος ἐξέλθῃ σαφής.
ἦ μὴ μίασμα τῶν φυτευσάντων λάβῃς;
τοῦτ᾽ αὐτό, πρέσβυ· τοῦτό μ᾽ εἰσαεὶ φοβεῖ.
ἆρ᾽ οἶσθα δῆτα πρὸς δίκης οὐδὲν τρέμων;
πῶς δ᾽ οὐχί, παῖς γ᾽ εἰ τῶνδε γεννητῶν ἔφυν;
ὁθούνεκ᾽ ἦν σοι Πόλυβος οὐδὲν ἐν γένει.
πῶς εἶπας; οὐ γὰρ Πόλυβος ἐξέφυσέ με;
οὐ μᾶλλον οὐδὲν τοῦδε τἀνδρός, ἀλλ᾽ ἴσον.
1005
1010
1015
Sofocle, Edipo re 1005-1085 [2]
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
καὶ πῶς ὁ φύσας ἐξ ἴσου τῷ μηδενί;
ἀλλ᾽ οὔ σ᾽ ἐγείνατ᾽ οὔτ᾽ ἐκεῖνος οὔτ᾽ ἐγώ.
ἀλλ᾽ ἀντὶ τοῦ δὴ παῖδά μ᾽ ὠνομάζετο;
δῶρόν ποτ᾽, ἴσθι, τῶν ἐμῶν χειρῶν λαβών.
κᾆθ᾽ ὧδ᾽ ἀπ᾽ ἄλλης χειρὸς ἔστερξεν μέγα;
ἡ γὰρ πρὶν αὐτὸν ἐξέπεισ᾽ ἀπαιδία.
σὺ δ᾽ ἐμπολήσας, ἢ τυχών μ᾽ αὐτῷ δίδως;
εὑρὼν ναπαίαις ἐν Κιθαιρῶνος πτυχαῖς.
ὡδοιπόρεις δὲ πρὸς τί τούσδε τοὺς τόπους;
ἐνταῦθ᾽ ὀρείοις ποιμνίοις ἐπεστάτουν.
ποιμὴν γὰρ ἦσθα κἀπὶ θητείᾳ πλάνης;
σοῦ δ᾽, ὦ τέκνον, σωτήρ γε τῷ τότ᾽ ἐν χρόνῳ.
τί δ᾽ ἄλγος ἴσχοντ᾽ ἐν κακοῖς με λαμβάνεις;
ποδῶν ἂν ἄρθρα μαρτυρήσειεν τὰ σά.
1020
1025
1030
Sofocle, Edipo re 1005-1085 [3]
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
ΟΙ.
ΑΓ.
οἴμοι, τί τοῦτ᾽ ἀρχαῖον ἐννέπεις κακόν;
λύω σ᾽ ἔχοντα διατόρους ποδοῖν ἀκμάς.
δεινόν γ᾽ ὄνειδος σπαργάνων ἀνειλόμην.
ὥστ᾽ ὠνομάσθης ἐκ τύχης ταύτης ὃς εἶ.
ὦ πρὸς θεῶν, πρὸς μητρὸς ἢ πατρός; φράσον.
οὐκ οἶδ᾽· ὁ δοὺς δὲ ταῦτ᾽ ἐμοῦ λῷον φρονεῖ.
ἦ γὰρ παρ᾽ ἄλλου μ᾽ ἔλαβες οὐδ᾽ αὐτὸς τυχών;
οὔκ, ἀλλὰ ποιμὴν ἄλλος ἐκδίδωσί μοι.
τίς οὗτος; ἦ κάτοισθα δηλῶσαι λόγῳ;
τῶν Λαΐου δήπου τις ὠνομάζετο.
ἦ τοῦ τυράννου τῆσδε γῆς πάλαι ποτέ;
μάλιστα· τούτου τἀνδρὸς οὗτος ἦν βοτήρ.
ἦ κἄστ᾽ ἔτι ζῶν οὗτος, ὥστ᾽ ἰδεῖν ἐμέ;
ὑμεῖς γ᾽ ἄριστ᾽ εἰδεῖτ᾽ ἂν οὑπιχώριοι.
1035
1040
1045
Sofocle, Edipo re 1005-1085 [4]
ΟΙ.
ἔστιν τις ὑμῶν τῶν παρεστώτων πέλας,
ὅστις κάτοιδε τὸν βοτῆρ᾽ ὃν ἐννέπει,
εἴτ᾽ οὖν ἐπ᾽ ἀγρῶν εἴτε κἀνθάδ᾽ εἰσιδών;
σημήναθ᾽, ὡς ὁ καιρὸς ηὑρῆσθαι τάδε.
ΧΟ. οἶμαι μὲν οὐδέν᾽ ἄλλον ἢ τὸν ἐξ ἀγρῶν
ὃν κἀμάτευες πρόσθεν εἰσιδεῖν· ἀτὰρ
ἥδ᾽ ἂν τάδ᾽ οὐχ ἥκιστ᾽ ἂν Ἰοκάστη λέγοι.
ΟΙ. γύναι, νοεῖς ἐκεῖνον ὅντιν᾽ ἀρτίως
μολεῖν ἐφιέμεσθα τόν θ᾽ οὗτος λέγει –
ΙΟ. τί δ᾽ ὅντιν᾽ εἶπε; μηδὲν ἐντραπῇς· τὰ δὲ
ῥηθέντα βούλου μηδὲ μεμνῆσθαι μάτην.
ΟΙ. οὐκ ἂν γένοιτο τοῦθ᾽, ὅπως ἐγὼ λαβὼν
σημεῖα τοιαῦτ᾽ οὐ φανῶ τοὐμὸν γένος.
ΙΟ. μή, πρὸς θεῶν, εἴπερ τι τοῦ σαυτοῦ βίου
1050
1055
1060
Sofocle, Edipo re 1005-1085 [5]
κήδῃ, ματεύσῃς τοῦθ᾽· ἅλις νοσοῦσ᾽ ἐγώ.
ΟΙ. θάρσει· σὺ μὲν γὰρ οὐδ᾽ ἐὰν τρίτης ἐγὼ
μητρὸς φανῶ τρίδουλος, ἐκφανῇ κακή.
ΙΟ. ὅμως πιθοῦ μοι, λίσσομαι· μὴ δρᾶ τάδε.
ΟΙ. οὐκ ἂν πιθοίμην μὴ οὐ τάδ᾽ ἐκμαθεῖν σαφῶς.
1065
ΙΟ. καὶ μὴν φρονοῦσά γ᾽ εὖ τὰ λῷστά σοι λέγω.
ΟΙ. τὰ λῷστα τοίνυν ταῦτά μ᾽ ἀλγύνει πάλαι.
ΙΟ. ὦ δύσποτμ᾽, εἴθε μήποτε γνοίης ὃς εἶ.
ΟΙ. ἄξει τις ἐλθὼν δεῦρο τὸν βοτῆρά μοι;
ταύτην δ᾽ ἐᾶτε πλουσίῳ χαίρειν γένει.
1070
ΙΟ. ἰοὺ ἰού, δύστηνε· τοῦτο γάρ σ᾽ ἔχω
μόνον προσειπεῖν, ἄλλο δ᾽ οὔποθ᾽ ὕστερον.
ΧΟ. τί ποτε βέβηκεν, Οἰδίπους, ὑπ᾽ ἀγρίας
ᾄξασα λύπης ἡ γυνή; δέδοιχ᾽ ὅπως
Sofocle, Edipo re 1005-1085 [6]
ΟΙ.
μὴ ᾽κ τῆς σιωπῆς τῆσδ᾽ ἀναρρήξει κακά.
ὁποῖα χρῄζει ῥηγνύτω· τοὐμὸν δ᾽ ἐγώ,
κεἰ σμικρόν ἐστι, σπέρμ᾽ ἰδεῖν βουλήσομαι.
αὕτη δ᾽ ἴσως, φρονεῖ γὰρ ὡς γυνὴ μέγα,
τὴν δυσγένειαν τὴν ἐμὴν αἰσχύνεται.
ἐγὼ δ᾽ ἐμαυτὸν παῖδα τῆς Τύχης νέμων
τῆς εὖ διδούσης, οὐκ ἀτιμασθήσομαι.
τῆς γὰρ πέφυκα μητρός· οἱ δὲ συγγενεῖς
μῆνές με μικρὸν καὶ μέγαν διώρισαν.
τοιόσδε δ᾽ ἐκφὺς οὐκ ἂν ἐξέλθοιμ᾽ ἔτι
ποτ᾽ ἄλλος, ὥστε μὴ ᾽κμαθεῖν τοὐμὸν γένος.
1075
1080
1085
l’ironia tragica
• il messo che (non) sa e il sovrano ignorante
• l’indagine autolesionistica
• la parola e il silenzio
• Giocasta e la scelta del ‘non sapere’
• il dolore della conoscenza
• la conoscenza di sé e l’identità
• la forza della verità e l’ironia della menzogna
I COMICI:
DA EPICARMO AD ARISTOFANE
Epicarmo, Busiride fr. 18 K.-A.
πρᾶτον μὲν αἰκ ἔσθοντ᾽ ἴδοις νιν, ἀποθάνοις·
βρέμει μὲν ὁ φάρυγξ ἔνδοθ᾽, ἀραβεῖ δ᾽ ἁ γνάθος,
ψοφεῖ δ᾽ ὁ γομφίος, τέτριγε δ᾽ ὁ κυνόδων,
σίζει δὲ ταῖς ῥίνεσσι, κινεῖ δ᾽ οὔατα.
Aristofane, Cavalieri 40-70 [1]
ΟΙ. Α λέγοιμ᾽ ἂν ἤδη. νῷν γάρ ἐστι δεσπότης
ἄγροικος ὀργήν, κυαμοτρώξ, ἀκράχολος,
Δῆμος Πυκνίτης, δύσκολον γερόντιον
ὑπόκωφον. οὗτος τῇ προτέρᾳ νουμηνίᾳ
ἐπρίατο δοῦλον βυρσοδέψην, Παφλαγόνα
πανουργότατον καὶ διαβολώτατόν τινα.
οὗτος καταγνοὺς τοῦ γέροντος τοὺς τρόπους,
ὁ βυρσοπαφλαγών, ὑποπεσὼν τὸν δεσπότην
ᾔκαλλ᾽, ἐθώπευ᾽, ἐκολάκευ᾽, ἐξηπάτα
κοσκυλματίοις ἄκροισι, τοιαυτὶ λέγων·
“ὦ Δῆμε, λοῦσαι πρῶτον ἐκδικάσας μίαν,
ἐνθοῦ, ῥόφησον, ἔντραγ᾽, ἔχε τριώβολον.
βούλει παραθῶ σοι δόρπον;” εἶτ᾽ ἀναρπάσας
ὅ τι ἄν τις ἡμῶν σκευάσῃ τῷ δεσπότῃ
40
45
50
Aristofane, Cavalieri 40-70 [2]
Παφλαγὼν κεχάρισται τοῦτο. καὶ πρώην γ᾽ ἐμοῦ
μᾶζαν μεμαχότος ἐν Πύλῳ Λακωνικήν,
πανουργότατά πως παραδραμὼν ὑφαρπάσας
αὐτὸς παρέθηκε τὴν ὑπ᾽ ἐμοῦ μεμαγμένην.
ἡμᾶς δ᾽ ἀπελαύνει κοὐκ ἐᾷ τὸν δεσπότην
ἄλλον θεραπεύειν, ἀλλὰ βυρσίνην ἔχων
δειπνοῦντος ἑστὼς ἀποσοβεῖ τοὺς ῥήτορας.
ᾄδει δὲ χρησμούς· ὁ δὲ γέρων σιβυλλιᾷ.
ὁ δ᾽ αὐτὸν ὡς ὁρᾷ μεμακκοακότα,
τέχνην πεπόηται· τοὺς γὰρ ἔνδον ἄντικρυς
ψευδῆ διαβάλλει· κᾆτα μαστιγούμεθα
ἡμεῖς· Παφλαγὼν δὲ περιθέων τοὺς οἰκέτας
αἰτεῖ, ταράττει, δωροδοκεῖ λέγων τάδε·
“ὁρᾶτε τὸν Ὕλαν δι᾽ ἐμὲ μαστιγούμενον;
55
60
65
Aristofane, Cavalieri 40-70 [3]
εἰ μή μ᾽ ἀναπείσετ᾽, ἀποθανεῖσθε τήμερον”.
