Feste e simposi
nella letteratura greca.
Rappresentazioni della convivialità
da Omero ai Cristiani
Storia della Lingua Greca/Grammatica Greca
Laurea Specialistica in Filologia, Letteratura e
Tradizione Classica
a.a. 2008/2009 – F. Condello, C. Neri
[email protected]
[email protected]
Sono ancora aperte come un tempo
le osterie di fuori porta. / Ma la gente
che ci andava a bere, fuori o dentro,
è tutta morta. / Qualcuno è andato
per età, / qualcuno perché già
dottore, / e insegue una maturità, si
è sposato, fa carriera, / ed è una
morte un po’ peggiore.
(F. Guccini, Canzone
delle osterie di fuori porta)
prologo
• l’idealizzazione del buon tempo antico
• lo spazio dell’evasione
• la conferma di un’identità
il simposio e la festa come specchi di
un’identità collettiva
funzioni e atmosfere simposiali
un incontro di persone in ricerca
presentazioni reciproche: attese e obiettivi
presentazione del corso:
• gli obiettivi
• i modi
• programma e calendario
• le verifiche
• il materiale
gli obiettivi
• approfondire una lingua nei suoi contesti
• comunicare, insegnare, autovalutarsi
• fare ricerca: metodi e strumenti
i modi
• lezioni introduttive e finestre di
approfondimento
• lezioni-Referate
• esercizi personali
programma e calendario
• il programma e la tabella delle lezioni
• C. Neri: 5.10-11.11
F. Condello: 17.11-22.12
• i libri in programma
• date degli appelli
le verifiche
• autovalutazione: le schede di verifica
• Referate
• esame finale: il testo e il saggio
il materiale
http://www2.classics.unibo.it/Didatti
ca/Programs/20092010/Neri/
le prime occorrenze della parola
συμπόσιον
ALCEO
Alceo, fr. 70 V.
[
]·[·]·χ̣····[
π̣·[·]τωι τάδ᾽ εἴπην ὀδ·υ··[
ἀθύ̣ρει πεδέχων συμποσίω·[
βάρμος, φιλώνων πεδ᾽ ἀλεμ[άτων
εὐωχήμενος αὔτοισιν ἐπα[
κῆνος δὲ παώθεις Ἀτρεΐδα[·]·[
δαπτέτω πόλιν ὠς καὶ πεδὰ Μυρσι̣[λ]ω̣[
θᾶς κ᾽ ἄμμε βόλλητ᾽ Ἄρευς ἐπιτ·ύχε··[
τρόπην· ἐκ δὲ χόλω τῶδε λαθοίμεθ··[·
χαλάσσομεν δὲ τὰς θυμοβόρω λύας
ἐμφύλω τε μάχας, τάν τις Ὀλυμπίων
ἔνωρσε, δᾶμον μὲν εἰς ἀυάταν ἄγων
Φιττάκωι δὲ δίδοις κῦδος ἐπήρ[ατ]ο̣ν̣ 
simposio, parola, politica
• la parola, il canto, la musica e gli
strumenti
• il carattere misto e la presenza dei
‘bricconi’
• lo spazio della festa
• parentele, alleanze, ‘politica’
• dal simposio degli amici al pasto della
città
• la chiamata alle armi e il desiderio di
Alceo, fr. 368 V.
κέλομαί τινα τὸν χαρίεντα Μένωνα
κάλεσσαι,
αἰ χρῆ συμποσίας ἐπόνασιν ἔμοιγε γένεσθαι
simposio, eros, piacere
• ordini e inviti
• la grazia e l’erotismo
• la soddisfazione dell’io
• godimento e guadagno
• il simposio come azione (‘femminile’)
TEOGNIDE
Teognide 295-298
κωτίλῳ ἀνθρώπῳ σιγᾶν χαλεπώτατον
ἄχθος,
φθεγγόμενος δ᾽ ἀδαὴς οἷσι παρῇ μελετᾷ,
ἀδὴς
πέλεται
ἐχθαίρουσι δὲ πάντες· ἀναγκαίη δ᾽ ἐπίμειξις
ἀνδρὸς τοιούτου συμποσίῳ τελέθει.
il simposio dei seccatori
• la chiacchiera e il silenzio
• la pesantezza e il fastidio
• il simposio come spazio di tolleranza
• i commensali: fato, imposizione e scelta
Teognide 467-496
μηδένα τῶνδ᾽ ἀέκοντα μένειν κατέρυκε παρ᾽ ἡμῖν,
μηδὲ θύραζε κέλευ᾽ οὐκ ἐθέλοντ᾽ ἰέναι,
μηδ᾽ εὕδοντ᾽ ἐπέγειρε, Σιμωνίδη, ὅντιν᾽ ἂν ἡμῶν
θωρηχθέντ᾽ οἴνῳ μαλθακὸς ὕπνος ἕλῃ,
μηδὲ τὸν ἀγρυπνέοντα κέλευ᾽ ἀέκοντα καθεύδειν.
“πᾶν γὰρ ἀναγκαῖον χρῆμ᾽ ἀνιηρὸν ἔφυ”.
τῷ πίνειν δ᾽ ἐθέλοντι παρασταδὸν οἰνοχοείτω·
οὐ πάσας νύκτας γίνεται ἁβρὰ παθεῖν.
αὐτὰρ ἐγώ — μέτρον γὰρ ἔχω μελιηδέος οἴνου —
ὕπνου λυσικάκου μνήσομαι οἴκαδ᾽ ἰών.
ἥξω δ᾽ ὡς οἶνος χαριέστατος ἀνδρὶ πεπόσθαι·
οὔτε τι γὰρ νήφω οὔτε λίην μεθύω.
ὃς δ᾽ ἂν ὑπερβάλλῃ πόσιος μέτρον, οὐκέτι κεῖνος
τῆς αὐτοῦ γλώσσης καρτερὸς οὐδὲ νόου·
μυθεῖται δ᾽ ἀπάλαμνα, τὰ νήφοσι γίνεται αἰσχρά,
αἰδεῖται δ᾽ ἕρδων οὐδέν, ὅταν μεθύῃ,
τὸ πρὶν ἐὼν σώφρων, τότε νήπιος. ἀλλὰ σὺ ταῦτα
γινώσκων μὴ πῖν᾽ οἶνον ὑπερβολάδην,
ἀλλ᾽ ἢ πρὶν μεθύειν ὑπανίστασο — μή σε βιάσθω
γαστὴρ ὥστε κακὸν λάτριν ἐφημέριον —
ἢ παρεὼν μὴ πῖνε. σὺ δ᾽ “ἔγχεε” τοῦτο μάταιον
κωτίλλεις αἰεί· τοὔνεκά τοι μεθύεις·
ἡ μὲν γὰρ “φέρεται φιλοτήσιος”, ἡ δὲ “πρόκειται”.
τὴν δὲ “θεοῖς σπένδεις”, τὴν δ᾽ “ἐπὶ χειρὸς ἔχεις”·
αἰνεῖσθαι δ᾽ οὐκ οἶδας. ἀνίκητος δέ τοι οὗτος,
ὃς πολλὰς πίνων μή τι μάταιον ἐρεῖ·
ὑμεῖς δ᾽ εὖ μυθεῖσθε παρὰ κρητῆρι μένοντες,
ἀλλήλων ἔριδος δὴν ἀπερυκόμενοι,
εἰς τὸ μέσον φωνεῦντες ὁμῶς ἑνὶ καὶ συνάπασιν·
χοὔτως συμπόσιον γίνεται οὐκ ἄχαρι.
galateo simposiale
• la libertà di venire, restare e andare,
dormire o stare svegli, bere a volontà: la
tolleranza
• occasionalità,
simposio
non
regolarità
del
• la misura del vino e il dominio di sé
• il vino e il sonno
• mythoi, parole indecenti, parole vane
• il cratere, il mezzo e lo spazio della
condivisione
CRESTOMAZIA SIMPOSIALE
il tempo del simposio
• il drinking-party del dopo-cena
• il de die potare (cf. Alc. fr. 346 V.)
• il tempo dell’accoglienza
• la riunione dei compagni
• la celebrazione di un evento famigliare
• la continuazione di un rito o di un sacrificio
i commensali
• simposi solitari
• tra le Cariti e le Muse
• l’eteria
• il simposio dei γένη
• il simposio del tiranno
• il simposio borghese
i luoghi
• il μέγαρον
• l’ἀνδρών
• il τέμενος e altri ‘esterni’
• l’accampamento
• l’assito di una nave
i momenti e l’apparato
• la sparecchiatura e il lavaggio
• i seggi o le κλῖναι, i tappeti
• le corone e le tenie, i profumi, l’incenso
• il fuoco per scaldare, la neve per rinfrescare
• il corredo ceramico e l’‘immaginario’ del simposio
• il cratere, il vino e l’acqua, gli snacks
• i παῖδες e le etère
• gli inni e le libagioni per gli dèi iniziali
• il κῶμος conclusivo
il contenuto del simposio
• il rito e il relax
• il vino e la verità (cf. Alc. frr. 333, 366 V.)
• il μῦθος, la musica, la poesia
• l’ἔρως (omo- ed eterosessuale)
• il gioco e la dimensione agonale (cottabo, enigmi,
etc.)
• la riflessione valoriale e identitaria
• la rievocazione del passato e la progettualità
• la παιδεία
il lessico del simposio
• εὐφροσύνη
• ἡσυχία
• χάρις, ἀρετή, δίκη
• τέρψις, ἡδονή
• ἀλήθεια, πίστις
• ὁμόνοια
• ἔρως
• παιδεία
le Muse nel simposio
• l’elegia: esortazione, riflessione, rievocazione
• il giambo: censura, motteggio, gioco, polemica
• la melica monodica (e corale) e la musica
• esecuzioni epiche e citarodiche
• improvvisazione e μεταποίησις
• coppie agonali, catene simposiali, σκόλια
• citazioni e riusi
• la politica e la filosofia
SIMPOSI EPICI
Achille e i messi: Iliade IX 182-224
Achille e i messi: Il. IX 182-224
τὼ δὲ βάτην παρὰ θῖνα πολυφλοίσβοιο θαλάσσης
πολλὰ μάλ᾽ εὐχομένω γαιηόχῳ ἐννοσιγαίῳ
ῥηϊδίως πεπιθεῖν μεγάλας φρένας Αἰακίδαο.
Μυρμιδόνων δ᾽ ἐπί τε κλισίας καὶ νῆας ἱκέσθην,
τὸν δ᾽ εὗρον φρένα τερπόμενον φόρμιγγι λιγείῃ
καλῇ δαιδαλέῃ, ἐπὶ δ᾽ ἀργύρεον ζυγὸν ἦεν,
τὴν ἄρετ᾽ ἐξ ἐνάρων πόλιν Ἠετίωνος ὀλέσσας·
τῇ ὅ γε θυμὸν ἔτερπεν, ἄειδε δ᾽ ἄρα κλέα ἀνδρῶν.
Πάτροκλος δέ οἱ οἶος ἐναντίος ἧστο σιωπῇ,
δέγμενος Αἰακίδην ὁπότε λήξειεν ἀείδων,
τὼ δὲ βάτην προτέρω, ἡγεῖτο δὲ δῖος Ὀδυσσεύς,
στὰν δὲ πρόσθ᾽ αὐτοῖο· ταφὼν δ᾽ ἀνόρουσεν Ἀχιλλεὺς
αὐτῇ σὺν φόρμιγγι λιπὼν ἕδος ἔνθα θάασσεν.
ὣς δ᾽ αὔτως Πάτροκλος, ἐπεὶ ἴδε φῶτας, ἀνέστη.
τὼ καὶ δεικνύμενος προσέφη πόδας ὠκὺς Ἀχιλλεύς·
χαίρετον· ἦ φίλοι ἄνδρες ἱκάνετον ἦ τι μάλα χρεώ,
οἵ μοι σκυζομένῳ περ Ἀχαιῶν φίλτατοί ἐστον.
ὣς ἄρα φωνήσας προτέρω ἄγε δῖος Ἀχιλλεύς,
εἷσεν δ᾽ ἐν κλισμοῖσι τάπησί τε πορφυρέοισιν.
αἶψα δὲ Πάτροκλον προσεφώνεεν ἐγγὺς ἐόντα·
μείζονα δὴ κρητῆρα Μενοιτίου υἱὲ καθίστα,
ζωρότερον δὲ κέραιε, δέπας δ᾽ ἔντυνον ἑκάστῳ·
οἳ γὰρ φίλτατοι ἄνδρες ἐμῷ ὑπέασι μελάθρῳ.
ὣς φάτο, Πάτροκλος δὲ φίλῳ ἐπεπείθεθ᾽ ἑταίρῳ.
αὐτὰρ ὅ γε κρεῖον μέγα κάββαλεν ἐν πυρὸς αὐγῇ,
ἐν δ᾽ ἄρα νῶτον ἔθηκ᾽ ὄϊος καὶ πίονος αἰγός,
ἐν δὲ συὸς σιάλοιο ῥάχιν τεθαλυῖαν ἀλοιφῇ.
τῷ δ᾽ ἔχεν Αὐτομέδων, τάμνεν δ᾽ ἄρα δῖος Ἀχιλλεύς.
καὶ τὰ μὲν εὖ μίστυλλε καὶ ἀμφ᾽ ὀβελοῖσιν ἔπειρε,
πῦρ δὲ Μενοιτιάδης δαῖεν μέγα ἰσόθεος φώς.
αὐτὰρ ἐπεὶ κατὰ πῦρ ἐκάη καὶ φλὸξ ἐμαράνθη,
ἀνθρακιὴν στορέσας ὀβελοὺς ἐφύπερθε τάνυσσε,
πάσσε δ᾽ ἁλὸς θείοιο κρατευτάων ἐπαείρας.
αὐτὰρ ἐπεί ῥ᾽ ὤπτησε καὶ εἰν ἐλεοῖσιν ἔχευε,
Πάτροκλος μὲν σῖτον ἑλὼν ἐπένειμε τραπέζῃ
καλοῖς ἐν κανέοισιν, ἀτὰρ κρέα νεῖμεν Ἀχιλλεύς.
αὐτὸς δ᾽ ἀντίον ἷζεν Ὀδυσσῆος θείοιο
τοίχου τοῦ ἑτέροιο, θεοῖσι δὲ θῦσαι ἀνώγει
Πάτροκλον ὃν ἑταῖρον· ὃ δ᾽ ἐν πυρὶ βάλλε θυηλάς.
οἳ δ᾽ ἐπ᾽ ὀνείαθ᾽ ἑτοῖμα προκείμενα χεῖρας ἴαλλον.
αὐτὰρ ἐπεὶ πόσιος καὶ ἐδητύος ἐξ ἔρον ἕντο,
νεῦσ᾽ Αἴας Φοίνικι· νόησε δὲ δῖος Ὀδυσσεύς,
πλησάμενος δ᾽ οἴνοιο δέπας δείδεκτ᾽ Ἀχιλῆα.
il simposio di Achille
• il relax musicale
• i seggi
• sorpresa, estemporaneità, ospitalità
• il fuoco
• gli dèi
• la libagione con la coppa in mano
• il simposio come gesto di accoglienza
per approfondire...
• Il. XI 618-644 (il simposio di Nestore)
• Od. VIII 59-95, 244-267 (simposio e panegyris di
Scheria)
• Od. XVIII 405-428, XXII 1-25 (simposio finale dei
Proci).
LA FESTA IN DELO
Inno ad Apollo 140-173
Inno ad Apollo 140-173
αὐτὸς δ᾽ ἀργυρότοξε ἄναξ ἑκατηβόλ᾽ Ἄπολλον,
ἄλλοτε μέν τ᾽ ἐπὶ Κύνθου ἐβήσαο παιπαλόεντος,
ἄλλοτε δ᾽ ἂν νήσους τε καὶ ἀνέρας ἠλάσκαζες.
πολλοί τοι νηοί τε καὶ ἄλσεα δενδρήεντα,
πᾶσαι δὲ σκοπιαί τε φίλαι καὶ πρώονες ἄκροι
ὑψηλῶν ὀρέων, ποταμοί θ᾽ ἅλα δὲ προρέοντες·
ἀλλὰ σὺ Δήλῳ Φοῖβε μάλιστ᾽ ἐπιτέρπεαι ἦτορ,
ἔνθα τοι ἑλκεχίτωνες Ἰάονες ἠγερέθονται
αὐτοῖς σὺν παίδεσσι καὶ αἰδοίῃς ἀλόχοισιν.
οἱ δέ σε πυγμαχίῃ τε καὶ ὀρχηθμῷ καὶ ἀοιδῇ
μνησάμενοι τέρπουσιν ὅταν στήσωνται ἀγῶνα.
φαίη κ᾽ ἀθανάτους καὶ ἀγήρως ἔμμεναι αἰεὶ
ὃς τότ᾽ ἐπαντιάσει᾽ ὅτ᾽ Ἰάονες ἀθρόοι εἶεν·
πάντων γάρ κεν ἴδοιτο χάριν, τέρψαιτο δὲ θυμὸν
ἄνδρας τ᾽ εἰσορόων καλλιζώνους τε γυναῖκας
νῆάς τ᾽ ὠκείας ἠδ᾽ αὐτῶν κτήματα πολλά.
πρὸς δὲ τόδε μέγα θαῦμα, ὅου κλέος οὔποτ᾽ ὀλεῖται,
κοῦραι Δηλιάδες Ἑκατηβελέταο θεράπναι·
αἵ τ᾽ ἐπεὶ ἂρ πρῶτον μὲν Ἀπόλλων᾽ ὑμνήσωσιν,
αὖτις δ᾽ αὖ Λητώ τε καὶ Ἄρτεμιν ἰοχέαιραν,
μνησάμεναι ἀνδρῶν τε παλαιῶν ἠδὲ γυναικῶν
ὕμνον ἀείδουσιν, θέλγουσι δὲ φῦλ᾽ ἀνθρώπων.