ἡμεῖς δὲ δίδομεν· εἰ δὲ μή, πατούμενοι
ὑπὸ τοῦ γέροντος ὀκταπλάσιον χέζομεν.
νῦν οὖν ἁνύσαντε φροντίσωμεν, ὦγαθέ,
ποίαν ὁδὸν νὼ τρεπτέον καὶ πρὸς τίνα.
70
bozzetto, commedia e ironia
• il ritratto di Eracle: il ‘tipo’ comico
• mimesi e caricatura
• il vizio impersonato
• la satira politica
• il ‘mostro’ comico
• l’autoironia dell’impotenza
• il riso libero ma irregimentato
MENANDRO
Menandro, Scorbutico 711-747 [1]
ΚΝ. οὐκ ἴσως [····]ι̣ κ[·]ι̣[·]ν οὐδ᾽ ἂν εἷς δύναιτό με
τοῦτο μεταπεῖσαί τις ὑμῶν, ἀλλὰ συγχωρήσετε.
ἓν δ᾽ ἴσως ἥμαρτον ὅστις τῶν ἁπάντων ὠιόμην
αὐτὸς αὐτάρκης τις εἶναι καὶ δεήσεσθ᾽ οὐδενός.
νῦν δ᾽ ἰδὼν ὀξεῖαν οὖσαν ἄσκοπόν τε τοῦ βίου
715
τὴν τελευτήν, εὗρον οὐκ εὖ τοῦτο γινώσκων τότε.
δεῖ γὰρ εἶναι – καὶ παρεῖναι – τὸν ἐπικουρήσοντ᾽ ἀεί.
ἀλλὰ μὰ τὸν ῞Ηφαιστον – οὕτω σφόδρα <δι>εφθάρμην ἐγὼ
τοὺς βίους ὁρῶν ἑκάστους τοὺς λογισμούς <θ᾽> ὃν τρόπον
πρὸς τὸ κερδαίνειν ἔχουσιν – οὐδέν᾽ εὔνουν ὠιόμην
720
ἕτερον ἑτέρωι τῶν ἁπάντων ἂν γενέσθαι. τοῦτο δὴ
ἐμποδὼν ἦν μοι. μόλις δὲ πεῖραν εἷς δέδωκε νῦν
Γοργίας, ἔργον ποήσας ἀνδρὸς εὐγενεστάτου·
τὸν γὰρ οὐκ ἐῶντά <τ᾽ α>ὐτὸν προσιέναι <καὶ> τῆι θύραι
Menandro, Scorbutico 711-747 [2]
οὐ βοηθήσαντά <τ᾽ α>ὐτῶι πώποτ᾽ εἰς οὐδὲν μέρος,
725
οὐ προσειπόντ᾽, οὐ λαλήσανθ᾽ ἡδέως, σέσωχ᾽ ὅμως.
ὅπερ ἂν ἄλλος καὶ δικαίως· “οὐκ ἐᾶις με προσιέναι·
οὐ προσέρχομ᾽· οὐδὲν ἡμῖν γέγονας αὐτὸς χρήσιμος·
οὐδ᾽ ἐγὼ σοὶ νῦν”. τί δ᾽ ἐστί, μειράκιον; ἐάν <τ᾽> ἐγὼ
ἀποθάνω νῦν – οἴομαι δέ, καὶ κακῶς ἴσως ἔχω –
730
ἄν τε περι<σωθ>ῶ, ποοῦμαί σ᾽ ὑόν, ἅ τ᾽ ἔχων τυγχάνω
πάντα σαυτοῦ νόμισον εἶναι. τήνδε σοι παρεγγυῶ·
ἄνδρα δ᾽ αὐτῆι πόρισον. εἰ γὰρ καὶ σφόδρ᾽ ὑγιαίνοιμ᾽ ἐγώ,
αὐτὸς οὐ δυνήσομ᾽ εὑρεῖν· οὐ γὰρ ἀρέσει μοί ποτε
οὐδὲ εἷς. ἀλλ᾽ ἐμὲ μέν, <ἂν ζῶ>, ζῆν ἐᾶθ᾽ ὡς βούλομαι, 735
τἆλλα πρᾶττ᾽ αὐτὸς παραλαβών. νοῦν ἔχεις σὺν τοῖς θεοῖς,
κηδεμὼν εἶ τῆς ἀδελφῆς εἰκότως. τοῦ κτήματος
ἐπιδίδου <σὺ> προῖκα τοὐμοῦ διαμετρήσας <θ>ἤμισυ,
Menandro, Scorbutico 711-747 [3]
τὸ δ᾽ ἕτερον λαβὼν διοίκει κἀμὲ καὶ τὴν μητέρα.
ἀλλὰ κα]τάκλινόν με, θύγατερ. τῶν δ᾽ ἀναγκαίων λέγειν 740
πλείον᾽] οὐκ ἀνδρὸς νομίζω· πλὴν ἐκεῖνό γ᾽ ἴσθι, παῖ –
ὑπὲρ ἐ]μ̣οῦ γὰρ βούλομ᾽ εἰπεῖν ὀλίγα σοι καὶ τοῦ τρόπου –
εἰ τοιοῦτ]οι πάντες ἦσαν, οὔτε τὰ δικαστήρια
ἦν ἄν, οὔθ᾽ αὑτοὺς ἀπῆγον εἰς τὰ δεσμωτήρια,
οὔτε πόλεμος ἦν, ἔχων δ᾽ ἂν μέτρι᾽ ἕκαστος ἠγάπα.
745
ἀλλ᾽ ἴσως ταῦτ᾽ ἐστ᾽ ἀρεστὰ μᾶλλον· οὕτω πράττετε.
ἐκποδὼν ὑμῖν <ὁ> χαλεπὸς δύσκολός τ᾽ ἔσται γέρων.
[…]
ΓΕ. ὢ καλλίνικοι. παῖ Δόναξ, Σίκων σύ γε,
αἴρεσθε τοῦτον, εἰσφέρετε. φύλαττε δὴ
960
σεαυτόν, ὡς ἐάν σε παρακινοῦντά τι
λάβωμεν αὖτις, οὐδὲ μετρίως ἴσθ᾽ ὅτι
Menandro, Scorbutico 959-969
χρησόμεθά σοι τὸ τηνικάδ᾽. ἰώ, ἐκδότω
στεφάνους τις ἡμῖν, δᾶιδα. τουτονὶ λαβέ.
εἶἑν. συνησθέντες κατηγωνισμένοις
ἡμῖν τὸν ἐργώδη γέροντα, φιλοφρόνως
μειράκια, παῖδες, ἄνδρες, ἐπικροτήσατε.
ἡ δ᾽ εὐπάτειρα φιλόγελώς τε παρθένος
Νίκη μεθ᾽ ἡμῶν εὐμενὴς ἕποιτ᾽ ἀεί.
965
maschere di società
• l’immanenza del tropos
• i tipi universali
• la satira (esportabile) degli outsiders
• le tematiche dei commoners
• Cnemone e la rivendicazione del carattere
• la festosa conferma dei ruoli
• riso sul vizio e intrattenimento
Il teatro: festa religiosa e laica
Le maschere da armamentario cultuale a istituto
letterario e mezzo di rappresentazione.
Lo scenario (il teatro di Dioniso), il pubblico
(l’intera polis) e la formalizzazione.
La commistione di generi poetici non attici: il
genere lirico religioso dorico e quello lirico
narrativo ionico.
Dalla lirica corale alla tragedia: il coro, il canto
‘a solo’, il parlato-recitato (l’attività di Arione
di Metimna a Corinto e l’origine doricocorinzia?).
Commistione linguistica nella tragedia
I cori: i metri e la lingua lirici, l’ᾱ, le ultime tracce del ‘sacro’ (le
oscillazioni testuali e il problema della tradizione linguistica dei testi
scenici).
Il parlato giambo-trocaico, la lingua di Atene e gli ionismi letterarizzanti:
la grammatica attica; α ed η attici; la sporadicità del duale; σσ (non
ττ) e ρσ (non ρρ) e gli iperionismi (πυρσός); forme ioniche letterarie
(ὄπωπα per ἐόρακα, δούρατος e δορός per δόρατος, Θρῇξ, γῆθεν).
La volontà di distaccarsi dall’attico quotidiano e di ‘alzare il tono’: gli
omerismi (forme non contratte, lunghe ει e ου per ε e ο, des. in -οιο
ed -εσσι, forme pronominali e articolo-relativo, diverse forme verbali,
comp. ἀρείων e βέλτερος, preposizioni, congiunzioni e particelle) e il
gioco dei verbi composti (e dei preverbi ‘esaustivi’); la glossa in luogo
del nome comune; occidentalismi (nel coro e nel dialogo: dal coro al
dialogo o da Corinto ad Atene? Metricismi, poetismi, tecnicismi, ᾱ
originari); ionismi non omerici (e.g. κεῖνος, ἱστορέω, φερνή, ἀγρεύω).
La cultura ‘di tipo ateniese’
La commistione stilizzata di tutte le espressioni
letterarie precedenti.
La lirica discorsiva e narrativa ionica e la lirica
religiosa dorica.
Il carattere interdialettale e tendenzialmente
‘imperialista’ della letteratura ateniese.
La preparazione di una nuova lingua comune
(che però sarà creata dalla filosofia, dalla
scienza e dalla storiografia più che dalla
poesia).
Il ‘dramma’ siciliano e la commedia
La misteriosa (l’assenza di opere intere fino a Teocrito
e ad Archimede) ma influente (l’esempio delle
monete del VI sec. a.C.) cultura siciliana e le origini
doriche del dramma (δρᾶμα)
La koine occidentale di tipo dorico: Epicarmo (il nome
di un genere?) e Sofrone (la fortuna).
I genitivi ἐμέος e τέος, ϝίσαμι (< ϝίσαντι), δεικνύειν (<
δεικνύοντι), πεφύκειν, πέποσχα, il dat. pl. in -εσσι,
κάρρων (per κρείσσων), ψιν, ψε (per σφιν, σφε)
Le differenze dall’attico, la lingua naturale e ‘parlata’,
i composti parodici, l’influsso della tragedia.
La commedia attica
L’ateniese parlato e le differenze tra Aristofane e
Menandro: i volgarismi.
La grammatica attica (imperativi in -ο e in -σο,
ἔδοσαν ed ἔδωκαν, futuri dorici e non,
ἔμελλον ed ἤμελλον, comparativi in -ω e
in -ονα, πλέον / πλεῖν / πλεῖον ἢ …), i cori e i
composti paratragici (e paraepici e paralirici),
gli ‘stranieri’ parlanti nei dialetti locali (le
lingue diverse ma comunicanti), i metricismi
(-οιατο, -μεσθα, etc.), Erfindungen comiche.
La letteratura ateniese e panellenica.
PLATONE
Platone, Repubblica 336b-338c [1]
καὶ ὁ Θρασύμαχος πολλάκις μὲν καὶ διαλεγομένων
ἡμῶν μεταξὺ ὥρμα ἀντιλαμβάνεσθαι τοῦ λόγου, ἔπειτα ὑπὸ
τῶν παρακαθημένων διεκωλύετο βουλομένων διακοῦσαι τὸν
λόγον· ὡς δὲ διεπαυσάμεθα καὶ ἐγὼ ταῦτ᾽ εἶπον, οὐκέτι
ἡσυχίαν ἦγεν, ἀλλὰ συστρέψας ἑαυτὸν ὥσπερ θηρίον ἧκεν ἐφ᾽
ἡμᾶς ὡς διαρπασόμενος.
καὶ ἐγώ τε καὶ ὁ Πολέμαρχος δείσαντες διεπτοήθημεν·
ὁ δ᾽ εἰς τὸ μέσον φθεγξάμενος, “τίς, ἔφη, ὑμᾶς πάλαι φλυαρία
ἔχει, ὦ Σώκρατες; καὶ τί εὐηθίζεσθε πρὸς ἀλλήλους
ὑποκατακλινόμενοι ὑμῖν αὐτοῖς; ἀλλ᾽ εἴπερ ὡς ἀληθῶς βούλει
εἰδέναι τὸ δίκαιον ὅτι ἔστι, μὴ μόνον ἐρώτα μηδὲ φιλοτιμοῦ
ἐλέγχων ἐπειδάν τίς τι ἀποκρίνηται, ἐγνωκὼς τοῦτο, ὅτι ῥᾷον
ἐρωτᾶν ἢ ἀποκρίνεσθαι, ἀλλὰ καὶ αὐτὸς ἀπόκριναι καὶ εἰπὲ τί
φῂς εἶναι τὸ δίκαιον. καὶ ὅπως μοι μὴ ἐρεῖς ὅτι τὸ δέον ἐστὶν
Platone, Repubblica 336b-338c [2]
μηδ᾽ ὅτι τὸ ὠφέλιμον μηδ᾽ ὅτι τὸ λυσιτελοῦν μηδ᾽ ὅτι τὸ
κερδαλέον μηδ᾽ ὅτι τὸ συμφέρον, ἀλλὰ σαφῶς μοι καὶ
ἀκριβῶς λέγε ὅτι ἂν λέγῃς· ὡς ἐγὼ οὐκ ἀποδέξομαι ἐὰν
ὕθλους τοιούτους λέγῃς”.
καὶ ἐγὼ ἀκούσας ἐξεπλάγην καὶ προσβλέπων αὐτὸν
ἐφοβούμην, καί μοι δοκῶ, εἰ μὴ πρότερος ἑωράκη αὐτὸν ἢ
ἐκεῖνος ἐμέ, ἄφωνος ἂν γενέσθαι. νῦν δὲ ἡνίκα ὑπὸ τοῦ λόγου
ἤρχετο ἐξαγριαίνεσθαι, προσέβλεψα αὐτὸν πρότερος, ὥστε
αὐτῷ οἷός τ᾽ ἐγενόμην ἀποκρίνασθαι, καὶ εἶπον ὑποτρέμων·
“ὦ Θρασύμαχε, μὴ χαλεπὸς ἡμῖν ἴσθι· εἰ γάρ τι
ἐξαμαρτάνομεν ἐν τῇ τῶν λόγων σκέψει ἐγώ τε καὶ ὅδε, εὖ
ἴσθι ὅτι ἄκοντες ἁμαρτάνομεν. μὴ γὰρ δὴ οἴου, εἰ μὲν χρυσίον
ἐζητοῦμεν, οὐκ ἄν ποτε ἡμᾶς ἑκόντας εἶναι ὑποκατακλίνεσθαι ἀλλήλοις ἐν τῇ ζητήσει καὶ διαφθείρειν τὴν
Platone, Repubblica 336b-338c [3]
εὕρεσιν αὐτοῦ, δικαιοσύνην δὲ ζητοῦντας, πρᾶγμα πολλῶν
χρυσίων τιμιώτερον, ἔπειθ᾽ οὕτως ἀνοήτως ὑπείκειν ἀλλήλοις
καὶ οὐ σπουδάζειν ὅτι μάλιστα φανῆναι αὐτό. οἴου γε σύ, ὦ
φίλε. ἀλλ᾽ οἶμαι οὐ δυνάμεθα· ἐλεεῖσθαι οὖν ἡμᾶς πολὺ
μᾶλλον εἰκός ἐστίν που ὑπὸ ὑμῶν τῶν δεινῶν ἢ
χαλεπαίνεσθαι”.
καὶ ὃς ἀκούσας ἀνεκάγχασέ τε μάλα σαρδάνιον καὶ
εἶπεν· “ὦ Ἡράκλεις, ἔφη, αὕτη ᾽κείνη ἡ εἰωθυῖα εἰρωνεία
Σωκράτους, καὶ ταῦτ᾽ ἐγὼ ᾔδη τε καὶ τούτοις προύλεγον, ὅτι
σὺ ἀποκρίνασθαι μὲν οὐκ ἐθελήσοις, εἰρωνεύσοιο δὲ καὶ
πάντα μᾶλλον ποιήσοις ἢ ἀποκρινοῖο, εἴ τίς τί σε ἐρωτᾷ”.
“σοφὸς γὰρ εἶ”, ἦν δ᾽ ἐγώ, “ὦ Θρασύμαχε· εὖ οὖν
ᾔδησθα ὅτι εἴ τινα ἔροιο ὁπόσα ἐστὶν τὰ δώδεκα, καὶ ἐρόμενος
προείποις αὐτῷ—‘ὅπως μοι, ὦ ἄνθρωπε, μὴ ἐρεῖς ὅτι ἔστιν τὰ
Platone, Repubblica 336b-338c [4]
δώδεκα δὶς ἓξ μηδ᾽ ὅτι τρὶς τέτταρα μηδ᾽ ὅτι ἑξάκις δύο μηδ᾽
ὅτι τετράκις τρία· ὡς οὐκ ἀποδέξομαί σου ἐὰν τοιαῦτα
φλυαρῇς’ – δῆλον οἶμαί σοι ἦν ὅτι οὐδεὶς ἀποκρινοῖτο τῷ
οὕτως πυνθανομένῳ. ἀλλ᾽ εἴ σοι εἶπεν· ‘ὦ Θρασύμαχε, πῶς
λέγεις; μὴ ἀποκρίνωμαι ὧν προεῖπες μηδέν; πότερον, ὦ
θαυμάσιε, μηδ᾽ εἰ τούτων τι τυγχάνει ὄν, ἀλλ᾽ ἕτερον εἴπω τι
τοῦ ἀληθοῦς; ἢ πῶς λέγεις;’ τί ἂν αὐτῷ εἶπες πρὸς ταῦτα;”.
“εἶεν”, ἔφη· “ὡς δὴ ὅμοιον τοῦτο ἐκείνῳ”.
“οὐδέν γε κωλύει”, ἦν δ᾽ ἐγώ· “εἰ δ᾽ οὖν καὶ μὴ ἔστιν
ὅμοιον, φαίνεται δὲ τῷ ἐρωτηθέντι τοιοῦτον, ἧττόν τι αὐτὸν
οἴει ἀποκρινεῖσθαι τὸ φαινόμενον ἑαυτῷ, ἐάντε ἡμεῖς
ἀπαγορεύωμεν ἐάντε μή;”.
“ἄλλο τι οὖν”, ἔφη, “καὶ σὺ οὕτω ποιήσεις· ὧν ἐγὼ
ἀπεῖπον, τούτων τι ἀποκρινῇ;”.
Platone, Repubblica 336b-338c [5]
“οὐκ ἂν θαυμάσαιμι”, ἦν δ᾽ ἐγώ· “εἴ μοι σκεψαμένῳ
οὕτω δόξειεν”.
“τί οὖν”, ἔφη, “ἂν ἐγὼ δείξω ἑτέραν ἀπόκρισιν παρὰ
πάσας ταύτας περὶ δικαιοσύνης, βελτίω τούτων; τί ἀξιοῖς
παθεῖν;”
“τί ἄλλο”, ἦν δ᾽ ἐγώ, “ἢ ὅπερ προσήκει πάσχειν τῷ μὴ
εἰδότι; προσήκει δέ που μαθεῖν παρὰ τοῦ εἰδότος· καὶ ἐγὼ οὖν
τοῦτο ἀξιῶ παθεῖν”.
“ἡδὺς γὰρ εἶ”, ἔφη· “ἀλλὰ πρὸς τῷ μαθεῖν καὶ
ἀπότεισον ἀργύριον”.
“οὐκοῦν ἐπειδάν μοι γένηται”, εἶπον.
“ἀλλ᾽ ἔστιν”, ἔφη ὁ Γλαύκων. “ἀλλ᾽ ἕνεκα ἀργυρίου, ὦ
Θρασύμαχε, λέγε· πάντες γὰρ ἡμεῖς Σωκράτει εἰσοίσομεν”.
Platone, Repubblica 336b-338c [6]
“πάνυ γε οἶμαι”, ἦ δ᾽ ὅς· “ἵνα Σωκράτης τὸ εἰωθὸς
διαπράξηται· αὐτὸς μὲν μὴ ἀποκρίνηται, ἄλλου δ᾽
ἀποκρινομένου λαμβάνῃ λόγον καὶ ἐλέγχῃ”.
“πῶς γὰρ ἄν”, ἔφην ἐγώ, ὦ βέλτιστε, “τὶς ἀποκρίναιτο
πρῶτον μὲν μὴ εἰδὼς μηδὲ φάσκων εἰδέναι, ἔπειτα, εἴ τι καὶ
οἴεται, περὶ τούτων ἀπειρημένον αὐτῷ εἴη ὅπως μηδὲν ἐρεῖ ὧν
ἡγεῖται ὑπ᾽ ἀνδρὸς οὐ φαύλου; ἀλλὰ σὲ δὴ μᾶλλον εἰκὸς
λέγειν· σὺ γὰρ δὴ φῂς εἰδέναι καὶ ἔχειν εἰπεῖν. μὴ οὖν ἄλλως
ποίει, ἀλλὰ ἐμοί τε χαρίζου ἀποκρινόμενος καὶ μὴ φθονήσῃς
καὶ Γλαύκωνα τόνδε διδάξαι καὶ τοὺς ἄλλους”.
εἰπόντος δέ μου ταῦτα, ὅ τε Γλαύκων καὶ οἱ ἄλλοι
ἐδέοντο αὐτοῦ μὴ ἄλλως ποιεῖν. καὶ ὁ Θρασύμαχος φανερὸς
μὲν ἦν ἐπιθυμῶν εἰπεῖν ἵν᾽ εὐδοκιμήσειεν, ἡγούμενος ἔχειν
ἀπόκρισιν παγκάλην· προσεποιεῖτο δὲ φιλονικεῖν πρὸς τὸ ἐμὲ
Platone, Repubblica 336b-338c [7]
“αὕτη δή”, ἔφη, “ἡ Σωκράτους σοφία· αὐτὸν μὲν μὴ
ἐθέλειν διδάσκειν, παρὰ δὲ τῶν ἄλλων περιιόντα μανθάνειν
καὶ τούτων μηδὲ χάριν ἀποδιδόναι”.
“ὅτι μέν”, ἦν δ᾽ ἐγώ, “μανθάνω παρὰ τῶν ἄλλων, ἀληθῆ
εἶπες, ὦ Θρασύμαχε, ὅτι δὲ οὔ με φῂς χάριν ἐκτίνειν, ψεύδῃ·
ἐκτίνω γὰρ ὅσην δύναμαι. δύναμαι δὲ ἐπαινεῖν μόνον·
χρήματα γὰρ οὐκ ἔχω. ὡς δὲ προθύμως τοῦτο δρῶ, ἐάν τίς μοι
δοκῇ εὖ λέγειν, εὖ εἴσῃ αὐτίκα δὴ μάλα, ἐπειδὰν ἀποκρίνῃ·
οἶμαι γάρ σε εὖ ἐρεῖν”
“ἄκουε δή”, ἦ δ᾽ ὅς. “φημὶ γὰρ ἐγὼ εἶναι τὸ δίκαιον οὐκ
ἄλλο τι ἢ τὸ τοῦ κρείττονος συμφέρον. ἀλλὰ τί οὐκ ἐπαινεῖς;
ἀλλ᾽ οὐκ ἐθελήσεις”.