πάντων δ᾽ ἀνθρώπων φωνὰς καὶ κρεμβαλιαστὺν
μιμεῖσθ᾽ ἴσασιν· φαίη δέ κεν αὐτὸς ἕκαστος
φθέγγεσθ᾽· οὕτω σφιν καλὴ συνάρηρεν ἀοιδή.
ἀλλ᾽ ἄγεθ᾽ ἱλήκοι μὲν Ἀπόλλων Ἀρτέμιδι ξύν,
χαίρετε δ᾽ ὑμεῖς πᾶσαι· ἐμεῖο δὲ καὶ μετόπισθε
μνήσασθ᾽, ὁππότε κέν τις ἐπιχθονίων ἀνθρώπων
ἐνθάδ᾽ ἀνείρηται ξεῖνος ταλαπείριος ἐλθών·
ὦ κοῦραι, τίς δ᾽ ὔμμιν ἀνὴρ ἥδιστος ἀοιδῶν
ἐνθάδε πωλεῖται, καὶ τέῳ τέρπεσθε μάλιστα;
ὑμεῖς δ᾽ εὖ μάλα πᾶσαι ὑποκρίνασθ᾽ ἀφήμως·
τυφλὸς ἀνήρ, οἰκεῖ δὲ Χίῳ ἔνι παιπαλοέσσῃ,
τοῦ πᾶσαι μετόπισθεν ἀριστεύουσιν ἀοιδαί.
la festa ionica in Delo
• lo zoom cultuale e la centralità del luogo
• l’idea di riunione, e la partecipazione
‘plenaria’
• sport, danza, musica e poesia
• l’elemento agonale
• il fare memoria e il rievocare
• τέρψις, χάρις, bellezza, ricchezza
• la gioventù che serve
Lingue letterarie e lingue parlate
Il greco (tranne, parzialmente, glosse e iscrizioni, che peraltro sono
‘formalizzate’) è per noi una lingua letteraria (ma ciò, come sempre
avviene per le lingue antiche, è dovuto anche al processo della
tradizione).
Il complesso dei linguisti e il sospetto verso le lingue letterarie:
l’esempio del latino da Augusto al Rinascimento (o al Concilio Vaticano
II) e del sanscrito, il divaricarsi dei piani.
Le lingue letterarie come forme ‘normalizzate’ del parlato e come
insiemi compatti di regole fissate e codificate e le lingue parlate come
incerti oggetti di ricerca (quale lingua parlata? quali atlanti linguistici?).
L’importanza, anche modellizzante, delle lingue letterarie (es. il gotico di
Ulfila, lo slavo o slavone di Salonicco di Cirillo e Metodio, l’armeno dei
primi traduttori biblici, l’arabo del Corano) e le lingue comuni in nuce (es.
di Dante, Petrarca e Boccaccio).
Νon di rado una lingua letteraria diventa lingua comune.
Dal parlato alla ‘letteratura’
Le lingue letterarie, come anche le lingue religiose,
sono un tipo particolare di lingue ‘speciali’ o
‘tecniche’.
Parlate locali (ogni gruppo locale ha la sua) e parlate
speciali (gruppi professionali, esercito, sport).
Il carattere esoterico e ‘segreto’ delle lingue speciali,
che le rende così difficili da studiare.
I caratteri delle lingue speciali: il mantenimento della
fonetica e del sistema grammaticale, e la
differenziazione lessicale (il lessico ha una certa
autonomia ed è più facilmente modificabile: l’es.
dell’armeno zingaresco); forestierismi, neologismi,
Lingue letterarie religiose e profane
Le lingue religiose: il passaggio dall’umano al divino e
l’esigenza di discontinuità e di oscurità (terminologica e
sintattica: l’es. di Ahura Mazdah); le Gatha, gli inni
vedici, il Carmen fratrum Arvalium, l’Inno a Zeus
dell’Agamennone di Eschilo.
Il processo di laicizzazione delle lingue religiose: l’intervento
di elementi esterni (i re stranieri in India) e il proselitismo
(l’alfabeto gotico, slavo, armeno).
Il processo di cristallizzazione e di irrigidimento indotto dalle
lingue religiose divenute letterarie: la chiave di
interpretazione della realtà e la meccanizzazione del
pensiero.
L’internazionalismo delle lingue letterarie.
Le lingue letterarie di origine profana: thul islandesi, filé
Il greco come lingua profana
Il diletto delle aristocrazie, le feste pubbliche, i ritrovi dei
gruppi; la scarsa incidenza dell’elemento religioso sulla
lingua e sulla letteratura elleniche.
I caratteri delle lingue letterarie: arcaismo e dialettalismo
(il dialetto diverso da quello su cui riposa la lingua
corrente); differenze grammaticali (il passato remoto, il
congiuntivo, …), fonetiche (gorod e grad in russo),
lessicali (corsiero, affinché, concerne, sono a dirle,
èspleta; l’esempio dei Cechi e dei Francesi: ordinateur e
computer), di ordo verborum (le esigenze di autonomia e
completezza delle frasi letterarie).
Parlato (varietas e irregolarità grammaticale, monotonia
nei tipi di frase e nel lessico) versus letterario (regolarità
[monotonia] grammaticale, varietà nei tipi di frase e nel
lessico).
La lingua di Omero?
Il fantasma del testo di Omero: prima e dopo Alessandria.
L’età prealessandrina: il sostrato eolico (ma tessalico e beotico, non
lesbico) e le differenti spiegazioni degli eolismi omerici; il sostrato
arcadico-cipriota; la fase ionica; l’edizione pisistratidea e l’atticizzazione
(?); il metacarakthri-smov~ ionico del 403 (l’esempio
di EOS); edizioni kat’ a[ndra e kata; povlin.
L’età alessandrina e postalessandrina: il lavoro degli Alessandrini
(Zenodoto, Aristofane di Bisanzio) e le edizioni ‘selvagge’ dei papiri;
Aristarco e la sua scuola; l’erudizione ellenistica (Aristonico e Didimo,
Erodiano e Nicanore: il commento dei quattro); il Venetus A e la
tradizione medioevale.
Il problema degli arcaismi: il testo come risultato di un continuo
compromesso tra le esigenze della tradizione e della metrica da un lato
e della modernizza-zione e dell’uditorio dall’altro.
La fissazione del testo omerico risale a un’epoca in cui la pronuncia si
era già differenziata rispetto a quella degli antichi aedi.
Incoerenze omeriche
L’azione del digamma () ‘scoperto’ da Richard Bentley:
a) i 350 casi in cui  fa posizione nei tempi forti
dell’esametro (ma non nei deboli).
b) i migliaia di casi in cui  evita lo iato.
c) la consonante che si sta indebolendo (il passaggio da
Omero a Esiodo).
Il dativo plurale delle declinazioni tematiche:
le forme antiche -oisi e -h/si e le forme
recenti -oi~ e -h/~/-ai~.
Forme non contratte e forme contratte:
a) il genitivo singolare: -oio, -oo e -ou/-w.
b) le contrazioni indebite (deivdoa ed hjova).
La palaia;av~:
diacronia
sincronia
Le forme eoliche
nelle iscrizioni e
ioniche
di Chio, e le forme eoliche
metricamente ‘protette’ (o metricamente ‘necessarie’).
Il passaggio di a a h.
I duali in -a, i gen. in -ao e in -avwn, laov~ /
nhov~.
I nomi di Posidone e degli Ioni.
Le forme dell’articolo plurale.
Forme con nasali geminate e pronomi personali.
Esiti di labiovelari.
Desinenze di infiniti.
I participi perfetti in -nt-.
Dativi plurali in -essi e aoristi in -ss-.
Le varie forme delle preposizioni (prov~, potiv,
protiv).
I nomina agentis: -twr/-thr per i nomi semplici
e -ta~/-th~ per i composti (come in eolico).
Il carattere arcaico della lingua
epica
La presenza intermittente dell’aumento, non
rintracciabile in alcun testo di prosa.
L’autonomia degli avverbi, non ancora
preposizioni o preverbi.
L’alternanza di -ss- con -s-: tovsso~
e tovso~, mevsso~ e mevso~,
(ej)kavlesa
ed
(ej)kavlessa.
La progressiva scomparsa (non
rivoluzionante) di alcune libertà e di
Una lingua letteraria e
internazionale
L’uso incoerente e ‘versificatorio’ del
duale (o[sse, ojfqalmov~).
Il pubblico aristocratico e la
corporazione internazionale degli
aedi.
I composti ‘letterarizzanti’ e termini
peregrini (glw`ttai).
Opera ‘aperta’, formularità, pensiero
individuale e libero dei personaggi.
IL SIMPOSIO SOLITARIO
Archiloco, fr. 2 W.2
Archiloco, fr. 2 W.2
ἐν δορὶ μέν μοι μᾶζα μεμαγμένη, ἐν δορὶ δ᾽ οἶνος
Ἰσμαρικός· πίνω δ᾽ ἐν δορὶ κεκλιμένος.
Metro: distico elegiaco (6dap hem hem: AyByü FZwZ wG\yü JyKxU lylylZlylylI); correptio ‘epica’: v. 1
μεμαγμενη̆ , ἐν.
Ath. I 30f (I), Synes. Epist. 130,30-34 (II), Suda υ 441 A. (III); (1 ἐν δορὶ δ’ οἶνος–2) Suda ι 645 A. (IV). Cf. App.
Prov. III 86 = Suda μ 548 A. ad Ar. Eq. 55-57 prob. respp. (cf. Zenob. I 21, all., necnon scholl. vett. Ar. Eq. 55) || 1 μοι
II : τοι III : om. I  μεμαγμένη testt. : -χμένη dub. West  2 δ’ om. II
il simposio di Archiloco
• la lancia o la nave?
• la focaccia impastata e il vino pregiato
• la posizione reclinata
IL SIMPOSIO DEL GRUPPO
Alceo, fr. 346 V.
Alceo, fr. 346 V.
πώνωμεν· τί τὰ λύχν᾿ ὀμμένομεν; δάκτυλος ἀμέρα·
κὰδ δ᾿ ἄερρε κυλίχναις μεγάλαις, ἄϊτα, ποικίλαις·
οἶνον γὰρ Σεμέλας καὶ Δίος υἶος λαθικάδεα
ἀνθρώποισιν ἔδωκ᾿. ἔγχεε κέρναις ἔνα καὶ δύο
πλήαις κὰκ κεφάλας, <ἀ> δ᾿ ἀτέρα τὰν ἀτέραν κύλιξ
ὠθήτω
Metro: asclepiadei maggiori (gl2c: lulkklZlküklZlkklkuU); hiatus: vv. 3s. λαθικάδεα / ἀνθρώποισιν; varia: v. 2 ῐτα.
Ath. X 430d (I); (1–5 κεφάλας) Ath. XI 480f-481a (II); (4 ἔγχεε–δύο) Ath. X 430a (III) || 1 πώνωμεν Meineke : πίν- I, II | τὰ λύχν’
Porson : τὸν λύχνον I, II | ὀμμένομεν Ahrens : ἀμμένομεν II : σβέννυμεν I || 2 d’ ἄερρε Ahrens : δ’ ἄειρε II : δ’ ἀνάειρε I :
δἄερρε Lobel(-Page) | ἄϊτα Hiller : ἀΐτα censor Ienensis : αἱ τὰ fere testt. | ποικίλαις Jani : ποικιλλις II : ποικιλα I || 3 οἶνον II
: -ος I | υἶος Bergk : υἱὸς I : om. II | λαθικάδεα Bergk : -καδέα I : -κηδέα II || 4 ἔδωκ’ I : -κεν II | ἔγχεε I : -ευε III : ἐγχέαι II |
κέρναις Meister : κίρναις I(A) : κιρνὰς I(C) : κέρνα II : κέρνα εἷς III | δύο om. II || 5 πλήαις Fick : πλέαις I : πλείους II | κὰκ
κεφάλας Porson : κακκεφ- I(A) : κἀκ κεφ- I(dett.), Stephanus, von Blumenthal : crucc. concl. Liberman, qui κἀς κεφάλαν prop. |
<ἀ> Porson | ἀτέρα Bergk : ἁτ- I | ἀτέραν Bergk : ἑτ- I
il simposio di Alceo
• il simposio diurno e la lettura esistenziale
• il ‘tirare giù le coppe’
• il fanciullo che serve
• il vino come rimedio agli affanni
• la miscela
• misura e dismisura
per approfondire...
• Alcm. PMGF 1,37-101, 56 (feste notturne)
• Sapph. fr. 2 V. (rito femminile)
• Alc. frr. 338, 347 V. (il vino)
• Theogn. 531-534 (la musica)
• Simon. PMG 542 (motivi sapienziali)
• Criti. fr. 4 W.2 (polemica interpersonale)
• Eleg. adesp. fr. 27 W.2 = fr. 4 Pellizer (lo spirito del
simposio).
IL SIMPOSIO TIRANNICO
Pindaro, frr. 124a-b M.
Pindaro, frr. 124a-b M.
(a) Ὦ Θρασύβουλ᾽, ἐρατᾶν ὄχημ᾽ ἀοιδᾶν
τοῦτό <τοι> πέμπω μεταδόρπιον. ἐν ξυνῷ κεν εἴη
συμπόταισίν τε γ΄λυκερὸν καὶ Διωνύσοιο καρπῷ
καὶ κυλίκεσσιν Ἀθαναίαισι κέντρον·
(b) ἁνίκ᾽ ἀνθρώπων καματώδεες οἴχονται μέριμναι
στηθέων ἔξω· πελάγει δ᾽ ἐν πολυχ΄ρύσοιο πλούτου
πάντες ἴσᾳ νέομεν ψευδῆ πρὸς ἀκτάν·
ὃς μὲν ἀχ΄ρήμων, ἀφνεὸς τότε, τοὶ δ᾽ αὖ πλουτέοντες
<˘> ἀέξονται φρένας ἀμπελίνοις τόξοις δαμέντες
il simposio di Trasibulo
• la poesia inviata a distanza
• la poesia come stimolo
• il dopo-cena, il vino, le coppe attiche
• le ansie della
nell’illusione
realtà
e
la
• la commistione dei ruoli
• la poesia e il vino che ‘pungono’
crociera
per approfondire...
• Anacr. PMG 348, 357, 358, 388, 396, 408, 417
(scene simposiali)
• Ibyc. PMGF 286-288 (amore e bellezza)
• Pind. O. 1 e 2 (celebrazioni agonali)
IL SIMPOSIO DEI PURI
Senofane, fr. 1 W.2
Senofane, fr. 1 W.2
νῦν γὰρ δὴ ζάπεδον καθαρὸν καὶ χεῖρες ἁπάντων
καὶ κύλικες· πλεκτοὺς δ᾽ ἀμφιτιθεῖ στεφάνους,
ἄλλος δ᾽ εὐῶδες μύρον ἐν φιάλῃ παρατείνει·
κρητὴρ δ᾽ ἕστηκεν μεστὸς ἐυφροσύνης·
ἄλλος δ᾽ οἶνος ἑτοῖμος, ὃς οὔποτέ φησι προδώσειν,
μείλιχος ἐν κεράμοις, ἄνθεος ὀζόμενος·
ἐν δὲ μέσοις ἁγνὴν ὀδμὴν λιβανωτὸς ἵησιν,
ψυχρὸν δ᾽ ἐστὶν ὕδωρ καὶ γλυκὺ καὶ καθαρόν·
παρκέαται δ᾽ ἄρτοι ξανθοὶ γεραρή τε τράπεζα
τυροῦ καὶ μέλιτος πίονος ἀχθομένη·
βωμὸς δ᾽ ἄνθεσιν ἂν τὸ μέσον πάντῃ πεπύκασται,
μολπὴ δ᾽ ἀμφὶς ἔχει δώματα καὶ θαλίη.
χρὴ δὲ πρῶτον μὲν θεὸν ὑμνεῖν εὔφρονας ἄνδρας
εὐφήμοις μύθοις καὶ καθαροῖσι λόγοις,
σπείσαντάς τε καὶ εὐξαμένους τὰ δίκαια δύνασθαι
πρήσσειν· ταῦτα γὰρ ὦν ἐστι προχειρότερον,
οὐχ ὕβρεις· πίνειν δ᾽ ὁπόσον κεν ἔχων ἀφίκοιο
οἴκαδ᾽ ἄνευ προπόλου μὴ πάνυ γηραλέος.
ἀνδρῶν δ᾽ αἰνεῖν τοῦτον ὃς ἐσθλὰ πιὼν ἀναφαίνει,
ὡς ᾖ μνημοσύνη καὶ τόνος ἀμφ᾽ ἀρετῆς,
οὔ τι μάχας διέπειν Τιτήνων οὐδὲ Γιγάντων
οὐδὲ < > Κενταύρων, πλάσμα<τα> τῶν προτέρων,
ἢ στάσιας σφεδανάς· τοῖς οὐδὲν χρηστὸν ἔνεστιν·
θεῶν <δὲ> προμηθείην αἰὲν ἔχειν ἀγαθήν.
lo stile del simposio
• la purità fisica e morale
• profumo e dolcezza
• l’apparato
(spettacolo
l’abbondanza
degli
occhi)
e
• gli inni al divino e la pietas (racconti e parole)
• la δίκη e il rifiuto di ogni violenza e di ogni
στάσις
• tematiche simposiali: l’epica al bando
STILI SIMPOSIALI A CONFRONTO
Anacreonte, PMG 356, fr. eleg. 2 W.2
Anacreonte, PMG 356
a ἄγε δὴ φέρ᾿ ἡμὶν ὦ παῖ
κελέβην, ὅκως ἄμυστιν
προπίω, τὰ μὲν δέκ᾿ ἐγχέας
ὕδατος, τὰ πέντε δ᾿ οἴνου
κυάθους ὡς ἀνυβρίστως
ἀνὰ δηὖτε βασσαρήσω.