Platone, Simposio 218d-219a
[218d] καὶ οὗτος ἀκούσας μάλα εἰρωνικῶς καὶ σφόδρα ἑαυτοῦ
τε καὶ εἰωθότως ἔλεξεν· “ὦ φίλε Ἀλκιβιάδη, κινδυνεύεις τῷ
ὄντι οὐ φαῦλος εἶναι, εἴπερ ἀληθῆ τυγχάνει ὄντα ἃ λέγεις
[218e] περὶ ἐμοῦ, καί τις ἔστ᾽ ἐν ἐμοὶ δύναμις δι᾽ ἧς ἂν σὺ
γένοιο ἀμείνων· ἀμήχανόν τοι κάλλος ὁρῴης ἂν ἐν ἐμοὶ καὶ
τῆς παρὰ σοὶ εὐμορφίας πάμπολυ διαφέρον. εἰ δὴ καθορῶν
αὐτὸ κοινώσασθαί τέ μοι ἐπιχειρεῖς καὶ ἀλλάξασθαι κάλλος
ἀντὶ κάλλους, οὐκ ὀλίγῳ μου πλεονεκτεῖν διανοῇ, ἀλλ᾽ ἀντὶ
δόξης ἀλήθειαν καλῶν κτᾶσθαι ἐπιχειρεῖς καὶ τῷ [219a] ὄντι
"χρύσεα χαλκείων" διαμείβεσθαι νοεῖς. ἀλλ᾽, ὦ μακάριε,
ἄμεινον σκόπει, μή σε λανθάνω οὐδὲν ὤν. ἥ τοι τῆς διανοίας
ὄψις ἄρχεται ὀξὺ βλέπειν ὅταν ἡ τῶν ὀμμάτων τῆς ἀκμῆς
λήγειν ἐπιχειρῇ· σὺ δὲ τούτων ἔτι πόρρω.
l’‘ironia’ socratica
• i ‘complimenti’ degli intellettuali e l’immediatezza di Trasimaco
• politesse ipocrita e violenza ‘genuina’?
• la (caricaturale) retorica della sincerità
• confutare e proporre
• il ‘politicamente scorretto’ e la sua parodia
• il metodo ermeneutico: domande o risposte?
• ἀλαζονεία vs. εἰρωνεία
Un’invenzione ionica: la prosa
La poesia degli Eoli e la prosa degli Ioni: l’affrancamento dalla
tradizione e dal sentimento e la riproduzione intellettuale e discorsiva
di una realtà positiva.
Gli Ioni alla guida culturale e spirituale della Grecia dall’età arcaica
all’inizio di quella classica: i Greci yauna, l’influsso sull’architettura,
sulle arti e sulla scienza orientale (persiana in primis).
La koiné ionica e l’influenza dell’alfabeto ionico (l’es. di χ), poi
generalizzato (Atene 403, Beozia 370, ecc.), e della terminologia
ionica.
L’estrazione e la lingua ionica dei primi prosatori (Talete, Anassimandro,
Anassimene; Eraclito; Ecateo), e quindi del genere in quanto tale
(Erodoto e Tucidide; Ippocrate di Coo; Antioco di Siracusa, Ellanico
di Lesbo); le poche tracce di una prosa dorica (dalle Dialexeis ad
Archimede); le differenze stilistiche (maggiore o minore letterarietà),
non linguistiche tra i γένη della prosa; poetismi e/o arcaismi.
La prosa ‘paraletteraria’:
αἶνοι, λόγοι, μῦθοι, leggi ed elenchi
L’Αἴσωπος λογοποιός e i riflessi poetici da
Archiloco a Platone (Phaed. 60c, 61b).
Genealogie, elenchi di vincitori (ad
Olimpia dal 776 a.C.), liste di sacerdoti o
governanti (gli efori a Sparta dal 757 a.C.,
gli arconti ad Atene dal 683 a.C.), leggi.
La prosa didascalica e narrativa:
logografia, storiografia, scienza,
filosofia
La lingua dei primi logografi tra pretese
poetiche e koiné d’uso microasiatica.
Epicismi, forme non contratte, ionismi
arcaici, l’ingenuità e il gusto narrativo
(l’esempio degli Iamata di Epidauro).
Erodoto, la filosofia, la medicina
La lingua semplice (scevra di γλῶσσαι), varia e
‘internazionale’ del viaggiatore di Alicarnasso.
Arcaismi, forme non contratte, epicismi e
atticismi, periodi più articolati: la tradizione
manoscritta e la stilizzazione letteraria.
Le γνῶμαι filosofiche tra retorica e poesia:
Eraclito e Democrito.
Ippocrate ἄκρατος: concisione e chiarezza.
La lingua ufficiale della dodecapoli e
della giambografia: la prosa ‘orale’
Il carattere autoctono della prosa ionica e il rifiuto dei concetti
tradizionali di origine orientale (ma si veda Eraclito): i fatti
e la ragione.
Gli scritti per la lettura (cf. Plat. Parm. 127c) e il carattere
orale delle frasi (le ripetizioni, le pospositive, i parallelismi
e la sottolineatura continua della struttura della frase).
Dalle parole-forza alle parole-segno (es. di ὕπνος, φύσις,
ἀνάγκη).
Il pensiero discorsivo e razionale: l’isolamento e l’espressione
distinta di ogni nozione (l’opposizione dei termini, l’articolo
e l’aggettivo neutro, le formanti nominali -της, -σις e -μα e
la razionalizzazione del linguaggio), agilità e precisione.
Atene e la retorica
La sopravvivenza della lingua di cultura ionica.
La prosa fatta per l’azione: l’attico dall’arcaismo (il duale, i
verbi atematici, λαμβάνω/λήψομαι, πόλις, -ττ- e -ρρ-) alla
Kunstprosa.
La retorica di importazione (Siracusa?): Gorgia di Leontini (le
figure retoriche), Trasimaco di Calcedonia (il ritmo
prosastico e i cola).
Politologia e storiografia: la Costituzione degli Ateniesi e
Tucidide (ἐς, αἰεί, ἵνα, ὡς, ἤν, δορί, οὐ σμικρός, μὴ θέλω).
Lisia figlio di Cefalo (l’atticismo giudiziario); Antifonte e la
differenza tra Tetralogie e discorsi giudiziari; Iperide e
l’anticipo della koiné; Demostene e la prosa di tutta la
Grecia.
Filosofia e retorica: Isocrate e Platone
La conversazione cólta di Platone: i poetismi, le etimologie
popolari (vd. Cratilo), l’attico puro (il duale), parole usuali in
significato generale (i neutri e l’articolo), l’algebra linguistica.
La storia girovaga di Senofonte: l’attico impuro e l’annuncio della
koiné (la rarità del duale, dorismi e ionismi, poetismi, coinismi).
La lingua aulica e la grammatica attica di Isocrate.
La koiné in Aristotele: l’attico che diventa greco comune e prosa
del pensiero razionale (l’ordo verborum, le pospositive, gli
elementi verbali e nominal-verbali, l’articolo dimostrativo,
varietas e unità).
La lingua dei vasai e delle tabellae defixionis: l’attico che non
rimane.
Il problema della tradizione manoscritta e l’emendazione (già
antica) delle anomalie.
ARISTOTELE
Aristotele, Poetica 1448a [1]
[1448a] ἐπεὶ δὲ μιμοῦνται οἱ μιμούμενοι πράττοντας, ἀνάγκη
δὲ τούτους ἢ σπουδαίους ἢ φαύλους εἶναι (τὰ γὰρ ἤθη σχεδὸν
ἀεὶ τούτοις ἀκολουθεῖ μόνοις, κακίᾳ γὰρ καὶ ἀρετῇ τὰ ἤθη
διαφέρουσι πάντες), ἤτοι βελτίονας ἢ καθ᾽ ἡμᾶς ἢ χείρονας ἢ
καὶ τοιούτους, ὥσπερ οἱ γραφεῖς· Πολύγνωτος μὲν γὰρ
κρείττους, Παύσων δὲ χείρους, Διονύσιος δὲ ὁμοίους εἴκαζεν.
δῆλον δὲ ὅτι καὶ τῶν λεχθεισῶν ἑκάστη μιμήσεων ἕξει ταύτας
τὰς διαφορὰς καὶ ἔσται ἑτέρα τῷ ἕτερα μιμεῖσθαι τοῦτον τὸν
τρόπον. καὶ γὰρ ἐν ὀρχήσει καὶ αὐλήσει καὶ κιθαρίσει ἔστι
γενέσθαι ταύτας τὰς ἀνομοιότητας, καὶ [τὸ] περὶ τοὺς λόγους
δὲ καὶ τὴν ψιλομετρίαν, οἷον Ὅμηρος μὲν βελτίους, Κλεοφῶν
δὲ ὁμοίους, Ἡγήμων δὲ ὁ Θάσιος <ὁ> τὰς παρῳδίας ποιήσας
πρῶτος καὶ Νικοχάρης ὁ τὴν Δειλιάδα χείρους· ὁμοίως δὲ καὶ
περὶ τοὺς διθυράμβους καὶ περὶ τοὺς νόμους, ὥσπερ †γᾶς†
Aristotele, Poetica 1448a [2]
Κύκλωπας Τιμόθεος καὶ Φιλόξενος μιμήσαιτο ἄν τις. ἐν αὐτῇ
δὲ τῇ διαφορᾷ καὶ ἡ τραγῳδία πρὸς τὴν κωμῳδίαν διέστηκεν·
ἡ μὲν γὰρ χείρους ἡ δὲ βελτίους μιμεῖσθαι βούλεται τῶν νῦν.
ἔτι δὲ τούτων τρίτη διαφορὰ τὸ ὡς ἕκαστα τούτων
μιμήσαιτο ἄν τις. καὶ γὰρ ἐν τοῖς αὐτοῖς καὶ τὰ αὐτὰ μιμεῖσθαι
ἔστιν ὁτὲ μὲν ἀπαγγέλλοντα, ἢ ἕτερόν τι γιγνόμενον ὥσπερ
Ὅμηρος ποιεῖ ἢ ὡς τὸν αὐτὸν καὶ μὴ μεταβάλλοντα, ἢ πάντας
ὡς πράττοντας καὶ ἐνεργοῦντας †τοὺς μιμουμένους†. ἐν τρισὶ
δὴ ταύταις διαφοραῖς ἡ μίμησίς ἐστιν, ὡς εἴπομεν κατ᾽ ἀρχάς,
ἐν οἷς τε <καὶ ἃ> καὶ ὥς. ὥστε τῇ μὲν ὁ αὐτὸς ἂν εἴη μιμητὴς
Ὁμήρῳ Σοφοκλῆς, μιμοῦνται γὰρ ἄμφω σπουδαίους, τῇ δὲ
Ἀριστοφάνει, πράττοντας γὰρ μιμοῦνται καὶ δρῶντας ἄμφω.
ὅθεν καὶ δράματα καλεῖσθαί τινες αὐτά φασιν, ὅτι μιμοῦνται
δρῶντας. διὸ καὶ ἀντιποιοῦνται τῆς τε τραγῳδίας καὶ τῆς
Aristotele, Poetica 1448a [3]
κωμῳδίας οἱ Δωριεῖς (τῆς μὲν γὰρ κωμῳδίας οἱ Μεγαρεῖς οἵ τε
ἐνταῦθα ὡς ἐπὶ τῆς παρ᾽ αὐτοῖς δημοκρατίας γενομένης καὶ οἱ
ἐκ Σικελίας, ἐκεῖθεν γὰρ ἦν Ἐπίχαρμος ὁ ποιητὴς πολλῷ
πρότερος ὢν Χιωνίδου καὶ Μάγνητος· καὶ τῆς τραγῳδίας ἔνιοι
τῶν ἐν Πελοποννήσῳ) ποιούμενοι τὰ ὀνόματα σημεῖον· αὐτοὶ
μὲν γὰρ κώμας τὰς περιοικίδας καλεῖν φασιν, Ἀθηναίους δὲ
δήμους, ὡς κωμῳδοὺς οὐκ ἀπὸ τοῦ κωμάζειν λεχθέντας ἀλλὰ
τῇ κατὰ κώμας πλάνῃ ἀτιμαζομένους ἐκ τοῦ ἄστεως.
la formula del comico
• l’imitazione dei peggiori
• il riso e il rapporto Maggiore/minore
• i modi della mimesi
• commedia e democrazia
• il nome della commedia
• la rappresentazione delle azioni
TEOFRASTO
Teofrasto, Caratteri 1 [1]
ΕΙΡΩΝΕΙΑΣ
1. ἡ μὲν οὖν εἰρωνεία δόξειεν ἂν εἶναι, ὡς τύπῳ λαβεῖν,
προσποίησις ἐπὶ <τὸ> χεῖρον πράξεων καὶ λόγων, ὁ δὲ εἴρων
τοιοῦτός τις, 2. οἷος προσελθὼν τοῖς ἐχθροῖς ἐθέλειν λαλεῖν,
οὐ μισεῖν· καὶ ἐπαινεῖν παρόντας, οἷς ἐπέθετο λάθρα, καὶ
τούτοις συλλυπεῖσθαι ἡττωμένοις· καὶ συγγνώμην δὲ ἔχειν
τοῖς αὑτὸν κακῶς λέγουσι καὶ ἐπὶ <πᾶσι> τοῖς καθ᾽ ἑαυτοῦ
λεγομένοις.
3. καὶ πρὸς τοὺς ἀδικουμένους καὶ ἀγανακτοῦντας
πράως διαλέγεσθαι· καὶ τοῖς ἐντυγχάνειν κατὰ σπουδὴν
βουλομένοις προστάξαι ἐπανελθεῖν.
4. καὶ μηδὲν ὧν πράττει ὁμολογῆσαι, ἀλλὰ φῆσαι
βουλεύεσθαι καὶ προσποιήσασθαι ἄρτι παραγεγονέναι καὶ ὀψὲ
γενέσθαι [αὐτὸν] καὶ μαλακισθῆναι.
Teofrasto, Caratteri 1 [2]
5. καὶ πρὸς τοὺς δανειζομένους καὶ ἐρανίζοντας <εἰπεῖν
ὡς οὐ πλουτεῖ· καὶ πωλῶν φῆσαι> ὡς οὐ πωλεῖ· καὶ μὴ πωλῶν
φῆσαι πωλεῖν· καὶ ἀκούσας τι μὴ προσποιεῖσθαι, καὶ ἰδὼν φῆσαι μὴ ἑωρακέναι, καὶ ὁμολογήσας μὴ μεμνῆσθαι· καὶ τὰ μὲν
σκέψεσθαι φάσκειν, τὰ δὲ οὐκ εἰδέναι, τὰ δὲ θαυμάζειν, τὰ δ᾽
ἤδη ποτὲ καὶ αὐτὸς οὕτως διαλογίσασθαι. 6. καὶ τὸ ὅλον δεινὸς τῷ τοιούτῳ τρόπῳ τοῦ λόγου χρῆσθαι· “οὐ πιστεύω· οὐχ
ὑπολαμβάνω· ἐκπλήττομαι· καὶ· λέγεις αὐτὸν ἕτερον γεγονέναι· καὶ μὴν οὐ ταῦτα πρὸς ἐμὲ διεξῄει· παράδοξόν μοι τὸ
πρᾶγμα· ἄλλῳ τινὶ λέγε· ὅπως δὲ σοὶ ἀπιστήσω ἢ ἐκείνου
καταγνῶ, ἀποροῦμαι· ἀλλ᾽ ὅρα, μὴ σὺ θᾶττον πιστεύεις”.
7. [Τοιαύτας φωνὰς καὶ πλοκὰς καὶ παλιλλογίας εὑρεῖν
ἔστι τῶν εἰρώνων. τὰ δὴ τῶν ἠθῶν μὴ ἁπλᾶ ἀλλ᾽ ἐπίβουλα
φυλάττεσθαι μᾶλλον δεῖ ἢ τοὺς ἔχεις.]
il carattere ironico
• i vizi ‘sconvenienti’
• l’etica descrittiva
• la mania dell’eironeia
• eironea - aletheia - alazoneia
• la menzogna per la menzogna
• l’arte dell’inganno
• i vizi che fanno tenerezza e i vizi che vanno tenuti a
bada
L’unità di tre nozioni
La lingua letteraria da Aristotele all’età moderna: la lingua di Polibio, di
Strabone, di Plutarco; la lingua avversata dagli atticisti.
La lingua parlata, d’uso, dell’età di Alessandro Magno e dei secoli successivi: la testimonianza dei papiri documentari e di opere a finalità
non principalmente letteraria come il Nuovo Testamento; l’evoluzione
della lingua in rapporto ad Aufstieg und Niedergang dell’impero
culturale greco; l’inevitabile varietas di ogni lingua parlata.
La lingua ‘madre’ del greco medioevale e moderno, con la sua nuova
differenziazione in parlate non corrispondenti in nulla agli antichi
dialetti, e caratterizzate da una sostanziale unità di fondo.
La codificazione ortografico-grammaticale e l’insegnamento scolastico
da un lato, le varietà e ‘irregolarità’ fonetiche e di pronuncia dall’altro:
la koiné come fluttuante insieme di tendenze (la progressiva e
inarrestabile scomparsa del perfetto, dell’ottativo, del futuro,
dell’infinito, la semplificazione del sistema dei casi).
La norma ideale e le tendenze naturali, la tradizione e l’evoluzione, la
fissità e il cambiamento.
Il quadro storico
Commercianti, soldati, intellettuali dalle πόλεις-stato alla cittadinanza ‘allentata’
dell’età ellenistica: la lingua locale dalla funzione politica di lingua della comunità a
vernacolo per esteriori rivendicazioni di indipendenza.
Le tappe di un’evoluzione storico-linguistica: le invasioni persiane, l’egemonia
ateniese, l’egemonia macedone e l’impero di Alessandro Magno, l’impero romano.
La minaccia persiana: dalla koiné ionica del VI sec. a.C. alla koiné ionico-attica (475431 a.C.); la resistenza contro i Persiani e l’egemonia di Atene e di Sparta.
L’impero culturale di Atene: il sistema giudiziario (dal 446 a.C.), le cleruchie, le arti e
l’aristocrazia dello spirito (l’ininfluenza linguistica delle egemonie di Sparta e di
Tebe).
I Macedoni da Alessandro I (490-454) ad Archelao (413-400) e da Filippo ad
Alessandro Magno, e la consacrazione dell’attico sotto l’impero macedone: il nuovo
periodo di espansione (a differenza del V secolo) e l’affermarsi della cultura
ellenistica (Alessandria, Pergamo, Antiochia).
La soppressione delle peculiarità attiche e il formarsi di una lingua comune dalla Sicilia
all’India, dall’Egitto al Mar Nero: la lingua urbana e ufficiale delle classi dirigenti e
i patois locali (il declino delle koinai occidentali).
Il carattere ‘impoetico’ della koiné, lingua della scienza e della filosofia: il lessico
intellettuale dell’Occidente (precisione e sfumature).
I confini del greco: latino, aramaico, partico, arabo, armeno, slavo; influenze, prestiti,
I LXX:
I MACCABEI
2 Maccabei, 4,23-50 [1]
4 23 μετὰ δὲ τριετῆ χρόνον ἀπέστειλεν Ἰάσων Μενέλαον τὸν
τοῦ προσημαινομένου Σιμωνος ἀδελφὸν παρακομίζοντα τὰ
χρήματα τῷ βασιλεῖ καὶ περὶ πραγμάτων ἀναγκαίων
ὑπομνηματισμοὺς τελέσοντα. 24 ὁ δὲ συσταθεὶς τῷ βασιλεῖ
καὶ δοξάσας αὐτὸν τῷ προσώπῳ τῆς ἐξουσίας εἰς ἑαυτὸν
κατήντησεν τὴν ἀρχιερωσύνην ὑπερβαλὼν τὸν Ἰάσωνα
τάλαντα ἀργυρίου τριακόσια. 25 λαβὼν δὲ τὰς βασιλικὰς
ἐντολὰς παρεγένετο τῆς μὲν ἀρχιερωσύνης οὐδὲν ἄξιον
φέρων, θυμοὺς δὲ ὠμοῦ τυράννου καὶ θηρὸς βαρβάρου ὀργὰς
ἔχων. 26 καὶ ὁ μὲν Ἰάσων ὁ τὸν ἴδιον ἀδελφὸν ὑπονοθεύσας
ὑπονοθευθεὶς ὑφ᾽ ἑτέρου φυγὰς εἰς τὴν Αμμανῖτιν χώραν
συνήλαστο. 27 ὁ δὲ Μενέλαος, τῆς μὲν ἀρχῆς ἐκράτει, τῶν δὲ
ἐπηγγελμένων τῷ βασιλεῖ χρημάτων οὐδὲν εὐτάκτει· 28
ποιουμένου δὲ τὴν ἀπαίτησιν Σωστράτου τοῦ τῆς ἀκροπόλεως
2 Maccabei, 4,23-50 [2]
ἐπάρχου, πρὸς τοῦτον γὰρ ἦν ἡ τῶν διαφόρων πρᾶξις· δι᾽ ἣν
αἰτίαν οἱ δύο ὑπὸ τοῦ βασιλέως προσεκλήθησαν, 29 καὶ ὁ μὲν
Μενέλαος ἀπέλιπεν τῆς ἀρχιερωσύνης διάδοχον Λυσίμαχον
τὸν ἑαυτοῦ ἀδελφόν, Σώστρατος δὲ Κράτητα τὸν ἐπὶ τῶν
Κυπρίων
30 τοιούτων δὲ συνεστηκότων συνέβη Ταρσεῖς καὶ
Μαλλώτας στασιάζειν διὰ τὸ Ἀντιοχίδι τῇ παλλακῇ τοῦ
βασιλέως ἐν δωρεᾷ δεδόσθαι. 31 θᾶττον οὖν ὁ βασιλεὺς ἧκεν
καταστεῖλαι τὰ πράγματα καταλιπὼν τὸν διαδεχόμενον
Ἀνδρόνικον τῶν ἐν ἀξιώματι κειμένων. 32 νομίσας δὲ ὁ
Μενέλαος εἰληφέναι καιρὸν εὐφυῆ χρυσώματά τινα τῶν τοῦ
ἱεροῦ νοσφισάμενος ἐχαρίσατο τῷ Ἀνδρονίκῳ καὶ ἕτερα
ἐτύγχανεν πεπρακὼς εἴς τε Τύρον καὶ τὰς κύκλῳ πόλεις. 33 ἃ
καὶ σαφῶς ἐπεγνωκὼς ὁ Ονιας ἀπήλεγχεν ἀποκεχωρηκὼς εἰς
2 Maccabei, 4,23-50 [3]
ἄσυλον τόπον ἐπὶ Δάφνης τῆς πρὸς Ἀντιόχειαν κειμένης. 34
ὅθεν ὁ Μενέλαος λαβὼν ἰδίᾳ τὸν Ἀνδρόνικον παρεκάλει
χειρώσασθαι τὸν Ονιαν· ὁ δὲ παραγενόμενος ἐπὶ τὸν Ονιαν
καὶ πεισθεὶς ἐπὶ δόλῳ καὶ δεξιασθεὶς μεθ᾽ ὅρκων δοὺς δεξιάν,
καίπερ ἐν ὑποψίᾳ κείμενος, ἔπεισεν ἐκ τοῦ ἀσύλου προελθεῖν,
ὃν καὶ παραχρῆμα παρέκλεισεν οὐκ αἰδεσθεὶς τὸ δίκαιον. 35
δι᾽ ἣν αἰτίαν οὐ μόνον Ιουδαῖοι, πολλοὶ δὲ καὶ τῶν ἄλλων
ἐθνῶν ἐδείναζον καὶ ἐδυσφόρουν ἐπὶ τῷ τοῦ ἀνδρὸς ἀδίκῳ
φόνῳ. 36 τοῦ δὲ βασιλέως ἐπανελθόντος ἀπὸ τῶν κατὰ
Κιλικίαν τόπων ἐνετύγχανον οἱ κατὰ πόλιν Ιουδαῖοι
συμμισοπονηρούντων καὶ τῶν Ἑλλήνων ὑπὲρ τοῦ παρὰ λόγον
τὸν Ονιαν ἀπεκτονῆσθαι. 37 ψυχικῶς οὖν ὁ Ἀντίοχος
ἐπιλυπηθεὶς καὶ τραπεὶς ἐπὶ ἔλεος καὶ δακρύσας διὰ τὴν τοῦ
μετηλλαχότος σωφροσύνην καὶ πολλὴν εὐταξίαν 38 καὶ
2 Maccabei, 4,23-50 [4]
πυρωθεὶς τοῖς θυμοῖς παραχρῆμα τὴν τοῦ Ἀνδρονίκου
πορφύραν περιελόμενος καὶ τοὺς χιτῶνας περιρρήξας
περιαγαγὼν καθ᾽ ὅλην τὴν πόλιν ἐπ᾽ αὐτὸν τὸν τόπον, οὗπερ
τὸν Ονιαν ἠσέβησεν, ἐκεῖ τὸν μιαιφόνον ἀπεκόσμησεν τοῦ
κυρίου τὴν ἀξίαν αὐτῷ κόλασιν ἀποδόντος.