(–––)
b ἄγε δηὖτε μηκέτ᾿ οὕτω
πατάγῳ τε κἀλαλητῳ
Σκυθικὴν πόσιν παρ᾿ οἴνῳ
μελετῶμεν, ἀλλὰ καλοῖς
ὑποπίνοντες ἐν ὕμνοις.
5
10
una misura per il vino
• il servizio dei fanciulli a simposio
• la miscela
• le dimensioni della coppa
• il modo di bere
• il bere ‘scitico’
• il rumore o gli inni
Anacreonte, fr. eleg. 2 W.2
οὐ φιλέω, ὃς κρητῆρι παρὰ πλέῳ οἰνοποτάζων
νείκεα καὶ πόλεμον δακρυόεντα λέγει,
ἀλλ᾽ ὅστις Μουσέων τε καὶ ἀγλαὰ δῶρ᾽ Ἀφροδίτης
συμμίσγων ἐρατῆς μνήσκεται εὐφροσύνης.
tematiche simposiali
• la guerra e le liti: la recusatio dell’epica
• simposio e poetica del simposio
• il dominio delle Muse
• la presenza di Afrodite
• οἰνοποτάζειν e ὑποπίνειν
• la poesia come esercizio
L’invenzione dell’articolo
Il primo manifestarsi dell’individualità e del presente nella lirica greca arcaica: il mito
come confronto, la sentenza e lo snodo tra particolare e universale, l’io e il
sentimento, la mobilità dello spirito (B. Snell).
La formazione (autoctona soltanto in Grecia) dei concetti scientifici e la lingua come
espressione dello spirito e come mezzo di conoscenza: le premesse linguistiche
della scienza e la selezione degli elementi linguistici necessari all’elaborazione
teorica.
La fissazione dell’universale in forma determinata e il processo di astrazione (nomi
propri [l’individuale], nomi comuni [il generale: classificazione, generalizzazione e
prima conoscenza], astratti [mere astrazioni senza plurale; ‘nomi mitici’personificazioni e metafore: antropomorfizzare l’incorporeo]): l’invenzione dell’articolo
e la sostantivazione dell’aggettivo e delle forme verbali.
Funzioni dell’articolo: determinare l’immateriale, porlo come universale, determinare
singolarmente l’universale (farne cioè un nome astratto, comune e proprio a un
tempo).
L’uso particolare, determinato (“questo qui”), dell’articolo omerico (ed esiodico): il valore
dimostrativo e l’assenza degli articoli veri e propri; il valore oppositivo (“questi …
quelli”); il valore anaforico (“Odisseo … lui”); il valore ‘connettivo-relativo’ (“e quelle
…”); il valore prolettico (“questo: ...”); il valore dimostrativo-apposizionale (“quella,
l’isola”); il valore individualizzante (“tutte quelle altre volte”); il valore enfatico (“questo
tuo dono”).
La prima comparsa della prosa e la presenza dell’articolo (a eccezione delle iscrizioni
cipriote e di quelle panfilie, che lo presentano assai di rado): il valore determinativo; il
valore di rinvio e riferimento; il valore di opposizione; l’interposizione e la creazione
Le lingue dei lirici
I dativi plurali in -oi~, -ai~ (strum. ai. -aih,
ir. -aiš. lit. -ais) e in -oisi, -aisi/-hsi
(loc. -su in indoiranico e baltoslavo): -oisi in
ionico, -oi~ nei dialetti dorico-occidentali (eccezioni
in argivo), -oisi (agg. e sost.) e -oi~ (art.) nel
lesbico, le oscillazioni dell’attico e delle lingue
letterarie (la tragedia, la commedia di Epicarmo, i poeti
lirici).
L’uso intermittente, arcaico (ábharat e bhárat) e omerico,
dell’aumento: libero nella lirica corale e in quella
eolica, costante (tranne omeriche eccezioni) in quella
ionica.
L’uso intermittente, ‘poetico’, dell’articolo (raro negli
elegiaci, nella lirica monodica e corale, più frequente
nel giambo e nella commedia, oltre che nella prosa).
I generi della lirica
Il fondo ionico (kovt’, kw~, etc.) e gli epicismi dell’elegia: ionicismi
(o atticismi: doriv?) non epici (la progressiva riduzione) ed
epicismi non ionici (il progressivo incremento). L’epigramma dalla
dialettizzazione alla maggiore letterarietà (fine IV sec.).
Il verso popolare (con paralleli nel vedico) e lo ionico corrente (cólto,
non parlato: la lingua delle iscrizioni) del giambo (forme contratte,
crasi, declinazione ‘attica’, termini volgari, la riduzione degli epicismi
non ionici).
L’incomparabile lirica eolica (in mancanza di una prosa eolica e di una
lirica corale epicorica; il limitato apporto delle iscrizioni: fonetica e
morfologia, non lessico) e beotica (Corinna), i metri ‘innodici’
indoeuropei, il lessico e lo stile semplici; la lingua delle persone cólte
contemporanee (tranne la rarità dell’articolo e delle forme contratte):
eolico nei lesbici, ionico in Anacreonte, beotico in Corinna.
La lirica corale: il ‘dorico’ di poeti non dorici; composizioni corali per
feste religiose pubbliche e successiva laicizzazione; l’a, gli infiniti
in -men, gen. in -a`n e dat. in -essi, la mancanza di aoristi
in -xa e di ‘futuri dorici’, la rarità di  (tranne che in Alcmane e in
Pindaro: la confusione /g nei codici), l’alternanza suv/tuv, la
UN SIMPOSIO TRAGICOMICO
Euripide, Alcesti 747-764
Euripide, Alc. 747-764
πολλοὺς μὲν ἤδη κἀπὸ παντοίας χθονὸς
ξένους μολόντας οἶδ᾽ ἐς Ἀδμήτου δόμους,
οἷς δεῖπνα προύθηκ᾽· ἀλλὰ τοῦδ᾽ οὔπω ξένου
κακίον᾽ ἐς τήνδ᾽ ἑστίαν ἐδεξάμην.
ὃς πρῶτα μὲν πενθοῦντα δεσπότην ὁρῶν
ἐσῆλθε κἀτόλμησ᾽ ἀμείψασθαι πύλας.
ἔπειτα δ᾽ οὔτι σωφρόνως ἐδέξατο
τὰ προστυχόντα ξένια, συμφορὰν μαθών,
ἀλλ᾽, εἴ τι μὴ φέροιμεν, ὤτρυνεν φέρειν.
ποτῆρα δ᾽ †ἐν χείρεσσι† κίσσινον λαβὼν
πίνει μελαίνης μητρὸς εὔζωρον μέθυ,
ἕως ἐθέρμην᾽ αὐτὸν ἀμφιβᾶσα φλὸξ
οἴνου. στέφει δὲ κρᾶτα μυρσίνης κλάδοις,
ἄμουσ᾽ ὑλακτῶν· δισσὰ δ᾽ ἦν μέλη κλύειν·
ὁ μὲν γὰρ ἦιδε, τῶν ἐν Ἀδμήτου κακῶν
οὐδὲν προτιμῶν, οἰκέται δ᾽ ἐκλαίομεν
δέσποιναν, ὄμμα δ᾽ οὐκ ἐδείκνυμεν ξένωι
τέγγοντες· Ἄδμητος γὰρ ὧδ᾽ ἐφίετο.
il simposio di Eracle
• il simposio raccontato
• una festa ‘cattiva’ (e solitaria)
• la rozzezza
• invadenza e insensibilità
• il vino schietto
• l’abbaiare sgraziato
• il contrasto tra il canto e il pianto
• il canto rumoroso e il pianto silenzioso
ESAGERAZIONI COMICHE
Aristofane, Vespe 1299-1325
Aristofane, Vesp. 1299-1325
οὐ γὰρ ὁ γέρων ἀτηρότατον ἄρ᾽ ἦν κακὸν
καὶ τῶν ξυνόντων πολὺ παροινικώτατος;
καίτοι παρῆν Ἵππυλλος, Ἀντιφῶν, Λύκων,
Λυσίστρατος, Θούφραστος, οἱ περὶ Φρύνιχον.
τούτων ἁπάντων ἦν ὑβριστότατος μακρῷ.
εὐθὺς γὰρ ὡς ἐνέπλητο πολλῶν κἀγαθῶν,
ἀνήλατ᾽, ἐσκίρτα, ᾽πεπόρδει, κατεγέλα,
ὥσπερ καχρύων ὀνίδιον εὐωχημένον·
κἄτυπτε δή με νεανικῶς "παῖ παῖ" καλῶν.
εἶτ᾽ αὐτόν, ὡς εἶδ᾽, ᾔκασεν Λυσίστρατος·
“ἔοικας, ὦ πρεσβῦτα, νεοπλούτῳ τρυγὶ
κλητῆρί τ᾽ εἰς ἀχυρὸν ἀποδεδρακότι”.
ὁ δ᾽ ἀνακραγὼν ἀντῄκασ᾽ αὐτὸν πάρνοπι
τὰ θρῖα τοῦ τρίβωνος ἀποβεβληκότι,
Σθενέλῳ τε τὰ σκευάρια διακεκαρμένῳ.
οἱ δ᾽ ἀνεκρότησαν, πλήν γε Θουφράστου μόνου·
οὗτος δὲ διεμύλλαινεν, ὡς δὴ δεξιός.
ὁ γέρων δὲ τὸν Θούφραστον ἤρετ᾽· “εἰπέ μοι,
ἐπὶ τῷ κομᾷς καὶ κομψὸς εἶναι προσποιεῖ,
κωμῳδολοιχῶν περὶ τὸν εὖ πράττοντ᾽ ἀεί;”
τοιαῦτα περιύβριζεν αὐτοὺς ἐν μέρει,
σκώπτων ἀγροίκως καὶ προσέτι λόγους λέγων
ἀμαθέστατ᾽ οὐδὲν εἰκότας τῷ πράγματι.
ἔπειτ᾽, ἐπειδὴ ᾽μέθυεν, οἴκαδ᾽ ἔρχεται
τύπτων ἅπαντας, ἤν τις αὐτῷ ξυντύχῃ.
ὁδὶ δὲ καὶ δὴ σφαλλόμενος προσέρχεται.
ἀλλ᾽ ἐκποδὼν ἄπειμι πρὶν πληγὰς λαβεῖν.
il simposio di Filocleone
• il simposio raccontato
• il simposio del gruppo: i nomi
• la (allegra) violenza e gli eccessi
• le percosse ai servi
• l’eikasmos
• il frastuono scomposto e i ‘delicatini’
• gli insulti
• il κῶμος e le percosse ai passanti
Il teatro: festa religiosa e laica
Le maschere da armamentario cultuale a
istituto
letterario
e
mezzo
di
rappresentazione.
Lo scenario (il teatro di Dioniso), il pubblico
(l’intera povli~) e la formalizzazione.
La commistione di generi poetici non attici: il
genere lirico religioso dorico e quello lirico
narrativo ionico.
Dalla lirica corale alla tragedia: il coro, il
canto ‘a solo’, il parlato-recitato (l’attività di
Arione di Metimna a Corinto e l’origine
Commistione linguistica nella
tragedia
I cori: i metri e la lingua lirici, l’a, le ultime tracce del ‘sacro’ (le
oscillazioni testuali e il problema della tradizione linguistica dei
testi scenici).
Il parlato giambo-trocaico, la lingua di Atene e gli ionismi
letterarizzanti: la grammatica attica; a ed h attici; la
sporadicità del duale; ss (non tt) e rs (non rr) e gli
iperionismi (pursov~); forme ioniche letterarie (o[pwpa
per eJovraka, douvrato~ e dorov~ per
dovrato~, Qrh`/x, gh`qen).
La volontà di distaccarsi dall’attico quotidiano e di ‘alzare il tono’:
gli omerismi (forme non contratte, lunghe ei e ou per e
e o, des. in -oio ed -essi, forme pronominali e articolorelativo, diverse forme verbali, comp. ajreivwn e
bevltero~, preposizioni, congiunzioni e particelle) e il
gioco dei verbi composti (e dei preverbi ‘esaustivi’); la glossa in
luogo del nome comune; occidentalismi (nel coro e nel dialogo:
La cultura ‘di tipo ateniese’
La commistione stilizzata di tutte le
espressioni letterarie precedenti.
La lirica discorsiva e narrativa ionica e la
lirica religiosa dorica.
Il carattere interdialettale e tendenzialmente
‘imperialista’ della letteratura ateniese.
La preparazione di una nuova lingua
comune (che però sarà creata dalla
filosofia, dalla scienza e dalla storiografia
più che dalla poesia).
Il ‘dramma’ siciliano e la
commedia
La misteriosa (l’assenza di opere intere fino a
Teocrito e ad Archimede) ma influente
(l’esempio delle monete del VI sec. a.C.) cultura
siciliana e le origini doriche del dramma
(dra`ma)
La koine occidentale di tipo dorico: Epicarmo (il
nome di un genere?) e Sofrone.
I
genitivi
ejmevo~
e
tevo~,
ivsami
(<
ivsanti),
deiknuvein (< deiknuvonti),
pef&kein, pevposca, il dat. pl.
in -essi, kavrrwn (per kreivsswn)
La commedia attica
L’ateniese parlato e le differenze tra
Aristofane e Menandro: i volgarismi.
La grammatica attica (imperativi in -o e
in -so, e[dosan ed e[dwkan,
futuri dorici e non, e[mellon ed
h[mellon, comparativi in -w e
in -ona, plei`n / plevon /
pleion
h]
…), i cori e i
composti paratragici (e paraepici e
paralirici), gli ‘stranieri’ parlanti nei dialetti
locali (le lingue diverse ma comunicanti), i
metricismi (-οιατο, -μεσθα, etc.).
MORTE A SIMPOSIO
Erodoto, V 18-20
Erodoto, V 18-20
Οἱ ὦν Πέρσαι οἱ πεμφθέντες οὗτοι παρὰ τὸν Ἀμύντην
ὡς ἀπίκοντο, αἴτεον ἐλθόντες ἐς ὄψιν τὴν Ἀμύντεω
Δαρείῳ βασιλέϊ γῆν τε καὶ ὕδωρ. ὁ δὲ ταῦτά τε ἐδίδου
καί σφεας ἐπὶ ξείνια καλέει, παρασκευασάμενος δὲ
δεῖπνον μεγαλοπρεπὲς ἐδέκετο τοὺς Πέρσας
φιλοφρόνως. ὡς δὲ ἀπὸ δείπνου ἐγίνοντο,
διαπίνοντες εἶπαν οἱ Πέρσαι τάδε· “ξεῖνε Μακεδών,
ἡμῖν νόμος ἐστὶ τοῖσι Πέρσῃσι, ἐπεὰν δεῖπνον
προτιθώμεθα μέγα, τότε καὶ τὰς παλλακὰς καὶ τὰς
κουριδίας γυναῖκας ἐσάγεσθαι παρέδρους. σύ νυν,
ἐπεί περ προθύμως μὲν ἐδέξαο, μεγάλως δὲ ξεινίζεις,
διδοῖς τε βασιλέϊ Δαρείῳ γῆν τε καὶ ὕδωρ, ἕπεο νόμῳ
τῷ ἡμετέρῳ”. εἶπε πρὸς ταῦτα Ἀμύντης· “ὦ Πέρσαι,
οὐκ οὗτος, ἀλλὰ κεχωρίσθαι ἄνδρας γυναικῶν· ἐπείτε
δὲ ὑμεῖς ἐόντες δεσπόται προσχρηίζετε τούτων,
παρέσται ὑμῖν καὶ ταῦτα”. εἴπας τοσαῦτα ὁ Ἀμύντης
μετεπέμπετο τὰς γυναῖκας, αἱ δ᾽ ἐπείτε καλεόμεναι
ἦλθον, ἐπεξῆς ἀντίαι ἵζοντο τοῖσι Πέρσῃσι. ἐνθαῦτα οἱ
Πέρσαι ἰδόμενοι γυναῖκας εὐμόρφους ἔλεγον πρὸς
Ἀμύντην φάμενοι τὸ ποιηθὲν τοῦτο οὐδὲν εἶναι
σοφόν· κρέσσον γὰρ εἶναι ἀρχῆθεν μὴ ἐλθεῖν τὰς
γυναῖκας ἢ ἐλθούσας καὶ μὴ παριζομένας ἀντίας
ἵζεσθαι ἀλγηδόνας σφίσι ὀφθαλμῶν. ἀναγκαζόμενος δὲ
ὁ Ἀμύντης ἐκέλευε παρίζειν· πειθομένων δὲ τῶν
γυναικῶν αὐτίκα οἱ Πέρσαι μαστῶν τε ἅπτοντο οἷα
πλεόνως οἰνωμένοι καί κού τις καὶ φιλέειν ἐπειρᾶτο.
Ἀμύντης μὲν δὴ ταῦτα ὁρέων ἀτρέμας εἶχε, καίπερ
δυσφορέων, οἷα ὑπερδειμαίνων τοὺς Πέρσας.