39 γενομένων δὲ πολλῶν ἱεροσυλημάτων κατὰ τὴν
πόλιν ὑπὸ τοῦ Λυσιμάχου μετὰ τῆς τοῦ Μενελάου γνώμης καὶ
διαδοθείσης ἔξω τῆς φήμης ἐπισυνήχθη τὸ πλῆθος ἐπὶ τὸν
Λυσίμαχον χρυσωμάτων ἤδη πολλῶν διενηνεγμένων. 40
ἐπεγειρομένων δὲ τῶν ὄχλων καὶ ταῖς ὀργαῖς διεμπιπλαμένων
καθοπλίσας ὁ Λυσίμαχος πρὸς τρισχιλίους κατήρξατο χειρῶν
ἀδίκων προηγησαμένου τινὸς Αυρανου προβεβηκότος τὴν
ἡλικίαν, οὐδὲν δὲ ἧττον καὶ τὴν ἄνοιαν· 41 συνιδόντες δὲ καὶ
τὴν ἐπίθεσιν τοῦ Λυσιμάχου συναρπάσαντες οἱ μὲν πέτρους,
2 Maccabei, 4,23-50 [5]
οἱ δὲ ξύλων πάχη, τινὲς δὲ ἐκ τῆς παρακειμένης σποδοῦ
δρασσόμενοι φύρδην ἐνετίνασσον εἰς τοὺς περὶ τὸν
Λυσίμαχον· 42 δι᾽ ἣν αἰτίαν πολλοὺς μὲν αὐτῶν τραυματίας
ἐποίησαν, τινὰς δὲ καὶ κατέβαλον, πάντας δὲ εἰς φυγὴν
συνήλασαν, αὐτὸν δὲ τὸν ἱερόσυλον παρὰ τὸ γαζοφυλάκιον
ἐχειρώσαντο.
43 περὶ δὲ τούτων ἐνέστη κρίσις πρὸς τὸν Μενέλαον. 44
καταντήσαντος δὲ τοῦ βασιλέως εἰς Τύρον ἐπ᾽ αὐτοῦ τὴν
δικαιολογίαν ἐποιήσαντο οἱ πεμφθέντες τρεῖς ἄνδρες ὑπὸ τῆς
γερουσίας. 45 ἤδη δὲ λελειμμένος ὁ Μενέλαος ἐπηγγείλατο
χρήματα ἱκανὰ τῷ Πτολεμαίῳ Δορυμένους πρὸς τὸ πεῖσαι τὸν
βασιλέα. 46 ὅθεν ἀπολαβὼν ὁ Πτολεμαῖος εἴς τι περίστυλον
ὡς ἀναψύξοντα τὸν βασιλέα μετέθηκεν, 47 καὶ τὸν μὲν τῆς
ὅλης κακίας αἴτιον Μενέλαον ἀπέλυσεν τῶν κατηγορημένων,
2 Maccabei, 4,23-50 [6]
τοῖς δὲ ταλαιπώροις, οἵτινες, εἰ καὶ ἐπὶ Σκυθῶν ἔλεγον,
ἀπελύθησαν ἀκατάγνωστοι, τούτοις θάνατον ἐπέκρινεν. 48
ταχέως οὖν τὴν ἄδικον ζημίαν ὑπέσχον οἱ περὶ πόλεως καὶ
δήμων καὶ τῶν ἱερῶν σκευῶν προηγορήσαντες. 49 δι᾽ ἣν
αἰτίαν καὶ Τύριοι μισοπονηρήσαντες τὰ πρὸς τὴν κηδείαν
αὐτῶν μεγαλοπρεπῶς ἐχορήγησαν. 50 ὁ δὲ Μενέλαος διὰ τὰς
τῶν κρατούντων πλεονεξίας ἔμενεν ἐπὶ τῇ ἀρχῇ ἐπιφυόμενος
τῇ κακίᾳ μέγας τῶν πολιτῶν ἐπίβουλος καθεστώς.
2 Maccabei, 13,1-7 [1]
13 1 τῷ δὲ ἐνάτῳ καὶ τεσσαρακοστῷ καὶ ἑκατοστῷ ἔτει
προσέπεσεν τοῖς περὶ τὸν Ιουδαν Ἀντίοχον τὸν Εὐπάτορα
παραγενέσθαι σὺν πλήθεσιν ἐπὶ τὴν Ιουδαίαν, 2 καὶ σὺν αὐτῷ
Λυσίαν τὸν ἐπίτροπον καὶ ἐπὶ τῶν πραγμάτων, ἕκαστον
ἔχοντα δύναμιν Ἑλληνικὴν πεζῶν μυριάδας ἕνδεκα καὶ ἱππέων
πεντακισχιλίους τριακοσίους καὶ ἐλέφαντας εἴκοσι δύο,
ἅρματα δὲ δρεπανηφόρα τριακόσια.
3 συνέμειξεν δὲ αὐτοῖς καὶ Μενέλαος καὶ παρεκάλει
μετὰ πολλῆς εἰρωνείας τὸν Ἀντίοχον, οὐκ ἐπὶ σωτηρίᾳ τῆς
πατρίδος, οἰόμενος δὲ ἐπὶ τῆς ἀρχῆς κατασταθήσεσθαι. 4 ὁ δὲ
βασιλεὺς τῶν βασιλέων ἐξήγειρεν τὸν θυμὸν τοῦ Ἀντιόχου ἐπὶ
τὸν ἀλιτήριον, καὶ Λυσίου ὑποδείξαντος τοῦτον αἴτιον εἶναι
πάντων τῶν κακῶν, προσέταξεν, ὡς ἔθος ἐστὶν ἐν τῷ τόπῳ,
προσαπολέσαι ἀγαγόντας εἰς Βέροιαν. 5 ἔστιν δὲ ἐν τῷ τόπῳ
2 Maccabei, 13,1-7 [2]
πύργος πεντήκοντα πήχεων πλήρης σποδοῦ, οὗτος δὲ ὄργανον
εἶχεν περιφερὲς πάντοθεν ἀπόκρημνον εἰς τὴν σποδόν. 6
ἐνταῦθα τὸν ἱεροσυλίας ἔνοχον ἢ καί τινων ἄλλων κακῶν
ὑπεροχὴν πεποιημένον ἅπαντες προσωθοῦσιν εἰς ὄλεθρον. 7
τοιούτῳ μόρῳ τὸν παράνομον συνέβη θανεῖν μηδὲ τῆς γῆς
τυχόντα Μενέλαον· 8 πάνυ δικαίως· ἐπεὶ γὰρ συνετελέσατο
πολλὰ περὶ τὸν βωμὸν ἁμαρτήματα, οὗ τὸ πῦρ ἁγνὸν ἦν καὶ ἡ
σποδός ἐν σποδῷ τὸν θάνατον ἐκομίσατο. 9 τοῖς δὲ
φρονήμασιν ὁ βασιλεὺς βεβαρβαρωμένος ἤρχετο τὰ χείριστα
τῶν ἐπὶ τοῦ πατρὸς αὐτοῦ γεγονότων ἐνδειξόμενος τοῖς
Ιουδαίοις.
ironia e dissimulazione
• la falsità degli usurpatori
• ingannatori e ingannati
• la cupidigia: denaro e potere
• l’ironia senza humor e senza riso
• la fine degli ‘ironisti’
I LXX:
I NUMERI
Numeri, 11,1-23 [1]
11 1 καὶ ἦν ὁ λαὸς γογγύζων πονηρὰ ἔναντι κυρίου, καὶ
ἤκουσεν κύριος καὶ ἐθυμώθη ὀργῇ, καὶ ἐξεκαύθη ἐν αὐτοῖς
πῦρ παρὰ κυρίου καὶ κατέφαγεν μέρος τι τῆς παρεμβολῆς. 2
καὶ ἐκέκραξεν ὁ λαὸς πρὸς Μωυσῆν καὶ ηὔξατο Μωυσῆς πρὸς
κύριον, καὶ ἐκόπασεν τὸ πῦρ. 3 καὶ ἐκλήθη τὸ ὄνομα τοῦ
τόπου ἐκείνου Ἐμπυρισμός, ὅτι ἐξεκαύθη ἐν αὐτοῖς πῦρ παρὰ
κυρίου.
4 καὶ ὁ ἐπίμικτος ὁ ἐν αὐτοῖς ἐπεθύμησαν ἐπιθυμίαν,
καὶ καθίσαντες ἔκλαιον καὶ οἱ υἱοὶ Ισραηλ καὶ εἶπαν “τίς ἡμᾶς
ψωμιεῖ κρέα; 5 ἐμνήσθημεν τοὺς ἰχθύας, οὓς ἠσθίομεν ἐν
Αἰγύπτῳ δωρεάν, καὶ τοὺς σικύας καὶ τοὺς πέπονας καὶ τὰ
πράσα καὶ τὰ κρόμμυα καὶ τὰ σκόρδα· 6 νυνὶ δὲ ἡ ψυχὴ ἡμῶν
κατάξηρος, οὐδὲν πλὴν εἰς τὸ μαννα οἱ ὀφθαλμοὶ ἡμῶν”.
Numeri, 11,1-23 [2]
7 τὸ δὲ μαννα ὡσεὶ σπέρμα κορίου ἐστίν, καὶ τὸ εἶδος
αὐτοῦ εἶδος κρυστάλλου· 8 καὶ διεπορεύετο ὁ λαὸς καὶ
συνέλεγον καὶ ἤληθον αὐτὸ ἐν τῷ μύλῳ καὶ ἔτριβον ἐν τῇ θυίᾳ
καὶ ἥψουν αὐτὸ ἐν τῇ χύτρᾳ καὶ ἐποίουν αὐτὸ ἐγκρυφίας, καὶ
ἦν ἡ ἡδονὴ αὐτοῦ ὡσεὶ γεῦμα ἐγκρὶς ἐξ ἐλαίου· 9 καὶ ὅταν
κατέβη ἡ δρόσος ἐπὶ τὴν παρεμβολὴν νυκτός κατέβαινεν τὸ
μαννα ἐπ᾽ αὐτῆς.
10 καὶ ἤκουσεν Μωυσῆς κλαιόντων αὐτῶν κατὰ δήμους
αὐτῶν, ἕκαστον ἐπὶ τῆς θύρας αὐτοῦ· καὶ ἐθυμώθη ὀργῇ
κύριος σφόδρα, καὶ ἔναντι Μωυσῆ ἦν πονηρόν .11 καὶ εἶπεν
Μωυσῆς πρὸς κύριον “ἵνα τί ἐκάκωσας τὸν θεράποντά σου,
καὶ διὰ τί οὐχ εὕρηκα χάριν ἐναντίον σου ἐπιθεῖναι τὴν ὁρμὴν
τοῦ λαοῦ τούτου ἐπ᾽ ἐμέ; 12 μὴ ἐγὼ ἐν γαστρὶ ἔλαβον πάντα
Numeri, 11,1-23 [3]
τὸν λαὸν τοῦτον ἢ ἐγὼ ἔτεκον αὐτούς, ὅτι λέγεις μοι ‘λαβὲ
αὐτὸν εἰς τὸν κόλπον σου, ὡσεὶ ἄραι τιθηνὸς τὸν θηλάζοντα,
εἰς τὴν γῆν, ἣν ὤμοσας τοῖς πατράσιν αὐτῶν’; 13 πόθεν μοι
κρέα δοῦναι παντὶ τῷ λαῷ τούτῳ; ὅτι κλαίουσιν ἐπ᾽ ἐμοὶ
λέγοντες ‘δὸς ἡμῖν κρέα, ἵνα φάγωμεν’. 14 οὐ δυνήσομαι ἐγὼ
μόνος φέρειν τὸν λαὸν τοῦτον, ὅτι βαρύτερόν μοί ἐστιν τὸ
ῥῆμα τοῦτο. 15 εἰ δὲ οὕτως σὺ ποιεῖς μοι, ἀπόκτεινόν με
ἀναιρέσει, εἰ εὕρηκα ἔλεος παρὰ σοί, ἵνα μὴ ἴδω μου τὴν
κάκωσιν.
16 καὶ εἶπεν κύριος πρὸς Μωυσῆν “συνάγαγέ μοι
ἑβδομήκοντα ἄνδρας ἀπὸ τῶν πρεσβυτέρων Ισραηλ, οὓς
αὐτὸς σὺ οἶδας ὅτι οὗτοί εἰσιν πρεσβύτεροι τοῦ λαοῦ καὶ
γραμματεῖς αὐτῶν, καὶ ἄξεις αὐτοὺς πρὸς τὴν σκηνὴν τοῦ
Numeri, 11,1-23 [4]
μαρτυρίου, καὶ στήσονται ἐκεῖ μετὰ σοῦ. 17 καὶ καταβήσομαι
καὶ λαλήσω ἐκεῖ μετὰ σοῦ καὶ ἀφελῶ ἀπὸ τοῦ πνεύματος τοῦ
ἐπὶ σοὶ καὶ ἐπιθήσω ἐπ᾽ αὐτούς, καὶ συναντιλήμψονται μετὰ
σοῦ τὴν ὁρμὴν τοῦ λαοῦ, καὶ οὐκ οἴσεις αὐτοὺς σὺ μόνος. 18
καὶ τῷ λαῷ ἐρεῖς ‘ἁγνίσασθε εἰς αὔριον, καὶ φάγεσθε κρέα, ὅτι
ἐκλαύσατε ἔναντι κυρίου λέγοντες ‘τίς ἡμᾶς ψωμιεῖ κρέα, ὅτι
καλὸν ἡμῖν ἐστιν ἐν Αἰγύπτῳ’. καὶ δώσει κύριος ὑμῖν κρέα
φαγεῖν, καὶ φάγεσθε κρέα. 19 οὐχ ἡμέραν μίαν φάγεσθε οὐδὲ
δύο οὐδὲ πέντε ἡμέρας οὐδὲ δέκα ἡμέρας οὐδὲ εἴκοσι ἡμέρας·
20 ἕως μηνὸς ἡμερῶν φάγεσθε, ἕως ἂν ἐξέλθῃ ἐκ τῶν
μυκτήρων ὑμῶν, καὶ ἔσται ὑμῖν εἰς χολέραν, ὅτι ἠπειθήσατε
κυρίῳ, ὅς ἐστιν ἐν ὑμῖν, καὶ ἐκλαύσατε ἐναντίον αὐτοῦ
λέγοντες ‘ἵνα τί ἡμῖν ἐξελθεῖν ἐξ Αἰγύπτου;’’”. 21 καὶ εἶπεν
Numeri, 11,1-23 [5]
Μωυσῆς “ἑξακόσιαι χιλιάδες πεζῶν ὁ λαός, ἐν οἷς εἰμι ἐν
αὐτοῖς, καὶ σὺ εἶπας ‘κρέα δώσω αὐτοῖς φαγεῖν καὶ φάγονται
μῆνα ἡμερῶν’; 22 μὴ πρόβατα καὶ βόες σφαγήσονται αὐτοῖς,
καὶ ἀρκέσει αὐτοῖς; ἢ πᾶν τὸ ὄψος τῆς θαλάσσης
συναχθήσεται αὐτοῖς, καὶ ἀρκέσει αὐτοῖς;”. 23 καὶ εἶπεν
κύριος πρὸς Μωυσῆν “μὴ χεὶρ κυρίου οὐκ ἐξαρκέσει; ἤδη
γνώσει εἰ ἐπικαταλήμψεταί σε ὁ λόγος μου ἢ οὔ”.
ironiche correzioni e consolazioni
• crisi, disperazione e ironia
• la responsabilità del popolo
• fede e sfiducia
• la confidenza con Dio
• il sarcasmo del fedele
• la benevola ironia di Dio
• il caso (in parte analogo) di Giona
• riso aggressivo e riso che consola
I LXX:
LA GENESI
Genesi, 17,15-21, 18,1-15, 21,1-7 [1]
17 15 εἶπεν δὲ ὁ θεὸς τῷ Αβρααμ “Σαρα ἡ γυνή σου, οὐ
κληθήσεται τὸ ὄνομα αὐτῆς Σαρα, ἀλλὰ Σαρρα ἔσται τὸ
ὄνομα αὐτῆς. 16 εὐλογήσω δὲ αὐτὴν καὶ δώσω σοι ἐξ αὐτῆς
τέκνον, καὶ εὐλογήσω αὐτόν καὶ ἔσται εἰς ἔθνη, καὶ βασιλεῖς
ἐθνῶν ἐξ αὐτοῦ ἔσονται”. 17 καὶ ἔπεσεν Αβρααμ ἐπὶ
πρόσωπον καὶ ἐγέλασεν, καὶ εἶπεν ἐν τῇ διανοίᾳ αὐτοῦ λέγων
“εἰ τῷ ἑκατονταετεῖ γενήσεται, καὶ εἰ Σαρρα ἐνενήκοντα ἐτῶν
οὖσα τέξεται”. 18 εἶπεν δὲ Αβρααμ πρὸς τὸν θεόν “Ισμαηλ
οὗτος ζήτω ἐναντίον σου”. 19 εἶπεν δὲ ὁ θεὸς τῷ Αβρααμ
“ναί, ἰδοὺ Σαρρα ἡ γυνή σου τέξεταί σοι υἱόν καὶ καλέσεις τὸ
ὄνομα αὐτοῦ Ισαακ, καὶ στήσω τὴν διαθήκην μου πρὸς αὐτὸν
εἰς διαθήκην αἰώνιον καὶ τῷ σπέρματι αὐτοῦ μετ᾽ αὐτόν. 20
περὶ δὲ Ισμαηλ, ἰδοὺ ἐπήκουσά σου ἰδοὺ εὐλόγησα αὐτὸν καὶ
αὐξανῶ αὐτὸν καὶ πληθυνῶ αὐτὸν σφόδρα δώδεκα ἔθνη
γεννήσει καὶ δώσω αὐτὸν εἰς ἔθνος μέγα. 21 τὴν δὲ διαθήκην
Genesi, 17,15-21, 18,1-15, 21,1-7 [2]
μου στήσω πρὸς Ισαακ, ὃν τέξεταί σοι Σαρρα εἰς τὸν καιρὸν
τοῦτον ἐν τῷ ἐνιαυτῷ τῷ ἑτέρῳ”. 22 συνετέλεσεν δὲ λαλῶν
πρὸς αὐτὸν καὶ ἀνέβη ὁ θεὸς ἀπὸ Αβρααμ.
[…]
18 1 ὤφθη δὲ αὐτῷ ὁ θεὸς πρὸς τῇ δρυὶ τῇ Μαμβρη,
καθημένου αὐτοῦ ἐπὶ τῆς θύρας τῆς σκηνῆς αὐτοῦ
μεσημβρίας. 2 ἀναβλέψας δὲ τοῖς ὀφθαλμοῖς αὐτοῦ εἶδεν, καὶ
ἰδοὺ τρεῖς ἄνδρες εἱστήκεισαν ἐπάνω αὐτοῦ, καὶ ἰδὼν
προσέδραμεν εἰς συνάντησιν αὐτοῖς ἀπὸ τῆς θύρας τῆς σκηνῆς
αὐτοῦ, καὶ προσεκύνησεν ἐπὶ τὴν γῆν. 3 καὶ εἶπεν “κύριε, εἰ
ἄρα εὗρον χάριν ἐναντίον σου, μὴ παρέλθῃς τὸν παῖδά σου· 4
λημφθήτω δὴ ὕδωρ, καὶ νιψάτωσαν τοὺς πόδας ὑμῶν, καὶ
καταψύξατε ὑπὸ τὸ δένδρον 5 καὶ λήμψομαι ἄρτον καὶ
φάγεσθε καὶ μετὰ τοῦτο παρελεύσεσθε εἰς τὴν ὁδὸν ὑμῶν οὗ
εἵνεκεν ἐξεκλίνατε πρὸς τὸν παῖδα ὑμῶν”, καὶ εἶπαν “οὕτως
Genesi, 17,15-21, 18,1-15, 21,1-7 [3]
ποίησον καθὼς εἴρηκας”. 6 καὶ ἔσπευσεν Αβρααμ ἐπὶ τὴν
σκηνὴν πρὸς Σαρραν, καὶ εἶπεν αὐτῇ “σπεῦσον καὶ φύρασον
τρία μέτρα σεμιδάλεως καὶ ποίησον ἐγκρυφίας”. 7 καὶ εἰς τὰς
βόας ἔδραμεν Αβρααμ, καὶ ἔλαβεν μοσχάριον ἁπαλὸν καὶ
καλὸν καὶ ἔδωκεν τῷ παιδί, καὶ ἐτάχυνεν τοῦ ποιῆσαι αὐτό. 8
ἔλαβεν δὲ βούτυρον καὶ γάλα καὶ τὸ μοσχάριον, ὃ ἐποίησεν,
καὶ παρέθηκεν αὐτοῖς καὶ ἐφάγοσαν· αὐτὸς δὲ παρειστήκει
αὐτοῖς ὑπὸ τὸ δένδρον.
9 εἶπεν δὲ πρὸς αὐτόν “ποῦ Σαρρα ἡ γυνή σου;”. ὁ δὲ
ἀποκριθεὶς εἶπεν “ἰδοὺ ἐν τῇ σκηνῇ”. 10 εἶπεν δέ
“ἐπαναστρέφων ἥξω πρὸς σὲ κατὰ τὸν καιρὸν τοῦτον εἰς
ὥρας, καὶ ἕξει υἱὸν Σαρρα ἡ γυνή σου”. Σαρρα δὲ ἤκουσεν
πρὸς τῇ θύρᾳ τῆς σκηνῆς οὖσα ὄπισθεν αὐτοῦ. 11 Αβρααμ δὲ
καὶ Σαρρα πρεσβύτεροι προβεβηκότες ἡμερῶν· ἐξέλιπεν δὲ
Σαρρα γίνεσθαι τὰ γυναικεῖα. 12 ἐγέλασεν δὲ Σαρρα ἐν ἑαυτῇ
Genesi, 17,15-21, 18,1-15, 21,1-7 [4]
λέγουσα “οὔπω μέν μοι γέγονεν ἕως τοῦ νῦν, ὁ δὲ κύριός μου
πρεσβύτερος”. 13 καὶ εἶπεν κύριος πρὸς Αβρααμ “τί ὅτι
ἐγέλασεν Σαρρα ἐν ἑαυτῇ λέγουσα ‘ἆρά γε ἀληθῶς τέξομαι,
ἐγὼ δὲ γεγήρακα’; 14 μὴ ἀδυνατεῖ παρὰ τῷ θεῷ ῥῆμα; εἰς τὸν
καιρὸν τοῦτον ἀναστρέψω πρὸς σὲ εἰς ὥρας, καὶ ἔσται τῇ
Σαρρα υἱός”. 15 ἠρνήσατο δὲ Σαρρα λέγουσα “οὐκ ἐγέλασα”·
ἐφοβήθη γάρ. καὶ εἶπεν “οὐχί, ἀλλὰ ἐγέλασας”.
[…]
21 1 καὶ κύριος ἐπεσκέψατο τὴν Σαρραν, καθὰ εἶπεν,
καὶ ἐποίησεν κύριος τῇ Σαρρα, καθὰ ἐλάλησεν. 2 καὶ
συλλαβοῦσα ἔτεκεν Σαρρα τῷ Αβρααμ υἱὸν εἰς τὸ γῆρας εἰς
τὸν καιρόν, καθὰ ἐλάλησεν αὐτῷ κύριος. 3 καὶ ἐκάλεσεν
Αβρααμ τὸ ὄνομα τοῦ υἱοῦ αὐτοῦ τοῦ γενομένου αὐτῷ, ὃν
ἔτεκεν αὐτῷ Σαρρα, Ισαακ. 4 περιέτεμεν δὲ Αβρααμ τὸν
Ισαακ τῇ ὀγδόῃ ἡμέρᾳ, καθὰ ἐνετείλατο αὐτῷ ὁ θεός.