Ἀλέξανδρος δὲ ὁ Ἀμύντεω παρεών τε καὶ ὁρέων
ταῦτα, ἅτε νέος τε ἐὼν καὶ κακῶν ἀπαθής, οὐδαμῶς
ἔτι κατέχειν οἷός τε ἦν, ὥστε δὲ βαρέως φέρων εἶπε
πρὸς Ἀμύντην τάδε· “σὺ μέν, ὦ πάτερ, εἶκε τῇ ἡλικίῃ
ἀπιών τε ἀναπαύεο μηδὲ λιπάρεε τῇ πόσι· ἐγὼ δὲ
προσμένων αὐτοῦ τῇδε πάντα τὰ ἐπιτήδεα παρέξω
τοῖσι ξείνοισι”. πρὸς ταῦτα συνιεὶς Ἀμύντης ὅτι
νεώτερα πρήγματα πρήξειν μέλλοι Ἀλέξανδρος,
λέγει· “ὦ παῖ, σχεδὸν γάρ σεο ἀνακαιομένου συνίημι
τοὺς λόγους, ὅτι ἐθέλεις ἐμὲ ἐκπέμψας ποιέειν τι
νεώτερον· ἐγὼ ὦν σεο χρηίζω μηδὲν νεοχμῶσαι κατ᾽
ἄνδρας τούτους, ἵνα μὴ ἐξεργάσῃ ἡμέας, ἀλλὰ ἀνέχεο
ὁρέων τὰ ποιεύμενα. ἀμφὶ δὲ ἀπόδῳ τῇ ἐμῇ πείσομαί
ὡς δὲ ὁ Ἀμύντης χρηίσας τούτων οἰχώκεε, λέγει ὁ
Ἀλέξανδρος πρὸς τοὺς Πέρσας· “γυναικῶν τουτέων,
ὦ ξεῖνοι, πολλή ἐστι ὑμῖν εὐπετείη, καὶ εἰ πάσῃσι
βούλεσθε μίσγεσθαι καὶ ὁκόσῃσι ὦν αὐτέων. τούτου
μὲν πέρι αὐτοὶ ἀποσημανέετε. νῦν δέ, σχεδὸν γὰρ ἤδη
τῆς κοίτης ὥρη προσέρχεται ὑμῖν καὶ καλῶς ἔχοντας
ὑμέας ὁρέω μέθης, γυναῖκας ταύτας, εἰ ὑμῖν φίλον
ἐστί, ἄφετε λούσασθαι, λουσαμένας δὲ ὀπίσω
προσδέκεσθε”. εἴπας ταῦτα, συνέπαινοι γὰρ ἦσαν οἱ
Πέρσαι, γυναῖκας μὲν ἐξελθούσας ἀπέπεμπε ἐς τὴν
γυναικηίην, αὐτὸς δὲ ὁ Ἀλέξανδρος ἴσους ἀριθμὸν
τῇσι γυναιξὶ ἄνδρας λειογενείους τῇ τῶν γυναικῶν
ἐσθῆτι σκευάσας καὶ ἐγχειρίδια δοὺς παρῆγε ἔσω,
παράγων δὲ τούτους ἔλεγε τοῖσι Πέρσῃσι τάδε·
“ὦ Πέρσαι, οἴκατε πανδαισίῃ τελέῃ ἱστιῆσθαι· τά τε
γὰρ ἄλλα ὅσα εἴχομεν, καὶ πρὸς τὰ οἷά τε ἦν
ἐξευρόντας παρέχειν, πάντα ὑμῖν πάρεστι, καὶ δὴ καὶ
τόδε τὸ πάντων μέγιστον, τάς τε ἑωυτῶν μητέρας καὶ
τὰς ἀδελφεὰς ἐπιδαψιλευόμεθα ὑμῖν, ὡς παντελέως
μάθητε τιμώμενοι πρὸς ἡμέων τῶν πέρ ἐστε ἄξιοι,
πρὸς δὲ καὶ βασιλέϊ τῷ πέμψαντι ἀπαγγείλητε ὡς
ἀνὴρ Ἕλλην, Μακεδὼν ὕπαρχος, εὖ ὑμέας ἐδέξατο καὶ
τραπέζῃ καὶ κοίτῃ”. ταῦτα εἴπας ὁ Ἀλέξανδρος
παρίζει Πέρσῃ ἀνδρὶ ἄνδρα Μακεδόνα ὡς γυναῖκα τῷ
λόγῳ· οἱ δέ, ἐπείτε σφέων οἱ Πέρσαι ψαύειν
ἐπειρῶντο, διεργάζοντο αὐτούς.
il simposio di Alessandro
• stili simposiali a confronto
• la lussuria orientale e la compostezza
‘greca’
• ospitalità e politica (di debolezza)
• senso dell’onore e senso nazionale
• il vino e il sesso
• il topico inganno
Un’invenzione ionica: la prosa
La poesia degli Eoli e la prosa degli Ioni: l’affrancamento dalla
tradizione e dal sentimento e la riproduzione intellettuale e
discorsiva di una realtà positiva.
Gli Ioni alla guida culturale e spirituale della Grecia dall’età
arcaica all’inizio di quella classica: i Greci yauna, l’influsso
sull’architettura, sulle arti e sulla scienza orientale (persiana in
primis).
La koiné ionica e l’influenza dell’alfabeto ionico (l’es. di c), poi
generalizzato (Atene 403, Beozia 370, ecc.), e della
terminologia ionica.
L’estrazione e la lingua ionica dei primi prosatori (Talete,
Anassimandro, Anassimene; Eraclito; Ecateo), e quindi del
genere in quanto tale (Erodoto e Tucidide; Ippocrate di Coo;
Antioco di Siracusa, Ellanico di Lesbo); le poche tracce di una
prosa dorica (dalle Dialexeis ad Archimede); le differenze
stilistiche (maggiore o minore letterarietà), non linguistiche tra i
La prosa ‘paraletteraria’:
ai\noi,lovgoi,
mu`qoi, leggi ed elenchi
L’Ai[swpo~ logopoiov~ e i
riflessi poetici da Archiloco a Platone
(Phaed. 60c, 61b).
Genealogie, elenchi di vincitori (ad
Olimpia dal 776 a.C.), liste di
sacerdoti o governanti (gli efori a
Sparta dal 757 a.C., gli arconti ad
La prosa didascalica e narrativa:
logografia, storiografia, scienza,
filosofia
La lingua dei primi logografi tra pretese
poetiche e koiné d’uso microasiatica.
Epicismi, forme non contratte, ionismi
arcaici, l’ingenuità e il gusto narrativo
(l’esempio degli Iamata di Epidauro).
Erodoto, la filosofia, la medicina
La
lingua
semplice
(scevra
di
glw`ssai), varia e ‘internazionale’ del
viaggiatore di Alicarnasso.
Arcaismi, forme non contratte, epicismi e
atticismi: il peso della tradizione manoscritta
e la stilizzazione letteraria.
Le gnw`mai filosofiche tra retorica e
poesia: Eraclito e Democrito.
IL SIMPOSIO DEI SIMPOSI
Platone, Symp. 175c-176e, 212c-214a
Platone, Symp. 175c-176e
μετὰ ταῦτα ἔφη σφᾶς μὲν δειπνεῖν, τὸν δὲ Σωκράτη
οὐκ εἰσιέναι. τὸν οὖν Ἀγάθωνα πολλάκις κελεύειν
μεταπέμψασθαι τὸν Σωκράτη, ἓ δὲ οὐκ ἐᾶν. ἥκειν οὖν
αὐτὸν οὐ πολὺν χρόνον ὡς εἰώθει διατρίψαντα, ἀλλὰ
μάλιστα σφᾶς μεσοῦν δειπνοῦντας. τὸν οὖν
Ἀγάθωνα—τυγχάνειν γὰρ ἔσχατον κατακείμενον
μόνον—δεῦρ᾽, ἔφη φάναι, Σώκρατες, παρ᾽ ἐμὲ
κατάκεισο, ἵνα καὶ τοῦ σοφοῦ ἁπτόμενός σου
ἀπολαύσω, ὅ σοι προσέστη ἐν τοῖς προθύροις. δῆλον
γὰρ ὅτι ηὗρες αὐτὸ καὶ ἔχεις· οὐ γὰρ ἂν προαπέστης.
καὶ τὸν Σωκράτη καθίζεσθαι καὶ εἰπεῖν ὅτι εὖ ἂν ἔχοι,
φάναι, ὦ Ἀγάθων, εἰ τοιοῦτον εἴη ἡ σοφία ὥστ᾽ ἐκ τοῦ
πληρεστέρου εἰς τὸ κενώτερον ῥεῖν ἡμῶν, ἐὰν
ἁπτώμεθα ἀλλήλων, ὥσπερ τὸ ἐν ταῖς κύλιξιν ὕδωρ τὸ
διὰ τοῦ ἐρίου ῥέον ἐκ τῆς πληρεστέρας εἰς τὴν
κενωτέραν. εἰ γὰρ οὕτως ἔχει καὶ ἡ σοφία, πολλοῦ
τιμῶμαι τὴν παρὰ σοὶ κατάκλισιν· οἶμαι γάρ με παρὰ
σοῦ πολλῆς καὶ καλῆς σοφίας πληρωθήσεσθαι. ἡ μὲν
γὰρ ἐμὴ φαύλη τις ἂν εἴη, ἢ καὶ ἀμφισβητήσιμος
ὥσπερ ὄναρ οὖσα, ἡ δὲ σὴ λαμπρά τε καὶ πολλὴν
ἐπίδοσιν ἔχουσα, ἥ γε παρὰ σοῦ νέου ὄντος οὕτω
σφόδρα ἐξέλαμψεν καὶ ἐκφανὴς ἐγένετο πρῴην ἐν
μάρτυσι τῶν Ἑλλήνων πλέον ἢ τρισμυρίοις. ὑβριστὴς
εἶ, ἔφη, ὦ Σώκρατες, ὁ Ἀγάθων. καὶ ταῦτα μὲν καὶ
ὀλίγον ὕστερον διαδικασόμεθα ἐγώ τε καὶ σὺ περὶ τῆς
σοφίας, δικαστῇ χρώμενοι τῷ Διονύσῳ· νῦν δὲ πρὸς
δεῖπνον πρῶτα τρέπου. μετὰ ταῦτα, ἔφη,
κατακλινέντος τοῦ Σωκράτους καὶ δειπνήσαντος
καὶ τῶν ἄλλων, σπονδάς τε σφᾶς ποιήσασθαι, καὶ
ᾄσαντας τὸν θεὸν καὶ τἆλλα τὰ νομιζόμενα,
τρέπεσθαι πρὸς τὸν πότον· τὸν οὖν Παυσανίαν ἔφη
λόγου τοιούτου τινὸς κατάρχειν. εἶεν, ἄνδρες, φάναι,
τίνα τρόπον ῥᾷστα πιόμεθα; ἐγὼ μὲν οὖν λέγω ὑμῖν
ὅτι τῷ ὄντι πάνυ χαλεπῶς ἔχω ὑπὸ τοῦ χθὲς πότου
καὶ δέομαι ἀναψυχῆς τινος—οἶμαι δὲ καὶ ὑμῶν τοὺς
πολλούς· παρῆστε γὰρ χθές—σκοπεῖσθε οὖν τίνι
τρόπῳ ἂν ὡς ῥᾷστα πίνοιμεν. τὸν οὖν Ἀριστοφάνη
εἰπεῖν, Τοῦτο μέντοι εὖ λέγεις, ὦ Παυσανία, τὸ παντὶ
τρόπῳ παρασκευάσασθαι ῥᾳστώνην τινὰ τῆς
πόσεως· καὶ γὰρ αὐτός εἰμι τῶν χθὲς
αὐτῶν ἔφη Ἐρυξίμαχον τὸν Ἀκουμενοῦ ἦ καλῶς,
φάναι, λέγετε. καὶ ἔτι ἑνὸς δέομαι ὑμῶν ἀκοῦσαι πῶς
ἔχει πρὸς τὸ ἐρρῶσθαι πίνειν, Ἀγάθων<ος>. οὐδαμῶς,
φάναι, οὐδ᾽ αὐτὸς ἔρρωμαι. ἕρμαιον ἂν εἴη ἡμῖν, ἦ δ᾽
ὅς, ὡς ἔοικεν, ἐμοί τε καὶ Ἀριστοδήμῳ καὶ Φαίδρῳ καὶ
τοῖσδε, εἰ ὑμεῖς οἱ δυνατώτατοι πίνειν νῦν
ἀπειρήκατε· ἡμεῖς μὲν γὰρ ἀεὶ ἀδύνατοι. Σωκράτη δ᾽
ἐξαιρῶ λόγου· ἱκανὸς γὰρ καὶ ἀμφότερα, ὥστ᾽
ἐξαρκέσει αὐτῷ ὁπότερ᾽ ἂν ποιῶμεν. ἐπειδὴ οὖν μοι
δοκεῖ οὐδεὶς τῶν παρόντων προθύμως ἔχειν πρὸς τὸ
πολὺν πίνειν οἶνον, ἴσως ἂν ἐγὼ περὶ τοῦ
μεθύσκεσθαι οἷόν ἐστι τἀληθῆ λέγων ἧττον ἂν εἴην
ἀηδής. ἐμοὶ γὰρ δὴ τοῦτό γε οἶμαι κατάδηλον
γεγονέναι ἐκ τῆς ἰατρικῆς, ὅτι χαλεπὸν τοῖς ἀνθρώποις
ἑκὼν εἶναι πόρρω ἐθελήσαιμι ἂν πιεῖν οὔτε ἄλλῳ
συμβουλεύσαιμι, ἄλλως τε καὶ κραιπαλῶντα ἔτι ἐκ τῆς
προτεραίας. ἀλλὰ μήν, ἔφη φάναι ὑπολαβόντα Φαῖδρον
τὸν Μυρρινούσιον, ἔγωγέ σοι εἴωθα πείθεσθαι ἄλλως τε
καὶ ἅττ᾽ ἂν περὶ ἰατρικῆς λέγῃς· νῦν δ᾽, ἂν εὖ
βουλεύωνται, καὶ οἱ λοιποί. ταῦτα δὴ ἀκούσαντας
συγχωρεῖν πάντας μὴ διὰ μέθης ποιήσασθαι τὴν ἐν τῷ
παρόντι συνουσίαν, ἀλλ᾽ οὕτω πίνοντας πρὸς ἡδονήν.
ἐπειδὴ τοίνυν, φάναι τὸν Ἐρυξίμαχον, τοῦτο μὲν
δέδοκται, πίνειν ὅσον ἂν ἕκαστος βούληται, ἐπάναγκες δὲ
μηδὲν εἶναι, τὸ μετὰ τοῦτο εἰσηγοῦμαι τὴν μὲν ἄρτι
εἰσελθοῦσαν αὐλητρίδα χαίρειν ἐᾶν, αὐλοῦσαν ἑαυτῇ ἢ
ἂν βούληται ταῖς γυναιξὶ ταῖς ἔνδον, ἡμᾶς δὲ διὰ λόγων
ἀλλήλοις συνεῖναι τὸ τήμερον· καὶ δι᾽ οἵων λόγων, εἰ
βούλεσθε, ἐθέλω ὑμῖν εἰσηγήσασθαι.
il simposio dei discorsi
• l’entrata ritardata
• i posti a simposio
• il pranzo e poi il bere
• la sapienza e il vino: il giudizio di Dioniso
• il bere ‘facile’ (moderato) e la decisione
collettiva
• il simposio come eco della festa
• il simposio ‘casto’ e sapiente: i discorsi in luogo
delle flautiste
Platone, Symp. 212c-214a
εἰπόντος δὲ ταῦτα τοῦ Σωκράτους τοὺς μὲν ἐπαινεῖν,
τὸν δὲ Ἀριστοφάνη λέγειν τι ἐπιχειρεῖν, ὅτι ἐμνήσθη
αὐτοῦ λέγων ὁ Σωκράτης περὶ τοῦ λόγου· καὶ
ἐξαίφνης τὴν αὔλειον θύραν κρουομένην πολὺν
ψόφον παρασχεῖν ὡς κωμαστῶν, καὶ αὐλητρίδος
φωνὴν ἀκούειν. τὸν οὖν Ἀγάθωνα, Παῖδες, φάναι, οὐ
σκέψεσθε; καὶ ἐὰν μέν τις τῶν ἐπιτηδείων ᾖ, καλεῖτε·
εἰ δὲ μή, λέγετε ὅτι οὐ πίνομεν ἀλλ᾽ ἀναπαυόμεθα ἤδη.
καὶ οὐ πολὺ ὕστερον Ἀλκιβιάδου τὴν φωνὴν ἀκούειν
ἐν τῇ αὐλῇ σφόδρα μεθύοντος καὶ μέγα βοῶντος,
ἐρωτῶντος ὅπου Ἀγάθων καὶ κελεύοντος ἄγειν παρ᾽
Ἀγάθωνα. ἄγειν οὖν αὐτὸν παρὰ σφᾶς τήν
τε αὐλητρίδα ὑπολαβοῦσαν καὶ ἄλλους τινὰς τῶν
ἀκολούθων, καὶ ἐπιστῆναι ἐπὶ τὰς θύρας
ἐστεφανωμένον αὐτὸν κιττοῦ τέ τινι στεφάνῳ δασεῖ
καὶ ἴων, καὶ ταινίας ἔχοντα ἐπὶ τῆς κεφαλῆς πάνυ
πολλάς, καὶ εἰπεῖν· ἄνδρες, χαίρετε· μεθύοντα ἄνδρα
πάνυ σφόδρα δέξεσθε συμπότην, ἢ ἀπίωμεν
ἀναδήσαντες μόνον Ἀγάθωνα, ἐφ᾽ ᾧπερ ἤλθομεν; ἐγὼ
γάρ τοι, φάναι, χθὲς μὲν οὐχ οἷός τ᾽ ἐγενόμην
ἀφικέσθαι, νῦν δὲ ἥκω ἐπὶ τῇ κεφαλῇ ἔχων τὰς ταινίας,
ἵνα ἀπὸ τῆς ἐμῆς κεφαλῆς τὴν τοῦ σοφωτάτου καὶ
καλλίστου κεφαλὴν ἐὰν εἴπω οὑτωσὶ ἀναδήσω. ἆρα
καταγελάσεσθέ μου ὡς μεθύοντος; ἐγὼ δέ, κἂν ὑμεῖς
γελᾶτε, ὅμως εὖ οἶδ᾽ ὅτι ἀληθῆ λέγω. ἀλλά μοι λέγετε
αὐτόθεν, ἐπὶ ῥητοῖς εἰσίω ἢ μή; συμπίεσθε ἢ
οὔ; πάντας οὖν ἀναθορυβῆσαι καὶ κελεύειν εἰσιέναι
καὶ κατακλίνεσθαι, καὶ τὸν Ἀγάθωνα καλεῖν αὐτόν.
καὶ τὸν ἰέναι ἀγόμενον ὑπὸ τῶν ἀνθρώπων, καὶ
περιαιρούμενον ἅμα τὰς ταινίας ὡς ἀναδήσοντα,
ἐπίπροσθε τῶν ὀφθαλμῶν ἔχοντα οὐ κατιδεῖν τὸν
Σωκράτη, ἀλλὰ καθίζεσθαι παρὰ τὸν Ἀγάθωνα ἐν
μέσῳ Σωκράτους τε καὶ ἐκείνου· παραχωρῆσαι γὰρ
τὸν Σωκράτη ὡς ἐκεῖνον κατιδεῖν. παρακαθεζόμενον
δὲ αὐτὸν ἀσπάζεσθαί τε τὸν Ἀγάθωνα καὶ ἀναδεῖν.
εἰπεῖν οὖν τὸν Ἀγάθωνα ὑπολύετε, παῖδες,
Ἀλκιβιάδην, ἵνα ἐκ τρίτων κατακέηται. πάνυ γε,
εἰπεῖν τὸν Ἀλκιβιάδην· ἀλλὰ τίς ἡμῖν ὅδε τρίτος
συμπότης; καὶ ἅμα μεταστρεφόμενον αὐτὸν ὁρᾶν
τὸν Σωκράτη, ἰδόντα δὲ ἀναπηδῆσαι καὶ εἰπεῖν ὦ
ἦν; Σωκράτης οὗτος; ἐλλοχῶν αὖ με ἐνταῦθα
κατέκεισο, ὥσπερ εἰώθεις ἐξαίφνης ἀναφαίνεσθαι
ὅπου ἐγὼ ᾤμην ἥκιστά σε ἔσεσθαι. καὶ νῦν τί ἥκεις; καὶ
τί αὖ ἐνταῦθα κατεκλίνης; ὡς οὐ παρὰ Ἀριστοφάνει
οὐδὲ εἴ τις ἄλλος γελοῖος ἔστι τε καὶ βούλεται, ἀλλὰ
διεμηχανήσω ὅπως παρὰ τῷ καλλίστῳ τῶν ἔνδον
κατακείσῃ. καὶ τὸν Σωκράτη, Ἀγάθων, φάναι, ὅρα εἴ
μοι ἐπαμύνεις· ὡς ἐμοὶ ὁ τούτου ἔρως τοῦ ἀνθρώπου οὐ
φαῦλον πρᾶγμα γέγονεν. ἀπ᾽ ἐκείνου γὰρ τοῦ
χρόνου, ἀφ᾽ οὗ τούτου ἠράσθην, οὐκέτι ἔξεστίν μοι
οὔτε προσβλέψαι οὔτε διαλεχθῆναι καλῷ οὐδ᾽ ἑνί, ἢ
οὑτοσὶ ζηλοτυπῶν με καὶ φθονῶν θαυμαστὰ
ἐργάζεται καὶ λοιδορεῖταί τε καὶ τὼ χεῖρε μόγις
ἀπέχεται. ὅρα οὖν μή τι καὶ νῦν ἐργάσηται, ἀλλὰ
διάλλαξον ἡμᾶς, ἢ ἐὰν ἐπιχειρῇ βιάζεσθαι, ἐπάμυνε, ὡς
ἐγὼ τὴν τούτου μανίαν τε καὶ φιλεραστίαν πάνυ
ὀρρωδῶ. ἀλλ᾽ οὐκ ἔστι, φάναι τὸν Ἀλκιβιάδην, ἐμοὶ καὶ
σοὶ διαλλαγή. ἀλλὰ τούτων μὲν εἰς αὖθίς σε
τιμωρήσομαι· νῦν δέ μοι, Ἀγάθων, φάναι, μετάδος
τῶν ταινιῶν, ἵνα ἀναδήσω καὶ τὴν τούτου ταυτηνὶ
τὴν θαυμαστὴν κεφαλήν, καὶ μή μοι μέμφηται ὅτι σὲ
μὲν ἀνέδησα, αὐτὸν δὲ νικῶντα ἐν λόγοις πάντας
ἀνθρώπους, οὐ μόνον πρῴην ὥσπερ σύ, ἀλλ᾽ ἀεί,
ἔπειτα οὐκ ἀνέδησα. καὶ ἅμ᾽ αὐτὸν λαβόντα τῶν
ταινιῶν ἀναδεῖν τὸν Σωκράτη καὶ κατακλίνεσθαι.
ἐπειδὴ δὲ κατεκλίνη, εἰπεῖν· Εἶεν δή, ἄνδρες· δοκεῖτε
γάρ μοι νήφειν. οὐκ ἐπιτρεπτέον οὖν ὑμῖν, ἀλλὰ
ποτέον· ὡμολόγηται γὰρ ταῦθ᾽ ἡμῖν. ἄρχοντα οὖν
αἱροῦμαι τῆς πόσεως, ἕως ἂν ὑμεῖς ἱκανῶς πίητε,
ἐμαυτόν. ἀλλὰ φερέτω, Ἀγάθων, εἴ τι ἔστιν ἔκπωμα
μέγα. μᾶλλον δὲ οὐδὲν δεῖ, ἀλλὰ φέρε, παῖ, φάναι, τὸν
ψυκτῆρα ἐκεῖνον, ἰδόντα αὐτὸν πλέον ἢ ὀκτὼ
κοτύλας χωροῦντα. τοῦτον ἐμπλησάμενον πρῶτον
μὲν αὐτὸν ἐκπιεῖν, ἔπειτα τῷ Σωκράτει κελεύειν
ἐγχεῖν καὶ ἅμα εἰπεῖν· Πρὸς μὲν Σωκράτη, ὦ ἄνδρες, τὸ
σόφισμά μοι οὐδέν· ὁπόσον γὰρ ἂν κελεύῃ τις,
τοσοῦτον ἐκπιὼν οὐδὲν μᾶλλον μή ποτε μεθυσθῇ.
il simposio di Alcibiade
• il frastuono e l’ubriachezza molesta
• il ritorno dell’auletride
• le corone, tra gioco e onorificenza
• lo sdraiarsi a gruppi
• l’amore, la gelosia, la violenza
• dalla democrazia alla tirannide simposiale: il
capo
• lo ψυκτήρ e le κοτύλαι (1/4 di litro)
• il tirannico bere per primi
L’APPARATO DEL SIMPOSIO
Platone, Resp. 336b-e, 350c-d
Senofonte, Symp. 1,7-13
οἱ οὖν ἀμφὶ τὸν Σωκράτην πρῶτον μέν, ὥσπερ εἰκὸς
ἦν, ἐπαινοῦντες τὴν κλῆσιν οὐχ ὑπισχνοῦντο
συνδειπνήσειν· ὡς δὲ πάνυ ἀχθόμενος φανερὸς ἦν, εἰ
μὴ ἕψοιντο, συνηκολούθησαν. ἔπειτα δὲ αὐτῷ οἱ μὲν
γυμνασάμενοι καὶ χρισάμενοι, οἱ δὲ καὶ λουσάμενοι
παρῆλθον. Αὐτόλυκος μὲν οὖν παρὰ τὸν πατέρα
ἐκαθέζετο, οἱ δ᾽ ἄλλοι, ὥσπερ εἰκός, κατεκλίθησαν.
εὐθὺς μὲν οὖν ἐννοήσας τις τὰ γιγνόμενα ἡγήσατ᾽ ἂν
φύσει βασιλικόν τι κάλλος εἶναι, ἄλλως τε καὶ ἂν μετ᾽
αἰδοῦς καὶ σωφροσύνης, καθάπερ Αὐτόλυκος τότε,
κεκτῆταί τις αὐτό. πρῶτον μὲν γάρ, ὥσπερ ὅταν
φέγγος τι ἐν νυκτὶ φανῇ, πάντων προσάγεται τὰ
ὄμματα, οὕτω καὶ τότε τοῦ Αὐτολύκου τὸ κάλλος
πάντων εἷλκε τὰς ὄψεις πρὸς αὐτόν· ἔπειτα τῶν
ὁρώντων οὐδεὶς οὐκ ἔπασχέ τι τὴν ψυχὴν ὑπ᾽ ἐκείνου.
οἱ έν γε σιωπηρότεροι ἐγίγνοντο, οἱ δὲ καὶ ἐσχηματίζοντό πως ... ἐκεῖνοι μὲν οὖν σιωπῇ ἐδείπνουν, ὥσπερ
τοῦτο ἐπιτεταγμένον αὐτοῖς ὑπὸ κρείττονός τινος.
Φίλιππος δ᾽ ὁ γελωτοποιὸς κρούσας τὴν θύραν εἶπε
τῷ ὑπακούσαντι εἰσαγγεῖλαι ὅστις τε εἴη καὶ δι᾽ ὅ τι
κατάγεσθαι βούλοιτο, συνεσκευασμένος τε
παρεῖναι ἔφη πάντα τὰ ἐπιτήδεια ὥστε δειπνεῖν
τἀλλότρια, καὶ τὸν παῖδα δὲ ἔφη πάνυ πιέζεσθαι διά
τε τὸ φέρειν μηδὲν καὶ διὰ τὸ ἀνάριστον εἶναι. ὁ οὖν
Καλλίας ἀκούσας ταῦτα εἶπεν· Ἀλλὰ μέντοι, ὦ ἄνδρες,
αἰσχρὸν στέγης γε φθονῆσαι· εἰσίτω οὖν. καὶ ἅμα
εἰς τὸν Αὐτόλυκον, δῆλον ὅτι ἐπισκοπῶν τί ἐκείνῳ
δόξειε τὸ σκῶμμα εἶναι. ὁ δὲ στὰς ἐπὶ τῷ ἀνδρῶνι
ἔνθα τὸ δεῖπνον ἦν εἶπεν· ὅτι μὲν γελωτοποιός εἰμι
ἴστε πάντες· ἥκω δὲ προθύμως νομίσας γελοιότερον
εἶναι τὸ ἄκλητον ἢ τὸ κεκλημένον ἐλθεῖν ἐπὶ τὸ
δεῖπνον. κατακλίνου τοίνυν, ἔφη ὁ Καλλίας. καὶ γὰρ
οἱ παρόντες σπουδῆς μέν, ὡς ὁρᾷς, μεστοί, γέλωτος
δὲ ἴσως ἐνδεέστεροι. ...
ὡς δ᾽ ἀφῃρέθησαν αἱ τράπεζαι καὶ ἔσπεισάν τε καὶ
ἐπαιάνισαν, ἔρχεται αὐτοῖς ἐπὶ κῶμον Συρακόσιός τις
ἄνθρωπος, ἔχων τε αὐλητρίδα ἀγαθὴν καὶ ὀρχηστρίδα
τῶν τὰ θαύματα δυναμένων ποιεῖν, καὶ παῖδα πάνυ
γε ὡραῖον καὶ πάνυ καλῶς κιθαρίζοντα καὶ
ὀρχούμενον. ταῦτα δὲ καὶ ἐπιδεικνὺς ὡς ἐν θαύματι
ἐλάμβανεν. ἐπεὶ δὲ αὐτοῖς ἡ αὐλητρὶς μὲν ηὔλησεν, ὁ
δὲ παῖς ἐκιθάρισε, καὶ ἐδόκουν μάλα ἀμφότεροι ἱκανῶς
εὐφραίνειν, εἶπεν ὁ Σωκράτης· νὴ Δί᾽, ὦ Καλλία,
τελέως ἡμᾶς ἑστιᾷς. οὐ γὰρ μόνον δεῖπνον ἄμεμπτον
παρέθηκας, ἀλλὰ καὶ θεάματα καὶ ἀκροάματα ἥδιστα
παρέχεις. καὶ ὃς ἔφη· τί οὖν εἰ καὶ μύρον τις ἡμῖν
ἐνέγκαι, ἵνα καὶ εὐωδίᾳ ἑστιώμεθα; μηδαμῶς, ἔφη ὁ
Σωκράτης. ὥσπερ γάρ τοι ἐσθὴς ἄλλη μὲν γυναικί,
ἄλλη δὲ ἀνδρὶ καλή, οὕτω καὶ ὀσμὴ ἄλλη μὲν ἀνδρί,
ἄλλη δὲ γυναικὶ πρέπει. καὶ γὰρ ἀνδρὸς μὲν δήπου
ἕνεκα ἀνὴρ οὐδεὶς μύρῳ χρίεται. αἱ μέντοι γυναῖκες
ἄλλως τε καὶ ἂν νύμφαι τύχωσιν οὖσαι, ὥσπερ ἡ
Νικηράτου τοῦδε καὶ ἡ Κριτοβούλου, μύρου μὲν τί
καὶ προσδέονται; αὐταὶ γὰρ τούτου ὄζουσιν·
ἐλαίου δὲ τοῦ ἐν γυμνασίοις ὀσμὴ καὶ παροῦσα ἡδίων
ἢ μύρου γυναιξὶ καὶ ἀποῦσα ποθεινοτέρα. καὶ γὰρ δὴ
μύρῳ μὲν ὁ ἀλειψάμενος καὶ δοῦλος καὶ ἐλεύθερος
εὐθὺς ἅπας ὅμοιον ὄζει· αἱ δ᾽ ἀπὸ τῶν ἐλευθερίων
μόχθων ὀσμαὶ ἐπιτηδευμάτων τε πρῶτον χρηστῶν
καὶ χρόνου πολλοῦ δέονται, εἰ μέλλουσιν ἡδεῖαί τε
καὶ ἐλευθέριοι ἔσεσθαι. καὶ ὁ Λύκων εἶπεν· οὐκοῦν
νέοις μὲν ἂν εἴη ταῦτα· ἡμᾶς δὲ τοὺς μηκέτι
γυμναζομένους τίνος ὄζειν δεήσει; καλοκἀγαθίας νὴ
Δί᾽, ἔφη ὁ Σωκράτης. καὶ πόθεν ἄν τις τοῦτο τὸ χρῖμα
λάβοι; οὐ μὰ Δί᾽, ἔφη, οὐ παρὰ τῶν μυροπωλῶν. ἀλλὰ
πόθεν δή; ὁ μὲν Θέογνις ἔφη·
Ἐσθλῶν μὲν γὰρ ἀπ᾽ ἐσθλὰ διδάξεαι· ἢν δὲ κακοῖσι
συμμίσγῃς, ἀπολεῖς καὶ τὸν ἐόντα νόον.
il simposio di Callia
• la festa elegante e l’amore
• abluzioni e unzioni; il sedersi e lo stendersi
• la bellezza come luce e polo di attrazione
• l’atteggiarsi a simposio
• i buffoni e lo spettacolo: serietà e riso
• auletridi, ballerine, citaristi: il professionismo da
simposio
• il profumo che si compra e quello che si
conquista
La lingua ufficiale della dodecapol
e della giambografia: la prosa
‘orale’
Il carattere autoctono della prosa ionica e il rifiuto dei
concetti tradizionali di origine orientale (ma si veda
Eraclito): i fatti e la ragione.
Gli scritti per la lettura (cf. Plat. Parm. 127c) e il carattere
orale delle frasi (le ripetizioni, le pospositive, i
parallelismi e la sottolineatura continua della struttura
della frase).
Dalle parole-forza alle parole-segno (es. di u{pno~,
fuvsi~, ajnavgkh).
Il pensiero discorsivo e razionale: l’isolamento e
l’espressione distinta di ogni nozione (l’opposizione
dei termini, l’articolo e l’aggettivo neutro, le formanti
Atene e la retorica
La sopravvivenza della lingua di cultura ionica.
La prosa fatta per l’azione: l’attico dall’arcaismo (il duale,
i verbi atematici, lambavnw/lhvyomai,
povli~, -tt- e -rr-)alla Kunstprosa.
La retorica di importazione (Siracusa?): Gorgia di
Leontini (le figure retoriche), Trasimaco di Calcedonia
(il ritmo prosastico e i cola).
Politologia e storiografia: la Costituzione degli Ateniesi e
Tucidide.
Lisia figlio di Cefalo (l’atticismo giudiziario); Antifonte e la
differenza tra Tetralogie e discorsi giudiziari; Iperide e
l’anticipo della koiné; Demostene e la prosa di tutta la
Grecia.
Filosofia e retorica: Isocrate e
Platone
La conversazione cólta di Platone: i poetismi, le etimologie
popolari (vd. Cratilo), l’attico puro (il duale), parole usuali in
significato generale (i neutri e l’articolo), l’algebra
linguistica.