Genesi, 17,15-21, 18,1-15, 21,1-7 [5]
5 Αβρααμ δὲ ἦν ἑκατὸν ἐτῶν ἡνίκα ἐγένετο αὐτῷ Ισαακ ὁ υἱὸς
αὐτοῦ. 6 εἶπεν δὲ Σαρρα “γέλωτά μοι ἐποίησεν κύριος· ὃς γὰρ
ἂν ἀκούσῃ συγχαρεῖταί μοι”. 7 καὶ εἶπεν “τίς ἀναγγελεῖ τῷ
Αβρααμ, ὅτι θηλάζει παιδίον Σαρρα, ὅτι ἔτεκον υἱὸν ἐν τῷ
γήρει μου;”.
il riso di Dio
• un riso nonviolento
• la sospensione dell’immediatezza
• umorismo e ironia
• il nome di Isacco
• tre storie ‘comiche’: Sodoma, Lot, Abimelech
• Sara e il riso di Dio
Le fonti della koiné
I testi documentari (lettere, conti, ecc.) e gli errori (ει/ι, la pronuncia
delle occlusive, α/ε, gli errori dei forestieri).
Papiri (Egitto ed Ercolano ante 79 d.C.) e iscrizioni: le differenti
tipologie di errore.
I testi letterari e gli inconvenienti della ‘tradizione’ (quella ‘a monte’:
letterarizzante; quella ‘a valle’: analogista e/o innovatrice); i testi
documentari come indicatori della lingua d’uso nelle opere letterarie.
I testi ‘paraletterari’: i Settanta e il Nuovo Testamento; il valore
documentario dei testi biblici per lo studio della koiné e l’antichità
della loro tradizione (il Vaticano e il Sinaitico del IV sec.,
l’Alessandrino del V sec.); il problema della paternità delle
particolarità (gli autori o i copisti?).
L’influenza del parlato sulla lingua ufficiale: l’esempio di οὐδείς/οὐθείς e
dei gruppi -ττ-/-σσ-.
I testi letterari non arcaizzanti (Aristotele, Menandro, Polibio) e il greco
moderno: l’evoluzione della lingua.
I caratteri della koiné
Da un ritmo quantitativo a un ritmo accentuativo (fenomeno indoeuropeo, cui si oppone
in parte solo il lituano): l’ingresso dell’accento nella ritmica e l’affievolirsi delle
distinzioni quantitative all’interno dello stesso timbro.
La scomparsa di ϝ, y, s-.
La scomparsa del duale (Ar.: 37x δύο: 10x + δραχμάς, 27x + duale; Men.: δύο + pl.) e
la rianimazione fittizia degli atticisti.
La scomparsa dell’ottativo, doppione del congiuntivo (vd. sanscrito, persiano, latino,
ecc.): il mantenimento del valore desiderativo, il progressivo arretramento di quello
potenziale (la concorrenza del futuro: qualcuno potrebbe fare / farà forse), di quello
irreale (la concorrenza del passato: facciamo come se tu fossi / che eri), di quello
dipendente dai tempi storici (‘congiuntivo del passato’: la concorrenza del
congiuntivo); «la perdita di un’eleganza da aristocratici» (Meillet).
Il verbo dalla complicazione indoeuropea (le ‘anomalie’) all’uniformazione
paradigmatica: i verbi atematici e le forme ‘irregolari’ ricondotti a una coniugazione
‘normale’; la debole e ambigua des. 3 pers. pl. -ντ e il prevalere di -σαν.
La riduzione delle forme nominali anomale, la riduzione dei comparativi, la progressiva
scomparsa del medio, la rapida scomparsa del perfetto (la concorrenza dell’aoristo,
nello sbiadirsi dei valori aspettuali), la scomparsa della flessione consonantica, lo
sviluppo delle preposizioni (specie nei Settanta).
I LXX:
IL SALMO 126
Salmo 126 [1]
1
ᾠδὴ τῶν ἀναβαθμῶν
ἐν τῷ ἐπιστρέψαι κύριον τὴν αἰχμαλωσίαν Σιων
ἐγενήθημεν ὡς παρακεκλημένοι·
2 τότε ἐπλήσθη χαρᾶς τὸ στόμα ἡμῶν, καὶ ἡ γλῶσσα ἡμῶν
ἀγαλλιάσεως·
τότε ἐροῦσιν ἐν τοῖς ἔθνεσιν· “ἐμεγάλυνεν κύριος τοῦ
ποιῆσαι μετ᾽ αὐτῶν”.
3 ἐμεγάλυνεν κύριος τοῦ ποιῆσαι μεθ᾽ ἡμῶν· ἐγενήθημεν
εὐφραινόμενοι.
4 ἐπίστρεψον κύριε τὴν αἰχμαλωσίαν ἡμῶν ὡς χειμάρρους ἐν
τῷ νότῳ·
5 οἱ σπείροντες ἐν δάκρυσιν ἐν ἀγαλλιάσει θεριοῦσιν·
Salmo 126 [2]
πορευόμενοι ἐπορεύοντο καὶ ἔκλαιον αἴροντες τὰ σπέρματα
αὐτῶν·
ἐρχόμενοι δὲ ἥξουσιν ἐν ἀγαλλιάσει αἴροντες τὰ δράγματα
αὐτῶν.
6
riso e gioia
• il riso di tutti
• l’universo che ride
• la semina nel pianto e il raccolto nella gioia
• riso e ritorno
IL NUOVO TESTAMENTO
Matteo, 15,21-29 [1]
21 καὶ ἐξελθὼν ἐκεῖθεν ὁ Ἰησοῦς ἀνεχώρησεν εἰς τὰ
μέρη Τύρου καὶ Σιδῶνος. 22 καὶ ἰδοὺ γυνὴ Χαναναία ἀπὸ τῶν
ὁρίων ἐκείνων ἐξελθοῦσα ἔκραζεν λέγουσα· “ἐλέησόν με,
κύριε υἱὸς Δαυίδ· ἡ θυγάτηρ μου κακῶς δαιμονίζεται”. 23 ὁ δὲ
οὐκ ἀπεκρίθη αὐτῇ λόγον. καὶ προσελθόντες οἱ μαθηταὶ αὐτοῦ
ἠρώτουν αὐτὸν λέγοντες· “ἀπόλυσον αὐτήν, ὅτι κράζει
ὄπισθεν ἡμῶν”. 24 ὁ δὲ ἀποκριθεὶς εἶπεν· “οὐκ ἀπεστάλην εἰ
μὴ εἰς τὰ πρόβατα τὰ ἀπολωλότα οἴκου Ἰσραήλ”. 25 ἡ δὲ
ἐλθοῦσα προσεκύνει αὐτῷ λέγουσα· “κύριε, βοήθει μοι”. 26 ὁ
δὲ ἀποκριθεὶς εἶπεν· “οὐκ ἔστιν καλὸν λαβεῖν τὸν ἄρτον τῶν
τέκνων καὶ βαλεῖν τοῖς κυναρίοις”. 27 ἡ δὲ εἶπεν· “ναὶ κύριε,
καὶ γὰρ τὰ κυνάρια ἐσθίει ἀπὸ τῶν ψιχίων τῶν πιπτόντων ἀπὸ
τῆς τραπέζης τῶν κυρίων αὐτῶν”. 28 τότε ἀποκριθεὶς ὁ
Ἰησοῦς εἶπεν αὐτῇ· “ὦ γύναι, μεγάλη σου ἡ πίστις· γενηθήτω
Matteo, 15,21-29 [2]
σοι ὡς θέλεις”. καὶ ἰάθη ἡ θυγάτηρ αὐτῆς ἀπὸ τῆς ὥρας
ἐκείνης.
29 καὶ μεταβὰς ἐκεῖθεν ὁ Ἰησοῦς ἦλθεν παρὰ τὴν
θάλασσαν τῆς Γαλιλαίας, καὶ ἀναβὰς εἰς τὸ ὄρος ἐκάθητο
ἐκεῖ.
Marco, 7,24-30
24 ἐκεῖθεν δὲ ἀναστὰς ἀπῆλθεν εἰς τὰ ὅρια Τύρου. καὶ
εἰσελθὼν εἰς οἰκίαν οὐδένα ἤθελεν γνῶναι, καὶ οὐκ ἠδυνήθη
λαθεῖν· 25 ἀλλ᾽ εὐθὺς ἀκούσασα γυνὴ περὶ αὐτοῦ, ἧς εἶχεν τὸ
θυγάτριον αὐτῆς πνεῦμα ἀκάθαρτον, ἐλθοῦσα προσέπεσεν
πρὸς τοὺς πόδας αὐτοῦ· 26 ἡ δὲ γυνὴ ἦν Ἑλληνίς,
Συροφοινίκισσα τῷ γένει· καὶ ἠρώτα αὐτὸν ἵνα τὸ δαιμόνιον
ἐκβάλῃ ἐκ τῆς θυγατρὸς αὐτῆς. 27 καὶ ἔλεγεν αὐτῇ· “ἄφες
πρῶτον χορτασθῆναι τὰ τέκνα, οὐ γάρ ἐστιν καλὸν λαβεῖν τὸν
ἄρτον τῶν τέκνων καὶ τοῖς κυναρίοις βαλεῖν”. 28 ἡ δὲ
ἀπεκρίθη καὶ λέγει αὐτῷ· “κύριε· καὶ τὰ κυνάρια ὑποκάτω τῆς
τραπέζης ἐσθίουσιν ἀπὸ τῶν ψιχίων τῶν παιδίων”. 29 καὶ
εἶπεν αὐτῇ· “διὰ τοῦτον τὸν λόγον ὕπαγε, ἐξελήλυθεν ἐκ τῆς
θυγατρός σου τὸ δαιμόνιον”. 30 καὶ ἀπελθοῦσα εἰς τὸν οἶκον
αὐτῆς εὗρεν τὸ παιδίον βεβλημένον ἐπὶ τὴν κλίνην καὶ τὸ
δαιμόνιον ἐξεληλυθός.
dialogo e ironia
• il coraggio della richiesta
• il dramma personale e le agudezas
• il diniego maieutico
• la risposta ‘a tono’
• la fede e l’insistenza
• l’ironia della disperazione
• la gioia della salvezza
Signore,
dammi una buona digestione
ed anche qualcosa da digerire.
Donami la salute del corpo,
col buonumore necessario a mantenerla.
E donami, Signore, un’anima santa,
che faccia tesoro
di quello che è buono e puro,
affinché non si spaventi
alla vista del male,
ma trovi, alla tua presenza,
la via per rimettere le cose a posto.
la gioia del limite
• rimettere le cose a posto
• la giusta distanza
• tra esaltazione e depressione
• uno strumento di ricerca e di richiesta
• il senso del limite
il riso come distacco da ciò che passa
alla fine di una carrellata...
Donami un’anima che non conosca
la noia, i brontolii, i sospiri e i lamenti;
e non permettere che io mi affligga eccessivamente
per quella cosa troppo invadente
che si chiama “io”.
Signore,
dammi il senso del ridicolo
e concedimi la grazia di comprendere gli scherzi,
affinché conosca nella vita
un po’ di gioia, e possa farne partecipi anche gli altri.
(T. More, La preghiera del buonumore)
comprendere e gioire
A una delle forme dell’humanitas vogliamo tener fermo anche noi, anche
se non abbiamo una particolare predisposizione a divenire umanisti; a
quel minimo di umanità pr cui non c’è bisogno di nessuna speciale
attitudine: al rispetto dell’uomo. I valori assoluti che ci sovrastano,
soprattutto la giustizia e la verità, hanno la fatale proprietà di farci
dimenticare talvolta che quella parte di assoluto che noi possiamo
intendere non è tutto l’assoluto. Eppure quell’assoluto ci fa agire come se
noi in persona fossimo l’assoluto ‒ e guai allora per il nostro povero
prossimo. Allora la morale diventa dinamite. E la sua forza esplosiva
aumenta tanto più, quanto più numerosi sono gli uomini che credono di
essere al servizio dell’assoluto; quando siamo convinti che determinate
istituzioni incorporano l’assoluto, la catastrofe è sicura. Dobbiamo
ricordare allora che ogni uomo ha una sua dignità e una sua libertà. Un
po’ di compiacenza e di spirito di conciliazione, e forse, o sancte Erasme,
una piccola dose della tua ironia.
(B. Snell, Il sentimento dell’humanitas)
epilogo
[email protected]
Scarica

slides del corso - Dipartimento di Filologia Classica e Italianistica