La storia girovaga di Senofonte: l’attico impuro e l’annuncio
della koiné (la rarità del duale, dorismi e ionismi, poetismi,
coinismi).
La lingua aulica e la grammatica attica di Isocrate.
La koiné in Aristotele: l’attico che diventa greco comune e
prosa del pensiero razionale (l’ordo verborum, le
pospositive, gli elementi verbali e nominal-verbali, l’articolo
dimostrativo, varietas e unità).
La lingua dei vasai e delle tabellae defixionis: l’attico che non
rimane.
UN SIMPOSIO ATENIESE AD
ALESSANDRIA
Callimaco, fr. 178 Pf.
Callimaco, fr. 178 Pf.
ἠὼς οὐδὲ πιθοιγὶς ἐλάνθανεν οὐδ᾽ ὅτε δούλοις
ἦμαρ Ὀρέστειοι λευκὸν ἄγουσι χόες·
Ἰκαρίου καὶ παιδὸς ἄγων ἐπέτειον ἁγιστύν,
Ἀτθίσιν οἰκτίστη, σὸν φάος, Ἠριγόνη,
ἐ̣ς̣ δ̣α̣ίτη̣ν̣ ἐκ̣άλ̣ε̣σσεν ὁμηθέας, ἐν δέ νυ τοῖσι
ξεῖνον ὃς Α[ἰ]γύπτῳ καινὸς ἀνεστρέφετο
μεμβλωκὼς ἴδιόν τι κατὰ χρέος· ἦν δὲ γενέθλην
Ἴκ̣ιος, ᾧ ξυνὴν εἶχον ἐγὼ κλισίην
οὐκ ἐπιτάξ, ἀλλ᾽ αἶνος Ὁμηρικός, αἰὲν ὁμοῖον
ὡς θεός, οὐ ψευδής, ἐς τὸν ὁμοῖον ἄγει.
καὶ γὰρ ὁ Θρηϊκίην μὲν ἀπέστυγε χανδὸν ἄμυστιν
οἰνοποτεῖν, ὀλίγῳ δ᾽ ἥδετο κισσυβίῳ.
τῷ μὲν ἐγὼ τάδ᾽ ἔλεξα περιστείχοντος ἀλείσου
τὸ τρίτον, εὖτ᾽ ἐδάην οὔνομα καὶ γενεήν·
“ἦ μάλ᾽ ἔπος τόδ᾽ ἀληθές, ὅ τ᾽ οὐ μόνον ὕδατος αἶσαν,
ἀλλ᾽ ἔτι καὶ λέσχης οἶνος ἔχειν ἐθέλει.
τὴν ἡμε̣ῖ̣ς̣—ο̣ὐκ̣ ἐν̣ γ̣[ὰ]ρ ἀρυστήρεσσ̣ι̣ φορεῖται
οὐδέ μι̣ν ε̣ἰ̣ς̣ ἀ̣τ̣[ενεῖ]ς̣ ὀφρ̣ύ̣ας οἰνοχόων
αἰτήσεις ὁρόω[ν] ὅ̣τ̣᾽ ἐλεύθερος ἀτμένα σαίνει—
βάλλωμεν χαλεπῷ φάρμακον ἐν πόματι,
Θεύγενες· ὅσσ[α] δ̣᾽ ἐμεῖο σ[έ]θεν πάρα θυμὸς
ἀκοῦσαι
ἰχαίνει, τάδε μοι λ[έ]ξον [ἀνειρομέν]ῳ·
Μυρμιδόνων ἑσσῆνα τ[ί πάτριον ὔ]μμι σέβεσθαι
Πηλέα, κῶς Ἴκῳ ξυν[ὰ τὰ Θεσσαλι]κά,
τεῦ δ᾽ ἕνεκεν γ̣ήτειον ιδ[··]υτ[····]ρτον ἔχουσα
εἰδότες ὡς ἐνέπου[σιν
κείνην ἣ περὶ σὴν [
οὔθ᾽ ἑτέρην ἔγνωκα· τ̣[
οὔατα μυθεῖσθαι βου̣[λομέν[οις ἀνέχων”.
τ[αῦτ᾽] ἐμέθεν λέξαντο[ς
“τ[ρισ]μάκαρ, ἦ παύρων ὄ[λβιός ἐσσι μέτα,
ναυτι]λίης εἰ νῆιν ἔ[χεις βίον· ἀλλ᾽ ἐμὸς αἰών
κύμασιν] α[ἰ]θυίης μᾶ[λλον ἐσῳκίσατο
il simposio di Pollis
• usi ateniesi ad Alessandria: ellenizzazione di
una cultura
• le persone “con gli stessi costumi”
• lo stendersi a simposio tra fato e scelta
• il topico disprezzo del bere scitico
• il dialogo come φάρμακον contro il vino e il
rovesciamento del topos
• eziologia a simposio
• la deprecazione della vita marinara: la vita in
ARGOMENTI SIMPOSIALI
Plutarco, Quaest. conv. I 1, 612e613a e II 1, 629c-d
Plutarco, Quaest. conv. I 1, 612e613a e II 1, 629c-d
Πρῶτον δὲ πάντων τέτακται τὸ περὶ τοῦ
φιλοσοφεῖν παρὰ πότον. μέμνησαι γὰρ ὅτι,
ζητήσεως Ἀθήνησι μετὰ δεῖπνον γενομένης εἰ
χρηστέον ἐν οἴνῳ φιλοσόφοις λόγοις καὶ τί μέτρον
ἔστι χρωμένοις, Ἀρίστων παρών “εἰσὶν γάρ” ἔφησε
“πρὸς τῶν θεῶν οἱ φιλοσόφοις χώραν ἐπ᾽ οἴνῳ μὴ
διδόντες;” ἐγὼ δ᾽ εἶπον “ἀλλὰ γὰρ εἰσίν, ὦ ἑταῖρε, καὶ
πάνυ γε σεμνῶς κατειρωνευόμενοι λέγουσι μὴ δεῖν
ὥσπερ οἰκοδέσποιναν ἐν οἴνῳ φθέγγεσθαι
φιλοσοφίαν, καὶ τοὺς Πέρσας ὀρθῶς φασι μὴ ταῖς
γαμεταῖς ἀλλὰ ταῖς παλλακίσι συμμεθύσκεσθαι καὶ
δὴ καὶ ἡμᾶς ἀξιοῦσι ποιεῖν εἰς τὰ συμπόσια τὴν
μουσικὴν καὶ τὴν ὑποκριτικὴν ἐπεισάγοντας
φιλοσοφίαν δὲ μὴ κινοῦντας, ὡς οὔτε συμπαίζειν
ἐκείνην ἐπιτήδειον οὖσαν οὔθ᾽ ἡμᾶς τηνικαῦτα
σπουδαστικῶς ἔχοντας· οὐδὲ γὰρ Ἰσοκράτη τὸν
σοφιστὴν ὑπομεῖναι δεομένων εἰπεῖν τι παρ᾽ οἶνον
ἀλλ᾽ ἢ τοσοῦτον “ἐν οἷς μὲν ἐγὼ δεινός, οὐχ ὁ νῦν
καιρός· ἐν οἷς δ᾽ ὁ νῦν καιρός, οὐκ ἐγὼ δεινός” ...
τῶν εἰς τὰ δεῖπνα καὶ τὰ συμπόσια παρασκευαζομένων, ὦ Σόσσιε Σενεκίων, τὰ μὲν ἀναγκαίων ἔχει τάξιν,
ὥσπερ οἶνος καὶ σιτία καὶ ὄψα καὶ στρωμναὶ δηλαδὴ
καὶ τράπεζαι· τὰ δ᾽ ἐπεισόδια γέγονεν ἡδονῆς ἕνεκεν,
χρείας μὴ συναγομένης, ὥσπερ ἀκροάματα καὶ
θεάματα καὶ γελωτοποιός τις ἐν Καλλίου Φίλιππος,
παροῦσι μὲν ἥδονται, μὴ παρόντα δ᾽ οὐ πάνυ
ποθοῦσιν οὐδ᾽ αἰτιῶνται τὴν συνουσίαν ὡς
ἐνδεέστερον ἔχουσαν. οὕτω δὴ καὶ τῶν λόγων τοὺς
μὲν ἐπὶ χρείᾳ τῇ περὶ τὰ συμπόσια
παραλαμβάνουσιν οἱ μέτριοι, τοὺς δ᾽ ἄλλους
δέχονται θεωρίαν πιθανὴν καὶ τῷ καιρῷ μᾶλλον
αὐλοῦ καὶ βαρβίτου πρέπουσαν ἔχοντας. ὧν καὶ τὸ
πρῶτον ἡμῖν βιβλίον εἶχε μεμιγμένα δείγματα, τοῦ
μὲν προτέρου γένους τὸ περὶ τοῦ φιλοσοφεῖν παρὰ
πότον καὶ περὶ τοῦ διανέμειν αὐτὸν ἢ τοῖς
δειπνοῦσιν ἐφιέναι τὰς κλίσεις <καὶ τὰ τοι>αῦτα· τοῦ
δὲ δευτέρου περὶ τοῦ τοὺς ἐρῶντας ποιητικοὺς εἶναι
καὶ περὶ τῆς Αἰαντίδος φυλῆς. <ὧν τὰ μὲν> καλῶ δῆτα
καὶ <αὐτὸς ἰδίᾳ> τὰ συμποτικά· τὰ δ<ὲ συναμφό>τερα
il simposio di Plutarco
• simposio e ζήτησις
• dalla misura del vino alla misura della filosofia
• il discernimento del καιρός
• ironia, serietà, verità
• donne libere (silenziose) e παλλακαί a simposio
• musica, teatro e filosofia a simposio
• necessario e accessorio
L’unità di tre nozioni
La lingua letteraria da Aristotele all’età moderna: la lingua di
Polibio, di Strabone, di Plutarco; la lingua avversata dagli
atticisti.
La lingua parlata, d’uso, dell’età di Alessandro Magno e dei secoli
suc-cessivi: la testimonianza dei papiri documentari e di opere
a finalità non principalmente letteraria come il Nuovo
Testamento; l’evoluzione della lingua in rapporto ad Aufstieg
und Niedergang dell’impero culturale greco; l’inevitabile
varietas di ogni lingua parlata.
La lingua ‘madre’ del greco medioevale e moderno, con la sua
nuova differenziazione in parlate non corrispondenti in nulla agli
antichi dialetti, e caratterizzate da una sostanziale unità di
fondo.
La codificazione ortografico-grammaticale e l’insegnamento
scolastico da un lato, le varietà e ‘irregolarità’ fonetiche e di
pronuncia dall’altro: la koiné come fluttuante insieme di
tendenze (la progressiva e inarrestabile scomparsa del perfetto,
dell’ottativo, del futuro, dell’infinito, la semplificazione del
Il quadro storico
Commercianti, soldati, intellettuali dalle povlei~-stato alla cittadinanza
‘allentata’ dell’età ellenistica: la lingua locale dalla funzione politica di lingua
della comunità a vernacolo per esteriori rivendicazioni di indipendenza.
Le tappe di un’evoluzione storico-linguistica: le invasioni persiane, l’egemonia
ateniese, l’egemonia macedone e l’impero di Alessandro Magno, l’impero
romano.
La minaccia persiana: dalla koiné ionica del VI sec. a.C. alla koiné ionico-attica
(475-431 a.C.); la resistenza contro i Persiani e l’egemonia di Atene e di
Sparta.
L’impero culturale di Atene: il sistema giudiziario (dal 446 a.C.), le cleruchie, le
arti e l’aristocrazia dello spirito (l’ininfluenza linguistica delle egemonie di
Sparta e di Tebe).
I Macedoni da Alessandro I (490-454) ad Archelao (413-400) e da Filippo ad
Alessandro Magno, e la consacrazione dell’attico sotto l’impero macedone: il
nuovo periodo di espansione (a differenza del V secolo) e l’affermarsi della
cultura ellenistica (Alessandria, Pergamo, Antiochia).
La soppressione delle peculiarità attiche e il formarsi di una lingua comune
dalla Sicilia all’India, dall’Egitto al Mar Nero: la lingua urbana e ufficiale delle
classi dirigenti e i patois locali (il declino delle koinaiv occidentali).
Il carattere ‘impoetico’ della koinhv, lingua della scienza e della filosofia: il
lessico intellettuale dell’Occidente (precisione e sfumature).
ALLEGRI SIMPOSI FEMMINILI
Alcifrone, Dialoghi delle meretrici 13
Alcifrone, Meretr. 13 (4,13)
.... ἐραστοῦ χωρίον Νύμφαις θυσίαν λέγουσα ὀφείλειν.
εἴκοσιν ἀπέχει τῆς πόλεως στάδια· αὐτὸ δ᾽ ἐστὶ
λειμών τις ἢ κῆπος· ὀλίγη δὲ παρὰ τὴν ἔπαυλιν ἀνεῖται
σπόρι-μος, τὰ δὲ λοιπὰ κυπαρίττια καὶ μυρρίναι,
ἐρωτικοῦ, φίλη, κτημάτιον ὄντως, οὐ γεωργοῦ. εὐθὺς
μὲν ἡ ἄ[μ]-φοδος ἡμῶν εἶχέ τινα παιδιάν· τὰ μὲν γὰρ
ἀλλήλας ἐσκώπτομεν ἢ τοὺς ἐραστάς, τὰ δ᾽ ὑπὸ τῶν
ὑπαντών-των ἐρ<ρ>ινώμεθα. Νικίας δ᾽ ὁ λάσταυρος
οὐκ οἶδα πόθεν ἐπανιών "ποῦ" φησιν ἡμῖν "ἀθρόαι;
τίνος ἄπιτε καταπιεῖν ἀγρόν; μακάριον ἐκεῖνο τὸ
χωρίον ὅποι βαδίζετε, ὅσας ἕξει συκᾶς". τοῦτον μὲν
οὖν Πετάλη ἀπεσόβησε κωμῳδήσασα ἀκολάστως.
ἀπέπτυσε γὰρ ἡμᾶς καὶ ἀκαθάρτους εἰπὼν ἀπεφθάρη.
ἡμεῖς δὲ πυρακάνθας ἀφαιροῦσαι καὶ κλωνία καὶ ἀνεμώνας συλλέγουσαι παρῆμεν αἰφνιδίως· ἔλαθε δ᾽
ἡμᾶς ἡ ὁδὸς διὰ τὴν παιδιὰν ὡς οὐδ᾽ <ἂν> ᾠήθημεν
ταχέως ἀνυσθεῖσα. εὐθὺς δὲ περὶ τὴν θυσίαν ἦμεν.
μικρὸν δὲ ἄπωθεν τῶν ἐπαυλίων πέτρα τις ἦν
συνηρεφὴς
κατὰ
κορυφὴν
δάφναις
καὶ
πλατανίστοις, ἑκατέρωθεν δὲ μυρ<ρ>ίνης εἰσὶ θάμνοι,
καί πως ἐξ ἐπιπλοκῆς αὐτὴν περιθεῖ κιττὸς ἐν χρῷ τῇ
λίθῳ προσπεφυκώς· ἀπὸ δὲ αὐτῆς ὕδωρ ἀκήρατον
ἐστάλαττεν. ὑπὸ δὲ ταῖς ἐξοχαῖς τῶν πετριδίων
Νύμφαι τινὲς ἵδρυνται καὶ Πὰν οἷον κατοπτεύων τὰς
Ναΐδας ὑπερέκυπτεν· ἀντικρὺ βωμὸν αὐτοσχεδίως
ἐνήσαμεν, εἶτα σχιζία καὶ πόπανα ἐπ᾽ αὐτῷ θέμεναι
καὶ μελίκρατον ἐπισπείσασαι καὶ λιβανωτὸν
ἐπιθυμιά-σασαι τῷ πυριδίῳ καὶ προσευξάμεναι
πολλὰ μὲν ταῖς
Νύμφαις πλείω δὲ ἢ οὐκ ἐλάττω τῇ Ἀφροδίτῃ,
ἱκετεύομεν διδόναι τινὰ ἡμῖν ἐρωτικὴν ἄγραν. [τὸ]
λοιπὸν εὐτρεπεῖς ἐπὶ τὴν εὐωχίαν ἦμεν. "Ἴωμεν" ἔφη ἡ
Μέλισσα "οἴκαδε καὶ κατακλινῶμεν". "μὴ μὲν οὖν
πρός τε τῶν Νυμφῶν καὶ τοῦ Πανός" εἶπον ἐγώ
"τούτου· ὁρᾷς γὰρ ὥς ἐστιν ἐρωτικός· ἡδέως ἂν ἡμᾶς
ἐνταῦθα κραιπαλώσας ἴδοι· ἀλλ᾽ ὑπὸ ταῖς μυρρίναις
ἢν ἰδοὺ τὸ χωρίον ὡς ἔνδροσόν ἐστιν ἐν κύκλῳ καὶ
τρυφεροῖς ἄνθεσι ποικίλον. ἐπὶ ταύτης βουλοίμην ἂν
τῆς πόας κατακλιθῆναι ἢ ἐπὶ τῶν ταπητίων ἐκείνων
καὶ τῶν μαλθακῶν ὑποστρωμάτων. νὴ Δία, ἀλλὰ ἔχει
ἀγροῦ ὑπαίθριοι χάριτες". "ναὶ ναί, λέγεις καλῶς" ἔφασαν· εὐθὺς οὖν κατακλώμεναι αἱ μὲν σμίλακος αἱ δὲ
μυρρίνης κλάδους καὶ τὰ χλανίσκια ἐπιστορέσασαι
αὐτοσχεδίως συνερρίψαμεν. ἦν δὲ καὶ τοὔδαφος
λωτῷ καὶ τριφύλλῳ μαλθακόν· ἐν μέσῳ κύκλῳ καί
τινες ὑά-κινθοι καὶ ἄνθεμα διαποίκιλα τὴν ὄψιν
ὥρᾳζον· ἐαρι-νοῖς ἐφιζάνουσαι πετάλοις ἡδὺ καὶ
κωτίλον ἀηδόνες ἐψιθύριζον, ἠρέμα δὲ οἱ σταλαγμοὶ
καταλειβόμενοι ἀπὸ τῆς οἷον ἱδρούσης σπιλάδος
τρυφερόν τινα παρ-εῖχον ψόφον ἐαρινῷ πρέποντα
συμποσίῳ. οἶνος ἦν οὐκ ἐπιχώριος, ἀλλὰ Ἰταλός, οἵου
σὺ ἔφης καδίσκους ἓξ Ἐλευσῖνι ἐωνῆσθαι, σφόδρα
ἡδὺς καὶ ἄφθονος· ᾠά τε τὰ τρέμοντα ταῦτα ὥσπερ αἱ
πυγαί, καὶ χιμαιρίδος ἁπαλῆς τεμάχη καὶ ἀλεκτορίδες
γαλάκτια ποικίλα, τὰ μὲν μελίπηκτα τὰ δ᾽ ἀπὸ
ταγήνου—πυτίας μοι δοκεῖ καλοῦσιν αὐτὰ καὶ
σκώλη-κας—ὅσα τε ἀγρὸς ἡμῖν ἐαρινῆς ὀπώρας
ἐπεδαψι-λεύετο.
μετὰ
δὲ
τοῦτο
συνεχῶς
περιεσόβουν αἱ κύλι-κες· καὶ προπιεῖν μέτρον ἦν
<πλὴν> τρεῖς φιλοτησίας οὐ τὸ ποσόν. ἐπιεικῶς δέ
πως τὰ μὴ προσηναγκασμένα τῶν συμποσίων τῷ
συνεχεῖ τὸ πλεῖον ἀναλαμβάνει· ὑπεψεκάζομεν <οὖν>
μικροῖς τισι κυ<μ>βίοις ἀλλεπ-αλλήλοις. καὶ παρῆν
Κρου[σ]μάτιον ἡ Μεγάρας καταυλοῦσα, ἡ δὲ Σιμμίχη
ἐρωτικὰ μέλη πρὸς τὴν ἁρμονίαν ᾖδεν. ἔχαιρον αἱ ἐπὶ
τῆς πίδακος Νύμφαι. ἡνίκα δὲ ἀναστᾶσα
κατωρχήσατο καὶ τὴν ὀσφῦν ἀνεκίνησεν ἡ Πλαγγών,
ὀλίγου ὁ Πὰν ἐδέησεν ἀπὸ τῆς πέτρας ἐπὶ τὴν πυγὴν
ἡμᾶς [ἔνδον] ἐδόνησεν ἡ μουσικὴ καὶ ὑποβεβρεγ-μένον
εἴχομεν τὸν νοῦν· οἶδας ὅ τι λέγω. τὰς τῶν ἐραστῶν
χεῖρας ἐμαλάττομεν τοὺς δακτύλους ἐκ τῶν ἁρμῶν
ἠρέμα πως χαλῶσαι, καὶ πρὸς Διονύσῳ ἐπαίζομεν· καί
τις ἐφίλησεν ὑπτιάσασα καὶ μασταρίων ἐφῆκεν
ἅψασθαι, καὶ οἷον ἀποστραφεῖσα ἀτεχνῶς τοῖς
βουβῶσι τὸ κατόπιν τῆς ὀσφύος προσαπέθλιβε.
διανίστατο δὲ ἤδη ἡμῶν μὲν τῶν γυναικῶν τὰ πάθη,
τῶν ἀνδρῶν δὲ ἐκεῖνα· ὑπεκδυόμεναι δ᾽ οὖν μικρὸν
ἄπωθεν συνηρεφῆ τινα λόχμην εὕρομεν, ἀρκοῦντα τῇ
τότε κραιπάλῃ θάλαμον. ἐνταῦθα διανεπαυόμεθα
τοῦ πότου καὶ τοῖς κοιτωνίσκοις ἀπιθάνως
εἰσεπαίομεν· κἄπειτα ἡ μὲν κλωνία μυρρίνης
συνέδει ὥσπερ στέφανον ἑαυτῇ πλέκουσα καὶ "εἰ
σκέψαι", ἡ δ᾽ ἴων ἔχουσα κάλυκας ἐπανῄει "ὡς
χρηστὸν ἀποπνεῖ" λέγουσα, ἡ δὲ μῆλα ἄωρα "ἰδοὺ
ταυτί" ἐκ τοῦ κόλπου προφέρουσα ἐπεδείκνυτο, ἡ δὲ
ἐμινύριζεν, ἡ δὲ φύλλα ἀπὸ τῶν κλωνίων ἀφαιροῦσα
διέτρωγεν ὥσπερ ἀκκιζομένη· καὶ τὸ δὴ γελοιότατον,
πᾶσαι γὰρ ἐπὶ ταὐτὸν ἀνιστάμεναι ἀλλήλας
λανθάνειν ἐβουλόμεθα· θατέρᾳ δὲ οἱ ἄνθρωποι ὑπὸ
τὴν
λόχμην
παρήρχοντο.
οὕτως
μικρὰ
παρεμπορευσαμέναι<ς> τῆς ἀφροδίτης πάλιν
συνειστήκει πότος· καὶ οὐκέθ᾽ ἡμῖν ἐδόκουν
προσβλέπειν ὡς πρότερον αἱ Νύμφαι, ἀλλ᾽ ὁ Πὰν [καὶ
ὁ Πρίαπος] ἥδιον. ἐμφαγεῖν δ᾽ ἦν πάλιν ὀρνίθια ταυτὶ
τὰ τοῖς δικτύοις ἁλισκόμενα καὶ πέρδικες, καὶ ἐκ
τρυγὸς ἥδιστοι βότρυες, καὶ λαγῳδίων νῶτα. εἶτα
ἄστεος κομισθέντες, καὶ ἐπιχώριοι κοχλίαι καὶ
μύκητες οἱ ἀπὸ τῶν κομάρων, καὶ σισάρων
εὐκάρδιοι ῥίζαι ὄξει δεδευμέναι καὶ μέλιτι· ἔτι μέντοι
ὃ μάλιστα ἡδέως ἐφάγομεν, θριδακῖναι καὶ σέλινα·
<π>ηλίκαι δοκεῖς θριδακῖναι; πλησίον δὲ ἦν ὁ κῆπος,
<καὶ> ἑκάστη "ταύτην ἕλκυσον" "μὰ Δία ἀλλά μοι
ταύτην" "μὴ μὲν οὖν ἀλλὰ ἐκείνην" ἐλέξαμεν ταῖς
θεραπαινί-σιν· ἦσαν δὲ αἱ μὲν εὔφυλλοι καὶ μακραί,
αἱ δὲ οὖλαι <καὶ> βοστρύχοις ἐμφερεῖς, ἀλλὰ βραχεῖαι,
ὑπόξανθος δέ τις τοῖς φύλλοις αὐτῶν <ἐν>εκέχρωστο
αὐγή· τὴν Ἀφροδίτην λέγουσι ταύτας φιλεῖν.
ἐαρίσασαι δ᾽ οὖν καὶ ἀναξανθεῖσαι τοὺς στομάχους
ἐκραιπαλῶμεν μάλα νεανικῶς μέχρι <τοῦ> μηδὲ
λανθάνειν ἀλλήλας θέλειν, μηδὲ αἰδουμένως τῆς
οὕτως ἡμᾶς ἐξεβάκχευσαν αἱ προπόσεις. μισῶ τὸν ἐκ
γειτόνων ἀλεκτρυόνα· κοκκύσας ἀφείλετο τὴν
παροινίαν. ἔδει ἀπολαῦσαί σε τῆς γοῦν ἀκοῆς τοῦ
συμποσίου—τρυφερὸν γὰρ ἦν καὶ πρέπον ἐρωτικῇ
ὁμιλίᾳ—εἰ καὶ μὴ τῆς παροινίας ἐδυνήθης· ἐβουλόμην
οὖν ἀκριβῶς ἕκαστα ἐπιστεῖλαι καὶ προὐτράπην· σὺ δὲ
εἰ μὲν ὄντως ἔσχηκας μαλακῶς, ὅπως ἄμεινον ἕξεις
σκόπει· εἰ δὲ τὸν ἐραστὴν προσδοκῶσα ἥξειν ἔνδον
οἰκουρεῖς, οὐκ εὐλόγως οἰκουρεῖς. ἔρρωσο.
il simposio femminile
• il κῶμος iniziale: scherzi e insulti
• il lessico della natura e del sesso
• il locus amoenus femminile (cf. Sapph. fr. 2 V.)
• l’erbario afroditico e i doni d’amore
• il cibo e il vino
• l’aulo, il canto e la danza erotica
• lap-dance e preliminari: la cura del desiderio
• petting e interruzioni: il connubio sesso-cibo
• il gioco
Le fonti della koiné
I testi documentari (lettere, conti, ecc.) e gli errori (ei/i, la
pronuncia delle occlusive, a/e, gli errori dei forestieri).
Papiri (Egitto ed Ercolano ante 79 d.C.) e iscrizioni: le differenti
tipologie di errore.
I testi letterari e gli inconvenienti della ‘tradizione’ (quella ‘a
monte’: letterarizzante; quella ‘a valle’: analogista e/o
innovatrice); i testi documentari come indicatori della lingua
d’uso nelle opere letterarie.
I testi ‘paraletterari’: i Settanta e il Nuovo Testamento; il valore
documentario dei testi biblici per lo studio della koiné e
l’antichità della loro tradizione (il Vaticano e il Sinaitico del IV
sec., l’Alessandrino del V sec.); il problema della paternità delle
particolarità (gli autori o i copisti?).
L’influenza del parlato sulla lingua ufficiale: l’esempio di
oujdeiv~/oujqeiv~ e dei gruppi -tt-/-ss-.
I testi letterari non arcaizzanti (Aristotele, Menandro, Polibio) e il
greco moderno: l’evoluzione della lingua.
PRANZO E SIMPOSIO A MAMRE
Gen. 18,1-15
Gen. 18,1-15
ὤφθη δὲ αὐτῷ ὁ θεὸς πρὸς τῇ δρυὶ τῇ Μαμβρη
καθημένου αὐτοῦ ἐπὶ τῆς θύρας τῆς σκηνῆς αὐτοῦ
μεσημβρίας. ἀναβλέψας δὲ τοῖς ὀφθαλμοῖς αὐτοῦ
εἶδεν καὶ ἰδοὺ τρεῖς ἄνδρες εἱστήκεισαν ἐπάνω αὐτοῦ,
καὶ ἰδὼν προσέδραμεν εἰς συνάντησιν αὐτοῖς ἀπὸ
τῆς θύρας τῆς σκηνῆς αὐτοῦ καὶ προσεκύνησεν ἐπὶ
τὴν γῆν, καὶ εἶπεν· κύριε εἰ ἄρα εὗρον χάριν ἐναντίον
σου μὴ παρέλθῃς τὸν παῖδά σου. λημφθήτω δὴ ὕδωρ
καὶ νιψάτωσαν τοὺς πόδας ὑμῶν καὶ καταψύξατε
ὑπὸ τὸ δένδρον. καὶ λήμψομαι ἄρτον καὶ φάγεσθε καὶ
μετὰ τοῦτο παρελεύσεσθε εἰς τὴν ὁδὸν ὑμῶν, οὗ
εἵνεκεν ἐξεκλίνατε πρὸς τὸν παῖδα ὑμῶν. καὶ εἶπαν
οὕτως ποίησον καθὼς εἴρηκας. καὶ ἔσπευσεν
σκηνὴν πρὸς Σαρραν καὶ εἶπεν αὐτῇ· σπεῦσον καὶ
φύρασον τρία μέτρα σεμιδάλεως καὶ ποίησον
ἐγκρυφίας. καὶ εἰς τὰς βόας ἔδραμεν Αβρααμ καὶ
ἔλαβεν μοσχάριον ἁπαλὸν καὶ καλὸν καὶ ἔδωκεν τῷ
παιδί καὶ ἐτάχυνεν τοῦ ποιῆσαι αὐτό. ἔλαβεν δὲ
βούτυρον καὶ γάλα καὶ τὸ μοσχάριον ὃ ἐποίησεν καὶ
παρέθηκεν αὐτοῖς καὶ ἐφάγοσαν· αὐτὸς δὲ
παρειστήκει αὐτοῖς ὑπὸ τὸ δένδρον. εἶπεν δὲ πρὸς
αὐτόν· ποῦ Σαρρα ἡ γυνή σου; ὁ δὲ ἀποκριθεὶς εἶπεν·
ἰδοὺ ἐν τῇ σκηνῇ. εἶπεν δέ ἐπαναστρέφων ἥξω πρὸς σὲ
κατὰ τὸν καιρὸν τοῦτον εἰς ὥρας καὶ ἕξει υἱὸν Σαρρα
ἡ γυνή σου. Σαρρα δὲ ἤκουσεν πρὸς τῇ θύρᾳ τῆς σκηνῆς οὖσα ὄπισθεν αὐτοῦ· Αβρααμ δὲ καὶ Σαρρα πρεσβύτεροι προβεβηκότες ἡμερῶν, ἐξέλιπεν δὲ Σαρρα
γίνεσθαι τὰ γυναικεῖα. ἐγέλασεν δὲ Σαρρα ἐν ἑαυτῇ
λέγουσα· οὔπω μέν μοι γέγονεν ἕως τοῦ νῦν, ὁ δὲ
κύριός μου πρεσβύτερος. καὶ εἶπεν κύριος πρὸς
Αβρααμ· τί ὅτι ἐγέλασεν Σαρρα ἐν ἑαυτῇ λέγουσα ἆρά
γε ἀληθῶς τέξομαι ἐγὼ δὲ γεγήρακα; μὴ ἀδυνατεῖ
παρὰ τῷ θεῷ ῥῆμα; εἰς τὸν καιρὸν τοῦτον ἀναστρέψω
πρὸς σὲ εἰς ὥρας καὶ ἔσται τῇ Σαρρα υἱός. ἠρνήσατο
δὲ Σαρρα λέγουσα· οὐκ ἐγέλασα. ἐφοβήθη γάρ, καὶ
εἶπεν· οὐχί ἀλλὰ ἐγέλασας.
il simposio di Abramo
• la visione divina e l’ora più calda del giorno
• il simposio
viandante
improvvisato
• pranzo e simposio di latte
• la fretta e la sollecitudine
• la profezia
• l’ospitalità sancita e il ritorno
• la donna “dietro la tenda”
e
l’ospitalità
al
GALATEO SIMPOSIALE
Sir. 31,12-32,13
Sir. 31,12-32,13
ἐπὶ τραπέζης μεγάλης ἐκάθισας, μὴ ἀνοίξῃς ἐπ᾽ αὐτῆς
φάρυγγά σου καὶ μὴ εἴπῃς πολλά γε τὰ ἐπ᾽ αὐτῆς.
μνήσθητι
ὅτι
κακὸν
ὀφθαλμὸς
πονηρός·
πονηρότερον ὀφθαλμοῦ τί ἔκτισται; διὰ τοῦτο ἀπὸ
παντὸς προσώ-που δακρύει. οὗ ἐὰν ἐπιβλέψῃ μὴ
ἐκτείνῃς χεῖρα καὶ μὴ συνθλίβου αὐτῷ ἐν τρυβλίῳ.
νόει τὰ τοῦ πλησίον ἐκ σεαυτοῦ καὶ ἐπὶ παντὶ
πράγματι διανοοῦ. φάγε ὡς ἄνθρωπος τὰ
παρακείμενά σοι καὶ μὴ διαμασῶ μὴ μισηθῇς.
παῦσαι πρῶτος χάριν παιδείας καὶ μὴ ἀπλη-στεύου
μήποτε προσκόψῃς. καὶ εἰ ἀνὰ μέσον πλειόνων
ἐκάθισας, πρότερος αὐτῶν μὴ ἐκτείνῃς τὴν χεῖρά σου·
ὡς ἱκανὸν ἀνθρώπῳ πεπαιδευμένῳ τὸ ὀλίγον καὶ ἐπὶ
τῆς κοίτης αὐτοῦ οὐκ ἀσθμαίνει. ὕπνος ὑγιείας ἐπὶ
ἐντέρῳ μετρίῳ· ἀνέστη πρωί, καὶ ἡ ψυχὴ αὐτοῦ μετ᾽
αὐτοῦ. πόνος ἀγρυπνίας καὶ χολέρας καὶ στρόφος
μετὰ ἀνδρὸς ἀπλήστου. καὶ εἰ ἐβιάσθης ἐν ἐδέσμασιν
ἀνάστα ἔμεσον πόρρω καὶ ἀναπαύσῃ. ἄκουσόν μου,
τέκνον, καὶ μὴ ἐξουδενήσῃς με καὶ ἐπ᾽ ἐσχάτων
εὑρήσεις τοὺς λόγους μου· ἐν πᾶσι τοῖς ἔργοις σου
γίνου ἐντρεχής, καὶ πᾶν ἀρρώστημα οὐ μή σοι
ἀπαντήσῃ. λαμπρὸν ἐπ᾽ ἄρτοις εὐλογήσει χείλη καὶ ἡ
μαρτυρία τῆς καλλονῆς αὐτοῦ πιστή. πονηρῷ ἐπ᾽
ἄρτῳ διαγογγύσει πόλις, καὶ ἡ μαρτυρία τῆς
πονηρίας αὐτοῦ ἀκριβής. ἐν οἴνῳ μὴ ἀνδρίζου·
πολλοὺς γὰρ ἀπώλεσεν ὁ οἶνος. κάμινος δοκιμάζει
στόμωμα ἐν βαφῇ, οὕτως οἶνος καρδίας ἐν μάχῃ
ἔφισον ζωῆς οἶνος ἀνθρώποις, ἐὰν πίνῃς αὐτὸν ἐν
μέτρῳ αὐτοῦ. τίς ζωὴ ἐλασσουμένῳ οἴνῳ; καὶ αὐτὸς
ἔκτισται εἰς εὐφροσύνην ἀνθρώποις. ἀγαλλίαμα
καρδίας καὶ εὐφροσύνη ψυχῆς οἶνος πινόμενος ἐν
καιρῷ αὐτάρκης. πικρία ψυχῆς οἶνος πινόμενος
πολὺς ἐν ἐρεθισμῷ καὶ ἀντιπτώματι. πληθύνει μέθη
θυμὸν ἄφρονος εἰς πρόσκομμα, ἐλαττῶν ἰσχὺν καὶ
προσποιῶν τραύματα. ἐν συμποσίῳ οἴνου μὴ
ἐλέγξῃς τὸν πλησίον καὶ μὴ ἐξουθενήσῃς αὐτὸν ἐν
εὐφροσύνῃ αὐτοῦ· λόγον ὀνειδισμοῦ μὴ εἴπῃς αὐτῷ
καὶ μὴ αὐτὸν θλίψῃς ἐν ἀπαιτήσει. ἡγούμενόν σε
κατέστησαν· μὴ ἐπαίρου. γίνου ἐν αὐτοῖς ὡς εἷς ἐξ
αὐτῶν. φρόντισον αὐτῶν καὶ οὕτω κάθισον, καὶ
πᾶσαν τὴν χρείαν σου ποιήσας ἀνάπεσε ἵνα
εὐκοσμίας χάριν λάβῃς στέφανον. λάλησον
πρεσβύτερε· πρέπει γάρ σοι, ἐν ἀκριβεῖ ἐπιστήμῃ καὶ
μὴ ἐμποδίσῃς μουσικά. ὅπου ἀκρόαμα μὴ ἐκχέῃς
λαλιὰν καὶ ἀκαίρως μὴ σοφίζου. σφραγὶς ἄνθρακος
ἐπὶ κόσμῳ χρυσῷ σύγκριμα μουσικῶν ἐν συμποσίῳ
οἴνου. ἐν κατασκευάσματι χρυσῷ σφραγὶς
σμαράγδου μέλος μουσικῶν ἐφ᾽ ἡδεῖ οἴνῳ. λάλησον
νεανίσκε, εἰ χρεία σου, μόλις δὶς ἐὰν ἐπερωτηθῇς.
κεφαλαίωσον λόγον, ἐν ὀλίγοις πολλά. γίνου ὡς
γινώσκων καὶ ἅμα σιωπῶν. ἐν μέσῳ μεγιστάνων μὴ
ἐξισάζου καὶ ἑτέρου λέγοντος μὴ πολλὰ ἀδολέσχει.
πρὸ βροντῆς κατασπεύ-δει ἀστραπή, καὶ πρὸ
αἰσχυντηροῦ προελεύσεται χάρις. ἐν ὥρᾳ ἐξεγείρου
καὶ μὴ οὐράγει. ἀπότρεχε εἰς
οἶκον καὶ μὴ ῥᾳθύμει. ἐκεῖ παῖζε καὶ ποίει τὰ
ἐνθυμήματά σου καὶ μὴ ἁμάρτῃς λόγῳ ὑπερηφάνῳ. καὶ
ἐπὶ τούτοις εὐλόγησον τὸν ποιήσαντά σε καὶ
μεθύσκοντά σε ἀπὸ τῶν ἀγαθῶν αὐτοῦ.
il simposio ebraico perfetto
• precettistica simposiale: gli imperativi
• la continenza
• il pensiero agli altri
• la generosità
• la misura nel vino
• la moderazione e l’eleganza del capo
• la musica e il silenzio
• il ringraziamento a Dio
LA CENA DEI CINQUEMILA
Mc. 6,30-45
Mc. 6,30-45
καὶ συνάγονται οἱ ἀπόστολοι πρὸς τὸν Ἰησοῦν καὶ
ἀπήγγειλαν αὐτῷ πάντα ὅσα ἐποίησαν καὶ ὅσα
ἐδίδαξαν. καὶ λέγει αὐτοῖς· δεῦτε ὑμεῖς αὐτοὶ κατ᾽
ἰδίαν εἰς ἔρημον τόπον καὶ ἀναπαύσασθε ὀλίγον. ἦσαν
γὰρ οἱ ἐρχόμενοι καὶ οἱ ὑπάγοντες πολλοί, καὶ οὐδὲ
φαγεῖν εὐκαίρουν. καὶ ἀπῆλθον ἐν τῷ πλοίῳ εἰς
ἔρημον τόπον κατ᾽ ἰδίαν. καὶ εἶδον αὐτοὺς ὑπάγοντας
καὶ ἐπέγνωσαν πολλοὶ καὶ πεζῇ ἀπὸ πασῶν τῶν
πόλεων συνέδραμον ἐκεῖ καὶ προῆλθον αὐτούς. καὶ
ἐξελθὼν εἶδεν πολὺν ὄχλον καὶ ἐσπλαγχνίσθη ἐπ᾽
αὐτούς, ὅτι ἦσαν ὡς πρόβατα μὴ ἔχοντα ποιμένα, καὶ
ἤρξατο διδάσκειν αὐτοὺς πολλά. καὶ ἤδη ὥρας
πολλῆς γενομένης προσελθόντες αὐτῷ οἱ μαθηταὶ
ἔλεγον ὅτι ἔρημός ἐστιν ὁ τόπος καὶ ἤδη ὥρα πολλή·
ἀπόλυσον αὐτούς, ἵνα ἀπελθόντες εἰς τοὺς κύκλῳ
ἀγροὺς καὶ κώμας ἀγοράσωσιν ἑαυτοῖς τί φάγωσιν. ὁ
δὲ ἀποκριθεὶς εἶπεν αὐτοῖς· δότε αὐτοῖς ὑμεῖς φαγεῖν.
καὶ λέγουσιν αὐτῷ· ἀπελθόντες ἀγοράσωμεν
δηναρίων διακοσίων ἄρτους καὶ δώσομεν αὐτοῖς
φαγεῖν; ὁ δὲ λέγει αὐτοῖς· πόσους ἄρτους ἔχετε;
ὑπάγετε ἴδετε. καὶ γνόντες λέγουσιν· πέντε, καὶ δύο
ἰχθύας. καὶ ἐπέταξεν αὐτοῖς ἀνακλῖναι πάντας
συμπόσια συμπόσια ἐπὶ τῷ χλωρῷ χόρτῳ. καὶ
ἀνέπεσαν πρασιαὶ πρασιαὶ κατὰ ἑκατὸν καὶ κατὰ
πεντήκοντα. καὶ λαβὼν τοὺς πέντε ἄρτους καὶ τοὺς
δύο ἰχθύας ἀναβλέψας εἰς τὸν οὐρανὸν εὐλόγησεν καὶ
κατέκλασεν τοὺς ἄρτους καὶ ἐδίδου τοῖς μαθηταῖς
καὶ τοὺς δύο ἰχθύας ἐμέρισεν πᾶσιν. καὶ ἔφαγον
πάντες καὶ ἐχορτάσθησαν, καὶ ἦραν κλάσματα
δώδεκα κοφίνων πληρώματα καὶ ἀπὸ τῶν ἰχθύων.
καὶ ἦσαν οἱ φαγόντες [τοὺς ἄρτους] πεντακισχίλιοι
ἄνδρες. καὶ εὐθὺς ἠνάγκασεν τοὺς μαθητὰς αὐτοῦ
ἐμβῆναι εἰς τὸ πλοῖον καὶ προάγειν εἰς τὸ πέραν πρὸς
Βηθσαϊδάν, ἕως αὐτὸς ἀπολύει τὸν ὄχλον.
il simposio del mondo
• la missione e la stanchezza: il bisogno di riposo
• la compassione
• la perdita del senso del tempo
• la cena improvvisata
• la condivisione di quello che c’è
• συμπόσια συμπόσια
• la benedizione e la sazietà
• l’idea di totalità
I caratteri della koiné
Da un ritmo quantitativo a un ritmo accentuativo (fenomeno indoeuropeo, cui si
oppone in parte solo il lituano): l’ingresso dell’accento nella ritmica e
l’affievolirsi delle distinzioni quantitative all’interno dello stesso timbro.
La scomparsa di , y, s-.
La scomparsa del duale (Ar.: 37x duvo: 10x + dracmav~, 27x + duale;
Men.: duvo + pl.) e la rianimazione fittizia degli atticisti.
La scomparsa dell’ottativo, doppione del congiuntivo (vd. sanscrito, persiano,
latino, ecc.): il mantenimento del valore desiderativo, il progressivo
arretramento di quello potenziale (la concorrenza del futuro: qualcuno
potrebbe fare / farà forse), di quello irreale (la concorrenza del passato:
facciamo come se tu fossi / che eri), di quello dipendente dai tempi storici
(‘congiuntivo del passato’: la concorrenza del congiuntivo); «la perdita di
un’eleganza da aristocratici» (Meillet).
Il verbo dalla complicazione indoeuropea (le ‘anomalie’) all’uniformazione
paradigmatica: i verbi atematici e le forme ‘irregolari’ ricondotti a una
coniugazione ‘normale’; la debole e ambigua des. 3 pers. pl. -nt e il
prevalere di -san.
La riduzione delle forme nominali anomale, la riduzione dei comparativi, la
progressiva scomparsa del medio, la rapida scomparsa del perfetto (la
L’ULTIMO SIMPOSIO
Lc. 22,1-30 ~ Mc. 14,12-26 ~ Mt. 26,17-30
Lc. 22,1-30
ἤγγιζεν δὲ ἡ ἑορτὴ τῶν ἀζύμων ἡ λεγομένη πάσχα. καὶ
ἐζήτουν οἱ ἀρχιερεῖς καὶ οἱ γραμματεῖς τὸ πῶς ἀνέλωσιν αὐτόν, ἐφοβοῦντο γὰρ τὸν λαόν. εἰσῆλθεν δὲ
σατανᾶς εἰς Ἰούδαν τὸν καλούμενον Ἰσκαριώτην,
ὄντα ἐκ τοῦ ἀριθμοῦ τῶν δώδεκα· καὶ ἀπελθὼν
συνελάλησεν τοῖς ἀρχιερεῦσιν καὶ στρατηγοῖς τὸ
πῶς αὐτοῖς παραδῷ αὐτόν. καὶ ἐχάρησαν καὶ
συνέθεντο αὐτῷ ἀργύριον δοῦναι. καὶ ἐξωμολόγησεν,
καὶ ἐζήτει εὐκαιρίαν τοῦ παραδοῦναι αὐτὸν ἄτερ
ὄχλου αὐτοῖς. ἦλθεν δὲ ἡ ἡμέρα τῶν ἀζύμων, [ἐν] ᾗ ἔδει
θύεσθαι τὸ πάσχα· καὶ ἀπέστειλεν Πέτρον καὶ
Ἰωάννην εἰπών· πορευθέντες ἑτοιμάσατε ἡμῖν τὸ
οἱ δὲ εἶπαν αὐτῷ· ποῦ θέλεις ἑτοιμάσωμεν; ὁ δὲ εἶπεν
αὐτοῖς· ἰδοὺ εἰσελθόντων ὑμῶν εἰς τὴν πόλιν
συναντήσει ὑμῖν ἄνθρωπος κεράμιον ὕδατος
βαστάζων· ἀκολουθήσατε αὐτῷ εἰς τὴν οἰκίαν εἰς ἣν
εἰσπορεύεται, καὶ ἐρεῖτε τῷ οἰκοδεσπότῃ τῆς οἰκίας·
λέγει σοι ὁ διδάσκαλος· ποῦ ἐστιν τὸ κατάλυμα ὅπου
τὸ πάσχα μετὰ τῶν μαθητῶν μου φάγω; κἀκεῖνος
ὑμῖν δείξει ἀνάγαιον μέγα ἐστρωμένον· ἐκεῖ
ἑτοιμάσατε. ἀπελθόντες δὲ εὗρον καθὼς εἰρήκει
αὐτοῖς καὶ ἡτοίμασαν τὸ πάσχα. καὶ ὅτε ἐγένετο ἡ ὥρα,
ἀνέπεσεν καὶ οἱ ἀπόστολοι σὺν αὐτῷ. καὶ εἶπεν πρὸς
αὐτούς· ἐπιθυμίᾳ ἐπεθύμησα τοῦτο τὸ πάσχα φαγεῖν
μεθ᾽ ὑμῶν πρὸ τοῦ με παθεῖν· λέγω γὰρ ὑμῖν ὅτι οὐ μὴ
φάγω αὐτὸ ἕως ὅτου πληρωθῇ ἐν τῇ βασιλείᾳ τοῦ
καὶ δεξάμενος ποτήριον εὐχαριστήσας εἶπεν· λάβετε
τοῦτο καὶ διαμερίσατε εἰς ἑαυτούς· λέγω γὰρ ὑμῖν,
[ὅτι] οὐ μὴ πίω ἀπὸ τοῦ νῦν ἀπὸ τοῦ γενήματος τῆς
ἀμπέλου ἕως οὗ ἡ βασιλεία τοῦ θεοῦ ἔλθῃ. καὶ λαβὼν
ἄρτον εὐχαριστήσας ἔκλασεν καὶ ἔδωκεν αὐτοῖς
λέγων· τοῦτό ἐστιν τὸ σῶμά μου τὸ ὑπὲρ ὑμῶν
διδόμενον· τοῦτο ποιεῖτε εἰς τὴν ἐμὴν ἀνάμνησιν. καὶ
τὸ ποτήριον ὡσαύτως μετὰ τὸ δειπνῆσαι, λέγων·
τοῦτο τὸ ποτήριον ἡ καινὴ διαθήκη ἐν τῷ αἵματί μου
τὸ ὑπὲρ ὑμῶν ἐκχυννόμενον. πλὴν ἰδοὺ ἡ χεὶρ τοῦ
παραδιδόν-τος με μετ᾽ ἐμοῦ ἐπὶ τῆς τραπέζης. ὅτι ὁ
υἱὸς μὲν τοῦ ἀνθρώπου κατὰ τὸ ὡρισμένον
πορεύεται, πλὴν οὐαὶ τῷ ἀνθρώπῳ ἐκείνῳ δι᾽ οὗ
παραδίδοται. καὶ αὐτοὶ ἤρξαντο συζητεῖν πρὸς
αὐτῶν ὁ τοῦτο μέλλων πράσσειν. ἐγένετο δὲ καὶ
φιλονεικία ἐν αὐτοῖς, τὸ τίς αὐτῶν δοκεῖ εἶναι
μείζων. ὁ δὲ εἶπεν αὐτοῖς· οἱ βασιλεῖς τῶν ἐθνῶν
κυριεύουσιν αὐτῶν καὶ οἱ ἐξουσιάζοντες αὐτῶν
εὐεργέται καλοῦνται. ὑμεῖς δὲ οὐχ οὕτως, ἀλλ᾽ ὁ
μείζων ἐν ὑμῖν γινέσθω ὡς ὁ νεώτερος καὶ ὁ
ἡγούμενος ὡς ὁ διακονῶν. τίς γὰρ μείζων, ὁ
ἀνακείμενος ἢ ὁ διακονῶν; οὐχὶ ὁ ἀνακείμενος; ἐγὼ δὲ
ἐν μέσῳ ὑμῶν εἰμι ὡς ὁ διακονῶν. ὑμεῖς δέ ἐστε οἱ
διαμεμενηκότες μετ᾽ ἐμοῦ ἐν τοῖς πειρασμοῖς μου·
κἀγὼ διατίθεμαι ὑμῖν καθὼς διέθετό μοι ὁ πατήρ
μου βασιλείαν, ἵνα ἔσθητε καὶ πίνητε ἐπὶ τῆς
τραπέζης μου ἐν τῇ βασιλείᾳ μου, καὶ καθήσεσθε ἐπὶ
θρόνων τὰς δώδεκα φυλὰς κρίνοντες τοῦ Ἰσραήλ.
il simposio di Gesù
• la minaccia: la festa ‘nascosta’
• simposio e tradimento
• il luogo: casualità e disegno divino
• pane e vino
• il servizio e l’offerta di sé
• l’annuncio del tradimento
• la discussione sulla grandezza
• il bere come relax e come dovere
• la collettività e i valori comuni
• il gioco
• il ‘giocarsi’ e lo svelamento del sé
• la misura e la resistenza
il simposio come specchio del carattere
alla fine di una carrellata...
Sono ancora aperte come un tempo le
osterie di fuori porta. / Ma la gente
che ci andava a bere, fuori o dentro, è
tutta morta. / Qualcuno è andato per
formarsi, / chi per seguire la ragione, /
chi perchè stanco di giocare, bere il
vino, sputtanarsi / ed è una morte un
po’ peggiore...
(F. Guccini, Canzone
delle osterie di fuori porta)
epilogo
[email protected]
Scarica

slides del corso